Magyarországról azt mondták a régiek: "gazdag föld - szegény ország". És igaz volt: Alföldje páratlanul termékeny gabonatermő vidék, hegységeiben arany-, ezüst- és réz bányák, tavai, folyói tele hal akkal. Lakói mégis szegények. Hollandia földje ennek éppen az ellenkezője. Erre már egy korabeli angol kereskedő is felfigyelt a 17. században. Ezt írta: "Ahogy a bőség és a hatalom a népet romlottá és előre nem látóvá teszik, úgy teszik azt értelmessé és munkaszeretővé a nélkülözések és a hiányok. […] Ezeknek a Németalföldi Egyesült Tartományok [vagyis Hollandia] a legnagyobb hírű és legdicsőbb példája. […] Az egész világ számára csodának látszik, hogy ilyen kis ország, amely kisebb mint két jobb grófság nálunk [Angliában], melynek kevés természeti kincse, élelmiszerkészlete, erdeje vagy más háborúhoz vagy békéhez szükséges tartaléka van, ennek ellenére olyan rendkívüli bőségben rendelkezik mindezek felett, hogy a saját szükségletein kívül (amelyek igen nagyok) másokat is el tud látni, és valóban el is lát, más államoknak hajókat, tüzérségi fegyvereket, felszereléseket, gabonát, puskaport, golyót stb. ad el és mindent, amit szorgalmas kereskedésük révén a hollandusok a világ minden sarkából összeszednek." Talán igaza volt: éppen a nehézségekből és a hiányokból eredt a nagy fejlődés. A mai Belgium, Hollandia és Luxemburg területét a középkorban Németalföldnek nevezték. Területének jelentékeny része a tengerszintnél mélyebben húzódott. Az itt élő embereknek dönteniük kellett: vagy szívós munkával lecsapolják a tengert, gátakat emelnek, és négyzetméterről négyzetméterre új termőföldeket nyernek, vagy éhen halnak. A nehezen megszerzett föld azoké a kétkezi termelőké lett, akik megharcoltak érte. Ebben a térségben alig volt ismert a jobbágyság. A parasztok viszonylagos jómódban éltek, és mikor a gabonatermeléstől a földek (a 15. században) kezdtek kimerülni, ismét két lehetőség közül választhattak. Vállalhatták, hogy jól jövedelmező termékekre szakosodnak, bár ehhez az átállás idején sok pénz kellett, és nem volt biztos, hogy megtérül. Tudva levő volt az is, hogy ezek a cikkek munkaigényesebbek is, mint a gabona, de ha sikerül, meg lehet belőle gazdagodni. Másfelől maradhattak a biztos, de egyre soványabb megélhetést biztosító gabona mellett. Többségük az átállást választotta, és ennek megfelelően lent, kendert, komlót, repcét, festőbuzért termelt, melyeket a textilipar használhatott fel. A gabonaföldeket pedig - Európában elsőként alkalmazva ezt az eljárást - nem hagyták ugaron, mikor a föld kifáradt, hanem takarmánynövényekkel ültették be. Az állati ürüléken kívül a legkülönfélébb anyagokat (mész, márga, moszat, kagyló, ülepítették a háztartási szennyvizet is stb.) használták fel trágyaként. Mások állattartásra tértek át, és sajtra, vajra specializálódtak. Munkaigényes termékek voltak, mégsem volt a gazdáknak több dolguk, mint a régi parasztoknak, mert nem foglalkoztak semmi mással. A gabonát részben a Balti térségből hozták be, eszközeiket a piacokon a kézművesektől vásárolták. Németalföldnek mégis volt egy természet adta kincse, a földrajzi fekvése. Forgalmas tengerparton helyezkedett el, nagyjából félúton a Földközi tengeri és a Balti tengeri Hansa-kereskedelem között. Így már a középkorban fontos kereskedelmi központ volt, ahol a kétféle kereskedő vidék találkozott és árut cserélt. Sok város gazdagodott meg a kereskedelemből. A gazdag falvak és a hajóval könnyen elérhető külföldi térségek nagy piacot jelentettek az iparcikkek számára. A textilipar és a hajógyártás a középkor óta gyorsan fejlődött. A gazdag vidék vonzotta az embereket és nagy népszaporulatot tett lehetővé: Németalföld Európa legsűrűbben lakott területe lett. 1500 körül egy négyzetkilométerre 30 fő jutott, miközben az európai átlag 8 fő volt. Másfél évszázad múltán még nagyobb volt a különbség (67:15). Az igen népes, és szintén gyorsan gyarapodó Angliát, népsűrűségét tekintve 1500-ban még csak egyötöddel múlta felül (Anglia: 25, Hollandia: 30), 1750-ben már több mint a felével (40 illetve 67). Itt is élt hagyományos kiváltságokkal rendelkező nemesség, de mivel feudális járadékai alig voltak, viszont a kereskedésből és modern mezőgazdaságból meggazdagodhattak, maguk is vállalkozókká lettek, és bár csak maguk között házasodtak, életvitelük, világszemléletük nem különbözött a gazdag polgárokétól. Volt azonban a gazdasági csodán kívül egy másik is: a politikai. Ez a pici állam legyőzte a világ akkori legnagyobb kiterjedésű és legerősebb hatalmát, Spanyolországot, sőt, maga is gyarmatokat birtokló nagyhatalommá vált, pedig korábban, 1516 óta Németalföld a spanyol birodalomhoz tartozott. A század közepére azonban megromlott a viszonya a spanyol uralkodóval. Németalföld északi tartományaiban gyorsan terjedt a svájci reformáció. A spanyol király, II. Fülöp viszont katolikus volt, aki nem a karta engedni, hogy tartományai a szerinte téves tanokat kövessék. Azt gondolta továbbá, h ogy ha a gazdag tartományt nagyobb adókkal terheli, növelheti állami bevételeit. Ám hiába végzett ki százakat az inkvizíció, a protestantizmus tovább terjedt, az adókat pedig nem tudták behajtani. Még a katolikus nemesek és polgárok is rossz szemmel nézték a spanyol vallásüldözést, mert féltették városaik és tartományaik önkormányzatát, belső függetlenségét az egyházra támaszkodó spanyoloktól. 1566-tól már protestáns fegyveres felkelés indult a spanyol uralom ellen. A spanyolok egyik vezetője, Alba herceg kétségbeesetten írta a királynak: "Bármennyi parancsot adtam ki, bármennyit fenyegetőztem - sokakat börtönbe is vetettem -, senkit sem találtam, aki Felséged hajóin szolgálatot vállalt volna. […] Az Alföldek kikötőiben minden tengerész és hajós a felkelők pártján van, és csak nekik óhajt szolgálni. […] Mit mondjak e szerencsétlen város [Haarlem] védőiről? Valóban katonák ők […] Felséged elcsodálkozna, látván mérnökeik munkáját […] Az egész világon nehezen találni még egy ilyen nagyszerűen megerősített helyet. […] Ezek a lázadók nem gyöngülnek. Számuk szüntelenül növekszik […] El nem tudom mondani, mily nehéz Felséged csapatainak élelmezése és utánpótlása, míg e lázadók oly könnyen ráveszik e tartományok lakosságát, hogy egész vagyonával, életével rendelkezésükre álljon." A terep is a felkelőknek kedvezett: a déli tartományoktól, ahonnan a spanyolok támadni tudtak, nagy mocsárvilág választotta el őket, egy-két jól védhető átjáróval. Szabad volt viszont a tengeri és szárazföldi út Anglia és a német birodalom felé, ahonnan támogatást is kaptak. Közben lekötötte és gyengítette II. Fülöp erejét, hogy a franciákkal és az angolokkal is háborúzott. A világhatalom urát elragadta az elbizakodottság, mindent akart uralni, végül azonban még a kicsi észak-németalföldi tartományai is elvesztek. Igaz, délen, a mai Belgium területén, ahol a lakosság főleg katolikus volt, engedményekkel, a tartományi önkormányzatok biztosításával meg tudta őrizni uralmát. Az északi tartományok viszont - ez nagyjából a mai Hollandia területe - 1579-ben Utrechtben egyezményt írtak alá, mely kimondta: "Ezek a tartományok egymástól […] el nem szakadhatnak. Azonban ők maguk újabb birtokhoz juthatnak. Minden egyes tartomány, önálló város, hűbérbirtokos hiány nélkül birtokában marad különleges és sajátságos kiváltságainak, szabadságának […], dicséretes és bevált szokásainak, hagyományainak. […] Egymást megvédik, erősítik és oltalmazzák mindenki ellen - bárki legyen is az -, aki akaratuk ellenére uralkodni akar rajtuk. […] Ami a vallási ügyeket illeti, Holland és Zeeland tartományok lakosainak szabadságukban áll azokat belátásuk szerint rendezni [vagyis kimondhatják a protestáns vallás kizárólagosságát, tilthatják a katolikus irányzatot]. Az unióhoz tartozó többi tartomány viszont ezeket az ügyeket azon vallásbéke szerint szabályozza, amelyet Mátyás főherceg […] tanácsosai […] már megfogalmaztak. Egyes tartományokban el kell tehát még távolítani azokat az akadályokat, melyek a vallásszabadság útjában állnak. Mindenki maradjon meg a vallásában, és senkit vallása miatt ne háborgassanak." Két év múlva az északi Egyesült Tartományok rendjei már kimondták teljes függetlenségüket és II. Fülöp trónfosztását: "Isten nem a fejedelem szolgálatára rendelte a népet, […] hanem inkább a fejedelmet teremtette alattvalói kedvéért, akik nélkül ő sem volna fejedelem. A jog és a méltányosság kell, hogy vezesse tehát cselekedeteiben. […] Ha azonban úgy bánik népével, mint szolgáival, akkor már nem fejedelem, hanem zsarnok. Az alattvalóknak ebben az esetben jogukban áll - képviselőik, a rendek által -, ha már semmilyen más lehetőség nincs, és nem tudják más módon megvédeni életük és javaik szabadságát, asszonyaikat és gyermekeiket - a zsarnokot elhagyniuk." A harcok az északi tartományok győzelmével értek véget, és az új állam, Hollandia kicsinysége ellenére a XVII. században első számú tengeri nagyhatalommá, gyarmatok urává, Európa leggazdagabb és legfejlettebb országává vált. Páratlan fejlődését nem akadályozta meg az sem, hogy szinte végig háborúzott ebben az évszázadban. A Holland Kelet-indiai Társaság (alapították 1602-ben) még Japánban is tartott fenn kereskedelmi lerakatot, egyedül az európaiak közül. Hollandok alapították a mai New York-ot (Új-Amszterdam néven, 1624), és Fokvárost, Afrika legdélibb pontján (1652). A legfontosabb holland gyarmat Indonézia volt. A hollandokat a tenger fuvarosainak tartották, egy lakosra ötször annyi kivitel jutott, mint Angliában, kereskedelmi flottájuk pedig nagyobb volt, mint a versenytárs országoké együttesen. Intenzív mezőgazdaságuk is tovább fejlődött, főleg az állattartás, a tejtermékek előállítása. (Edam - melynek nevét ma is emlegetjük, amikor edami sajtot veszünk - a XVII. században évente 500 tonna sajtot exportált.) Az ipar jelentősége sokkal kisebb volt, mint a kereskedelemé, de nagyot fejlődött, miután a déli tartományok protestáns kézművesei, és velük egész iparágak Hollandiába települtek át. Sokat használtak a gazdaságnak a Pireneusi-félszigetről menekült zsidó kézművesek és kereskedők is. A hollandok alkalmaztak először hadseregükben mérnököket és műszaki alakulatokat, technikai ismereteiket óráik, kicsi de mozgékony hajóik is mutatják. A tájképekről ismert holland szélmalmok nemcsak gabonát őröltek, de vizet is szivattyúztak, legkülönfélébb ipari üzemek gépezeteit hajtották. A városok között a csatornákon személyszállító hajók közlekedtek, szigorú menetrend szerint. A közigazgatás, az írásos ügyvitel, a bíráskodás is itt volt a legszakszerűbb, legpontosabb Európában. Az utazók megcsodálták városaik és falvaik tisztaságát, rendezettségét. Amszterdam a legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi központ lett: az itteni bank Európa legnagyobb letéti bankja volt, tőzsdéjén jegyezték a balti térségből és a gyarmatokról érkező nyersanyagokat. Házait a nedves talajon hosszú (kb. 10 méteres) cölöpökre építették, forgalmát egyirányú utcákkal, hajózó csatornákkal, utcakövekkel, szennyvízcsatornákkal, olajlámpás közvilágítással könnyítették. Mindez egyedülálló volt abban a korban. Hollandia egyes térségeiben az emberek fele városban lakott, pedig még Itália népességének is csak kb. 15-20 %-a volt városi, az európai átlag pedig 5 % körül volt. Szinte mindenki, gazdag és szegény is viszonylag egyszerűen öltözködött, élt, és főleg: sokat dolgozott. Sehol Európában nem volt olyan kevés szolga, mint itt. Maguk a városokat és tartományokat vezető tanácsurak és képviselők is kemény munkának tekintették hivatalukat, amelyet az emberek érdekében végeznek. De Hollandia az európai szellemi életnek is fontos központja lett. Még az egyszerű nép is viszonylag iskolázott volt, itt volt messze a legkevesebb írástudatlan Európában, egyetemeire pedig a világ sok országából érkeztek diákok, hogy a legkorszerűbb természettudományos és filozófiai nézeteket megismerhessék. Olyan nézeteket, melyek Európa többi egyetemén még eretnekségnek számítottak volna. A XVII. század közepén például kb. 1400 magyar diák tanult itt (alig kevesebb, mint ahány a közeli Bécsben). Köztük volt Apáczai Csere János, aki Utrechtben írta a Magyar encyclopaediat (1653), melyben a kor legnagyobb filozófusának, a Hollandiában élő Descartes-nak tanai tükröződnek. De itt tanulta mesterségét az akkor világszerte elismert magyar nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós is, aki számos magyar nyelvű kiadványt jelentetett meg Amszterdamban. A Hollandiában kiadott könyvek voltak a legszebbek, az itt készült térképek és földgömbök a legpontosabbak. Festőik, főleg Rembrandt és Jan Vermeer van Delft a legnagyobbak közé tartoznak.