A török államszervezet

Egyszer a szultán hadjáratra vonult seregével, amikor egy öreg parasztasszonyt és egy janicsárt vezettek eléje. Az asszony azzal vádolta a katonát, hogy fizetség nélkül elvette és megitta egy csöbör tejét. A katona tagadott, erre a szultán felvágatta a gyomrát. A tej kifolyt, a janicsár kimúlt. Azaz bizonyítás, ítélet és végrehajtás egybeesett. A krónikás még hozzáfűzte, hogy ha a vádat a hasfelmetszés nem igazolja, az öregasszony is halállal lakol. A döntéseket, s köztük az emberek kiválasztását egyetlen személy, a szultán akarata határozta meg. A XV. században törvénnyé vált, hogy az uralkodó szultánon és kiszemelt örökösén kívül a dinasztia egyetlen férfitagja sem maradhat életben. A trón szilárdságát az Oszmán-házi öccsök és unokaöccsök folytonos kiirtása biztosította. Ez a rendszer 1603-ig élt. Ekkor egy tizenegy éves gyermek került hatalomra, akinek még nem volt utóda, öccsét ezért palotafogságra ítélve életben hagyták. Az innen induló új rendszer - amelyben a trón a szerájba zárt várományosok legidősebbikére szállt - szelídített valamit a véres öröklési renden. A "szultánállami" hatalom alapja az volt, hogy gyakorlatilag minden föld a szultáné, vagyis az államé volt. Ebből valamennyit megtartott saját használatra, melynek bevétele a kincstárba folyt. A többi földet a katonák és hivatalnokok kapták szolgálataik fejében. Lehettek ezek a földek bármekkorák, mivel elvehetők voltak, használóik teljesen ki voltak szolgáltatva az uralkodói hatalomnak. A devsirmét, a keresztényeket sújtó gyermekadót a janicsárok utánpótlását szolgáló gyakorlatként tartjuk számon, pedig ennél többre használták. Az 1390-es évektől a XVIII. század elejéig keresztény fiúk ezrei kerültek a Balkán-félsziget falvaiból adóként a török fővárosba. (Magyarországon a gyermekadó nem volt szokásban.) Zömükből katona lett, kisebb részükből a hadsereg és a porta szükségleteire dolgozó mesterember, a legjobb képességűek pedig - évente csak néhány tucat - a szeráj iskoláiba kerültek. Itt több éves, alapos képzés után a katonai és polgári igazgatás bármely területének az ellátására alkalmassá váltak. A gyerekként rabságba került, s ezért haláláig szolga rendű és szolga tudatú, minden korábbi kötődéstől megfosztott főember előtt egyetlen lehetőség nyílt: szolgálni a legfőbb hatalmat. Mivel "eldobható" volt, csak nélkülözhetetlensége szüntelen bizonyításával remélhette fennmaradását. A birodalom fellendülésének és virágkorának évszázadaiban, a közös sikerektől hajtva, valóban képességeinek javát adta. A XVII. században meginduló hanyatlás korában már inkább személyes ügyeskedésekkel, hízelgéssel, intrikákkal és klikkharcokkal próbálta magát pótolhatatlanná tenni és a hatalom részese maradni. A szerencséseknek ez sikerült, a többinek nem. A szolga vezetőket nyugodtan lehetett - és az egyeduralmát féltő szultáni hatalom felfogása szerint kellett is - áthelyezni, cserélgetni. S ha valamelyikük végleg kellemetlenné vált, fennakadás nélkül meg lehetett ölni, mert a kiképzett rabok hosszú sora korlátlan utánpótlást kínált. Egy török tisztet például 1622. május 20-án janicsár agának, július 7-én karamániai pasának, két nap múlva ismét janicsár agának, október 14-én budai pasának neveztek ki. Útban Buda felé újabb parancs érte utol, temesvári pasa lett. Kéthavi "nyugalom" után, január 9-én halálra ítélték, de mielőtt hóhérai megérkeztek volna hozzá, leesett a lováról és meghalt. 1453 és 1600 között 36 nagyvezíre volt a birodalomnak, közülük 31 keresztény, 5 muszlim származású. Ők harminchatan ötvennégyszer váltották egymást. Lehetett egy pasa bármilyen messze a központtól, parancsolhatott akármennyi katonának, elég volt egy-két hóhért elküldeni hozzá, ha teherré vált a szultán számára. Mit is tehetett volna ellenük? Nem volt vára, ahová lázadó európai nagybirtokosként bezárkózva ellenálljon, nem voltak birtokai, melyekről magánhadsereget állíthatott volna ki. Biztos lehetett abban, hogy lázadásában sem a vele egyenrangúak, sem az alája rendeltek támogatására nem számíthat. Éppen ellenkezőleg, egymással versengve igyekeztek volna leverésére, hogy saját előmenetelükhöz új érdemeket szerezzenek. El sem futhatott, körülötte a leigázott ország ellenséges lakossága élt, akikkel szemben éppen ő szorult a szultáni hatalom védelmére. Jellemző a híres Ibrahim, Szulejmán nagyvezírének esete. Görög rabfiúként került a szultáni herceg környezetébe, és összebarátkoztak. A barátság tartósnak bizonyult, később Ibrahim 13 éven át állt az államvezetés élén, ezalatt nyugati uralkodók követei igyekeztek elnyerni a kegyét, s döntött világrészek sorsát meghatározó kérdésekben. A szultán naphosszat vele volt, minden gondját vele beszélte meg, hozzáadta feleségül a húgát - azután egy éjszaka megfojttatta. Elképzelhető ezek után, hogy milyen jogbiztonságban éltek az egyszerű alattvalók. A hivatalnokoknak ugyanolyan korlátlan hatalmuk volt felettük, mint a szultánnak a hivatalnokok felett. Egyetlen eszközük a lepénzelés volt, ha volt pénzük. A központi hatalom nem tizedelte meg az egyszerű embereket, a hivatalnokokhoz hasonlóan, ahhoz túl sokan voltak, és kellett a munkájuk meg az adójuk is. De nyugodtan végrehajthatott tömeges áttelepítéseket, megszabhatta egész térségek tevékenységi, gazdálkodási körét. Ez a lakosoknak természetes is volt, nem jutott eszükbe múltbeli állapotokra, jogokra és szerződésekre hivatkozni, mint a keresztény parasztfelkelőknek.