Tananyag választó:
Magyarország válsága a 16. század elején
Jegyzet szerkesztése:
Út Mohácshoz - összegzés
Eszköztár:

Rendi anarchia a Jagelló korban (1490-1526)

II. Ulászló magyar király és fia, II. Lajos (1516-1526) nem tudta megőrizni Mátyás személyre szabott, rendkívüli hatalmát, az ország egymással vetélkedő nagyurak kezében volt, akik fényes udvartartást tartottak, nagy hadsereggel rendelkeztek, az állami adókat is ők szedték be a maguk számára, a saját területeiken. (A királyi kincstár teljesen kiürült, Mátyás seregét szétkergették.) Az egyik, Szapolyai János vezette csoportosulás, hatalmának növelése érdekében felhasználta a köznemesi rend mozgalmát is. A köznemesek célja nem sokat változott 1222 és 1351 óta: kiszabadulni a főnemesség hatalma alól, biztosítani a "közös", (a főnemesekkel összekötő, a jobbágyságtól elválasztó) nemesi szabadságokat, megakadályozni a jobbágyok eláramlását a nagybirtokokra. Ezt úgy próbálták elérni, hogy országgyűlési határozatokat erőszakoltak ki a jobbágyok költözésének nehezítéséről, a kilenced kiterjesztéséről a mezővárosi paraszt-polgárokra. Szapolyai támogatásától a köznemesség e törvények keresztülvitelét és megerősítését remélte. Hogy lehetővé tegyék trónra kerülését, az 1505-ös országgyűlésen kimondták: a Jagelló ház kihalása után Magyarország idegen uralkodót nem fog megválasztani. A hatalmon levő bárói csoport ezzel szemben kötötte meg a fent említett családi szerződést a Habsburgokkal. A hatalmi harc során gyakorivá váltak a "köznemesi párt" külön országgyűlései, melyek keményen támadták a vezető tiszteket betöltő urakat, a "főnemesi pártot". 1525-ben a köznemesek leváltottak számos főtisztviselőt, és a nádori széket vezérüknek, Werbőczi Istvánnak adták. (Az általa írt törvénygyűjtemény, a Tripartitum - Hármaskönyv - a magyar nemesi joggyakorlat legfőbb kézikönyve lett. Sokat hivatkoztak később arra a részére, ahol összefoglalta a legfőbb nemesi kiváltságokat.) A köznemesi párt Magyarország bajainak okát az idegenekben látta, ezért kiharcolták, hogy a király vegye vissza a felvidéki bányákat a gazdag német családtól, a Fuggerektől, akik bérelték azokat. A Fuggerek azonban a császár, a pápa és számos más fejedelem hitelezői voltak, így Werbőcziék döntése nemzetközi tiltakozást vont maga után. Közben a bányákban nem fizették a béreket, így bányászfelkelés robbant ki. A király tehát kénytelen volt a Fuggereket visszaengedni, és kártérítést fizetni nekik. (A Fuggerekről még lesz szó a következő fejezetekben.) A főnemesi párt is, valamennyi báró részvételével szervezkedni kezdett az új vezetés ellen, így 1526 tavaszán a király újra Báthori Istvánt nevezte ki nádorrá, és Werbőczi ellen elfogatási parancsot adott ki.

Dózsa parasztháború

A magyar köznemesek által kiharcolt parasztellenes törvények a nagybirtokosoknál érzékenyebben érintették a módosabb falusi és mezővárosi parasztokat, hiszen őket akadályozták meg abban, hogy a jó piaci lehetőségeket kihasználva meggazdagodjanak. Amikor 1514-ben a pápa törökellenes kereszteshadjáratra tett közzé felhívást, váratlanul sok, kb. negyvenezer paraszt gyűlt össze az ország különböző pontjain. A sereg élére Székely Dózsa Györgyöt, egykori nándorfehérvári tisztet nevezték ki. A köznemesség ellenezte, hogy parasztjai a munka elől a háborúba "szökjenek". Ráadásul a parasztok körében felháborodást váltottak ki a korábbi évek paraszt ellenes országgyűlési törvényei, és ezért helyenként megtámadták a nemesi udvarházakat, fosztogattak. Mindezek miatt a nemesség több helyen fegyveresen igyekezett szétverni a gyülekezőket. Az esztergomi érsek ezt hallván leállította a toborzást. Minthogy a pápai bulla a hadi vállalkozást szentnek nyilvánította, és akadályozóit kiközösítéssel fenyegette meg, a parasztok szent küldetésük tudatában fordultak a keresztesháborút akadályozó nemesség ellen. (Erre ösztönözték őket a hadat szervező ferences szerzetesek is.) A székely származású Dózsa terve feltehetően az volt, hogy a parasztság egészének kiharcolja azokat a jogokat, amelyeket a székelyek élveztek. (Mentesség a földesúri szolgáltatások alól.) Seregének meghatározó részét a módos alföldi paraszttermelők adták, akik ezektől a kiváltságoktól méltán várhatták társadalmi felemelkedésüket. A parasztok harca több színtéren folytatott, országos háborúvá terebélyesedett. Főerőiket, számos siker után, Temesvár ostromába fogtak, melyet Báthori István (a későbbi nádor) védett. Szapolyai János most az ellenséges báró megsegítése mellett döntött, és felmentő sereggel érkezett a vár alá. Az ostromlók megadták magukat (július 15.), vereséget szenvedett sorra a többi parasztsereg is. Dózsának kegyelmet ígértek, mégis páratlan kegyetlenséggel megkínozták, és több száz társával együtt kivégezték. Bár a következő országgyűlés törvényben mondta ki a szabad költözés tilalmát, ez csak papíron maradt, valójában a parasztháború nem változtatott lényegesen a jobbágyság helyzetén.

Mohács

A 16. század elején súlyos társadalmi megosztottság közepette érte Magyarországot egy minden korábbinál erősebb török támadás. A déli végvárak a pénzhiány miatt elhanyagoltak, védtelenek voltak. II. Szulejmán szultán (1520-1566) 1521-ben, számos fontos vár után, bevette Nándorfehérvárt, az "ország kapuját". (Az 1456-os védő- és felmentő sereg harmincad része védte most a várat, emberfeletti kitartással, négy héten keresztül, Oláh Balázs vezetésével.) A pártviszályba merült ország azonban nem készült kellő erővel az újabb támadás kivédésére. Tomori Pál, alsó-magyarországi főkapitány mindent megtett, ami saját erejéből és pénzéből tellett, de mindez nagyon kevés volt akkor, amikor még talán Mátyás pénze és katonasága sem lett volna elég. A szultán következő nagy támadása 1526-ban, épp azután érte az országot, hogy Báthoriék hatalom-visszavétele lejátszódott, és hogy Franciaország, Velence, a pápa és Milánó szövetséget kötött a Habsburgok ellen, Itáliában kötve le azok erőit. Így a lehetséges legfőbb szövetséges nem tudott segítséget küldeni. Szulejmán hetvenezres serege, pár újabb déli végvár bevétele után, 1526. augusztus 29-én ütközött meg a Tomori Pál vezette magyar főerőkkel, a mohácsi síkon. Szapolyai János erdélyi hadaival keletről várta a támadást. Mikor kiderült a szultáni sereg tényleges felvonulási iránya, már nem volt elég ideje, hogy a Dunához érjen. Így a magyar sereg csak harmada volt a törökének, szervezetlenebb, korszerűtlenebb is. A csata másfél óra alatt eldőlt, a Duna mocsarai és a török közé szorulva 15 000 magyar katona esett el, köztük az ország egész vezetése, hét főpap, 28 főúr, Tomori és maga a fiatal II. Lajos, aki menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. A küzdelem nem csak azért volt egyenlőtlen, mert Magyarország közállapotai rosszak, a nemzetközi viszonyok kedvezőtlenek voltak, hanem azért is, mert ekkorra a török oly mértékben megerősödött, hogy a Hunyadiak sem tudtak volna biztos siker reményében szembeszállni vele.