Magyarország fő kiviteli cikke a 16. században a szarvasmarha volt, ez a térség volt a k orabeli világ legnagyobb húsexportőre. A rideg állattenyésztés szempontjából az ország sanyarú helyzete, furcsa módon, kedvező volt. A falvak elnéptelenedése, a termőföldek elhagyása a legelőterület korlátlan növelését tette lehetővé. A környező falvak lakosaival felduzzadt hatalmas alföldi mezővárosok, Kecskemét, Szeged, Debrecen, Nagykőrös, Cegléd polgárai országrésznyi legelőterületeket birtokoltak, vagy béreltek. Az állatokat javarészt nyugati kereskedőknek, vagy azok tőkéjét mozgató hazaiaknak adták el. Mégis jelentékeny haszon maradt a mezővárosi és falusi termelőknél, illetve a hazai alföldi marhakereskedőknél, a tőzséreknél. (A Thököly tőzsércsalád az arisztokraták közé emelkedett vagyonával.) Az állatok nagy részét a felfogadott marhahajcsárok, a hajdúk hajtották ki a morva, velencei, ausztriai, dél-német piacokra. Jelentékeny volt a bőrkivitel is. A mezővárosok fontos exportcikke volt ezenkívül a bor. A marhatenyésztéssel elsősorban a mezővárosok és parasztfalvak foglalkoztak, de a gabonakereskedelem megnövekedett hasznából elsősorban a nemesség részesedett. Ez úgy történhetett meg, hogy növelte azokat a földeket, melyek nem voltak jobbágyparcellákra osztva, hanem kizárólag a saját hasznára műveltette a jobbágyok robotoltatásával, vagy béresekkel. (Ezeket a földeket majorságoknak nevezzük.) A gabonát elsősorban itthon értékesítették, hiszen "eljöttek ide érte" az itt harcoló katonák, és a városok is vásároltak. A majorsági gazdálkodás fontos előnye volt az is, hogy míg régebben a földesúr a piacon vásárolt saját maga, a családja és kísérete számára gabonát, addig az árak emelkedése után udvarát saját termésével láthatta el, ingyen. Különös dolog, de a birtokos nemesség a jobbágyokat is az agrártermékek vásárlóivá tehette. A földesúri "borelővételi" és "kocsmáltatási" jog biztosított erre legjobb lehetőséget. Az előbbi kötelezte a jobbágyot, hogy borát először a földesúrnak kínálja fel, ha eladja, az utóbbi pedig a borkimérés jogát biztosította az év nagy részében a birtokosnak. Így a jobbágy kénytelen volt saját borát a földesúrnak olcsón eladni, az ő borát pedig drágán megvásárolni. A 16. században, az agrárkonjunktúra idején jutott piac a parasztság számára is. Állami terhei Mátyás uralkodása után lényegesen csökkentek, a gazdagabb jobbágyok tudtak eladásra is termelni. Igaz, a század elején kimondták a parasztság röghöz kötését, büntetésképpen a Dózsa-féle parasztfelkelésért. Ám ezt, a háborús viszonyok között, mikor a harcoló uralkodók a maguk területére próbálták kedvezményekkel átcsábítani az adózókat, mikor egész falvak, vidékek, vármegyék mozdultak meg egy-egy nagyobb hadsereg elől menekülve, nemigen lehetett betartani. Így a parasztok számára is volt csekélyke haszna a nagy szerencsétlenségnek. Az értelmetlenné vált törvényt a század közepén hivatalosan is eltörölték. (Igaz, a kettős adóztatás és a háborús pusztítás az ország közepén, a század második felétől, több kárt okozott, mint amennyit a röghöz kötés jelenthetett volna.) A 16. században a parasztok nagy része továbbra is költözhetett, és szerződésben állapodott meg urával a szolgáltatásokról. A vásárokra utazó parasztok, tőzsérek, kereskedők fontos összekötő kapcsokat biztosítottak a három országrész között. A külföldre utazók pedig legfőbb szállítóik voltak a nyugati eszméknek, ismereteknek. A fenti folyamatok látszólag kedvezőek, hiszen az agrárkonjunktúra az ország számos rétegét gazdagította. Magyarország azonban hasonlóan járt, mint Spanyolország vagy Portugália: a látszólag számára kedvező nemzetközi gazdasági viszonyok valójában kárára váltak. Az agrárkonjunktúra hatására ugyanis elakadt a városi ipar fejlődése. A hazai ipar korábban is elmaradottabb volt persze a nyugatinál, de annak nyomdokaiban fejlődött. Ez a fejlődés most lelassult, az új árviszonyok következtében azok, akik korábban a hazai cikkeket vásárolták, most inkább a jobb minőségű, és viszonylag olcsó nyugati iparcikkeket (főleg textíliákat) vették. A városok bevétele egyre inkább a határban folytatott mezőgazdasági termelésből, a bor-, és sörkimérésből eredt. Az iparfejlődés elakadásának igazi kára a következő évszázadban, az agrárkonjunktúra "bő esztendőinek" elmúltával mutatkozott meg. Mindezek a jelenségek nem csak Magyarországon figyelhetőek meg, hanem általánosan jellemzőek az egész Kelet-Közép-Európában, különösen Lengyelországban, Brandenburgban, a Balti térségben. Csehországban annyiban más volt a helyzet, hogy itt a nemesség nem csak a majorságokban, hanem - hasonló mértékben - ipari üzemekben is (pl. sör- és textilgyártás) robotoltatták a jobbágyokat.