Skandinávia a 17. században
A 16-17. században Dániában és Svédországban az angliaihoz hasonló abszolutizmus épült ki. Az uralkodók itt is elszakadtak a pápától (az evangélikus, lutheránus reformációhoz csatlakozva), és kisajátították az egyházi birtokokat, jövedelmeket. (A svéd koronabirtokok például megötszöröződtek ennek következtében.) Az egyház visszaszorítását támogatta a vállalkozó, élelmiszerekkel és nyersanyagokkal kereskedő nemesség és a gyengébb polgárság is. Akárcsak Angliában, itt is megmaradt a középkori intézményrendszer - főleg helyi szinten - míg az országos irányításból fokozatosan kikapcsolták a rendi gyűlést. Szerényebb abszolutizmus-ellenes nemesi felkelésekre itt is sor került, de vallási harc nem élezte a viszályokat: uralkodók és alattvalóik többsége egyazon (lutheránus) hiten voltak. Különösen jelentős volt Svédország megerősödése. Bár kevés lakosa volt, az ország fa, vas és réz kincse, melyet főleg holland tőkével aknáztak ki, anyagi hátteret biztosított nagyhatalmi törekvéseihez. Támogatta ebben átmenetileg Hollandia és Franciaország is, mert a Habsburgok és a Hanza városok megtörését várták tőle.
A harminc éves háború
A Német-Római Szent Birodalom a 17. század elején sem volt egységes ország. Az abszolutizmus nem birodalmi szinten jelent meg, hanem külön-külön az egyes fejedelemségekben. Pedig Franciaország, Svédország és Dánia megerősödése komoly kihívást jelentett a Habsburg-birodalom számára. Hasonló költséges hadsereget csak úgy tudtak volna kiállítani, ha a rendeket megkerülve, az abszolutizmus módszereivel próbálnak meg adókat behajtani. Ám ezzel szemben a német, magyar, cseh rendek ellenálltak. Ráadásul a vallási kérdés erősen kiélezte ezeket az ellentéteket. Bécs ugyanis minden áron vissza akarta szorítani a reformáció előretörését, ami ellen olyan protestáns csoportok is szembeszálltak, amelyek különben a bécsi hatalmi törekvéseknek nem álltak volna útjában. A konfliktus megjelenésével a "protestánsok védelmében" jó néhány külső nagyhatalom is bekapcsolódott az ellentétekbe. Valódi céljuk az volt, hogy megakadályozzák a Habsburg német-római birodalom egyesítését, megerősítését, sőt, maguk szerezzenek fontos területeket a birodalom kárára. Mindezekből a konfliktusokból bontakozott ki a század legborzalmasabb háborúja, a harmincéves háború (1618-1648). Ezzel párhuzamosan az osztrák-Habsburgoktól független nagyhatalmi ellentétek által szított háborúk is zajlottak, (pl. lengyel-svéd, holland-spanyol háború). A harmincéves háború a cseh protestáns rendek felkelésével kezdődött. A cseh nemesek örömmel ismerték fel Luther tanaiban a huszita eszmék nyomait, és hamar lelkes hívei lettek a reformációnak. 1618-ban fellázadtak a katolikus templomokat védő Bécs ellen, majd úgy döntöttek, hogy az elhunyt Habsburg Mátyás helyett a protestáns pfalzi választófejedelmet, Frigyest választják meg cseh királynak. A pfalzi-cseh hadsereg azonban a fehérhegyi csatában (1620) alulmaradt II. Habsburg Ferdinánd (1619-37) császár és magyar király csapataival szemben. (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, a csehek szövetségese nem ért idejében a csata hely színére, maga is megegyezéses békére kényszerült.) A Habsburgok győzelme nem tetszett a franciáknak, az angoloknak és a hollandoknak. Dánia az ő pénzügyi és diplomáciai támogatásukkal támadt a birodalomra. (Eközben Hollandia Spanyolországgal folytatta korábban megszakadt háborúját. Spanyolország persze szintén Habsburg uralom alatt állt.) A császár seregei élére Albrecht Wallensteint állította, aki legyőzte a dánokat, és a császári hatalmat a Keleti-tengerig terjesztette ki. Ebben a helyzetben Ferdinánd megerősíthette volna helyzetét, ha a vallási kérdésben hajlott volna az engedékenységre. Ehelyett emlékeztetett arra, hogy az augsburgi vallásbéke (1555) nem engedélyezte újabb katolikus templomok átengedését a protestánsoknak, ezért elrendelte az azóta megszerzett templomok visszaadását a katolikus egyháznak. Ezzel maga ellen ingerelte az addig semleges protestáns fejedelmeket (szászok, Brandenburg) is. A rendelkezést ellenző Wallenstein kegyvesztett lett. A katolikus fejedelmek is kezdtek tartani a császári hatalom megerősödésétől. Ilyen körülmények között került sor arra, hogy II. Gusztáv Adolf (1611-32) svéd király megtámadja a birodalmat (1630). Kicsi, de jól szervezett, vezetett és felfegyverzett hadserege látványos győzelem sorozatot aratott: egy év alatt Münchenig nyomult. Bár a király közben meghalt, seregével nem boldogult a visszahívott Wallenstein sem. A német fejedelmek azonban megijedtek a svéd uralomtól, és miután a császár visszavonta korábbi vallási rendelkezését, hajlandóak lettek vele szövetkezni. A svédek egyre nehezebben bírták a megszállás költségeit, maguk is békét szerettek volna kötni. Ez ellentétes lett volna Franciaország érdekeivel, hiszen fő ellenségei, a Habsburgok megerősödve kerültek volna ki a háborúból. A katolikus Richelieu kardinális katolikus többségű Franciaországa, nagyhatalmi érdekből, a protestánsok oldalán kapcsolódott be a háborúba (1635). (Közben kiújultak a spanyol-holland harcok is, illetve keleten I. Rákóczi György erdélyi fejedelem próbálta meg - sikertelenül - megszerezni a magyar királyságot.) A kimerült császári seregek most már a kor legerősebb szárazföldi erőivel kerültek szembe. Jó vezetésük sem volt, Wallensteint - túlzott hatalmi törekvései miatt - a császár korábban megölette, miközben hadvezetési módszereit már átvették az ellenfelek. A birodalom nem bírta tovább, a háborút elvesztette. A háború minden korábbinál pusztítóbb volt, mivel Wallenstein újítása nyomán a katonákat az ellenséges területen engedélyezett rablásból tartották fent. Ez az "ellenséges" terület azonban mindkét harcoló félnek első sorban a német területet jelentette, hiszen többnyire itt folyt a háború. A birodalom lakossága ezekben az években 16 millióról 10 millióra csökkent, egyes területeken pedig a lakosság kétharmada pusztult ki. A városok korábbi fejlődése lelassult, az északi-tengeri kereskedelem végképp a hollandok és angolok kezére jutott. A háborút lezáró vesztfáliai béke egyébként is hátrányos volt a német birodalom szempontjából. A császár kénytelen volt elismerni Hollandia és Svájc elszakadását a birodalomtól (jóllehet maga Svájc nem vett részt a háborúban), lemondani az északi tengerparti területekről a svédek javára, Elzász és Lotharingia nagy részéről pedig a Franciaország javára. (Ezeknek a területeknek a hovatartozása még a XX. században is sok vitát váltott ki.) A birodalomban - kivéve az ún. Habsburg örökös tartományokat - a szabad vallásgyakorlatot kiterjesztették a kálvinistákra. A Német-római Császárság vagy 300 kisebb-nagyobb fejedelemségre, tartományra darabolódott, ezek önálló külpolitikát is folytathattak, a császár csak névleg maradt uruk. A közös birodalmi gyűlés nem rendelkezett tényleges hatalommal, döntéséhez a választófejedelmek, a fejedelmek és a városok kollégiumának egybehangzó szavazatára volt szükség, és ez a későbbiekben nagyon ritkán történt meg. Spanyolország is tovább gyengült. Ezzel szemben tovább erősödött Franciaország: a szárazföld legerősebb hatalmaként európai hegemóniára (vezető szerepre) tett szert. Ahogy a német birodalom egésze gyengült, úgy erősödtek egyes alkotórészei, nagyobb fejedelemségei, tovább folytatva saját kis abszolutizmusuk kiépítését, így Szászország és Bajorország. Ezek azonban, kicsinységük miatt, igazi nagyhatalomként nem jöhettek számításba. Az egyetlen kivétel a Brandenburgi Fejedelemség lett, mely jelentős új területeket nyert, és később tovább terjeszkedve az évszázad végére már a Habsburgokkal vetekedő hatalom lesz, Porosz Királyság néven. (Poroszország fogja egyesíteni Németországot a 19. században.) A vesztfáliai béke csökkentette ugyan a császár hatalmát a birodalomban, de érintetlenül hagyta azokon a területeken, melyeket családi örökös jogon birtokoltak az osztrák-Habsburgok, vagyis az osztrák tartományokban. Itt lehetőségük nyílt centralizálni, abszolutizmust kiépíteni és kizárólagossá tenni a katolikus vallást. A fehérhegyi csata óta az örökös tartományok közé sorolták Cseh- és Morvaországot is.
Csehország a 17. században
Csehországban a Habsburgok keményen megbosszulták az 1618-as lázadást: a felkelés 24 vezetőjét kivégezték, az összes résztvevő birtokát elkobozták. 1627-ben megújított tartományi rendtartást vezettek be, mely kimondta, hogy mivel a cseh nép felkelésével eljátszotta jogait, mostantól elvesztették a királyválasztás jogát is, és Cseh- illetve Morvaország örökösen Habsburg tartománynak számít. Az egyetlen megengedett vallás a katolikus. Aki ragaszkodik protestáns hitéhez, annak el kell hagynia az országot. Vagy ötvenezer ember vándorolt ki, helyükre pedig katolikus németek érkeztek. A cseh rendi gyűlés szerepe lecsökkent, benne a főrendek és a katolikus egyház szerepe növekedett. Sok korábban kisebb, cseh kézen lévő birtokot nagyobb egységekben osztottak ki udvarhű családok között, így a földbirtokszerkezet a nagybirtokrendszer irányában mozdult el. A cseh rendiség korszaka ezzel véget ért. Vannak olyan vélemények, hogy a cseh nemesség politikai erejének megtörése a további csehországi fejlődés szempontjából kedvező volt, hiszen itt a városok és a polgárság fejlődése nem ütközött a rendi ellenállásba. Így, bár Csehország a következő három évszázadban nem rendelkezik olyan korlátozott önkormányzattal sem, mint Magyarország, ipara, polgársága gyorsabban, akadálytalanabbul jut el a kapitalizmus korszakába. Annak ellenére így lesz ez, hogy a jobbágyi kötelékek megerősödése, a robotoltató majorsági gazdálkodás, a középkorias viszonyok megerősödése átmenetileg Csehországot is jellemezték a 17. században.
Lengyelország a 17. században
Lengyelország a 17. században más utat járt be, mint Csehország. A nemesség - különösen a nagybirtokosok - az agrárkonjunktúra időszakában mérhetetlen jövedelemhez jutott a gabonaexport bevételeiből, és meggazdagodását arra tudta felhasználni, hogy a politikában is nagyobb hatalomhoz jusson. 1572-ben a rendek bevezették a szabad királyválasztást, és a megválasztás feltételéül szabták a jelölteknek, hogy nemcsak a pénzügyekben, de a legfontosabb külpolitikai és katonai kérdésekben is csak a rendek beleegyezésével hozhatnak döntéseket. A nemesség ugyanakkor a királyé mellett a saját kezét is megkötötte az ún. liberum veto (szabad vétó, veto: tiltakozom, latinul) bevezetésével. Ez azt jelentette, hogy a rendi gyűlésen egyetlen nemes tiltakozó szavazata elegendő volt egy törvényjavaslat elvetéséhez. Sokszor még addig sem jutottak el az országgyűlésen, hogy a levezető elnököt megválasszák. A nemesi csoportok így a gyűlésen kívül, fegyveresen próbálták meg akaratukat egymásra erőltetni. Hiábavalókká váltak az ország 16. századi sikerei, amely így nem tudott eredményesen szembe szállni az erősen központosított országokkal (Svédország, Oroszország), területe csökkenni kezdett. A vallási ellentétek itt nem a belső viszályokban játszottak szerepet: a 17. századra az egész lengyel nemesség visszatért a katolikus hitre, ez adta az ideológiát a protestáns és ortodox államokkal folytatott háborúkhoz.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
