Tananyag választó:
Az Osztrák-Magyar Monarchia válsága (1900-1914)
Jegyzet szerkesztése:
Politikai válság Magyarországon (1904-1912)
Eszköztár:

Válság a Monarchiában

A "boldog békeidők" Monarchiája az utókor szemében egy gazdaságilag gyarapodó birodalom volt, melyben sokféle nép élt együtt, szabad sajtóval, szabadon utazva, kereskedve a tágas határok között. A világvárossá fejlődő Bécs az operett, a valcer (keringő), ifj. J. Strauss, a neobarokk paloták és cukrászdák hangulatos városa volt, középpontjában a közkedveltté öregedett "ferencjóskával". Az édeskés f elszín alatt azonban erjedés zajlott. Erről tanúskodott a Monarchiában alkotó modern szemléletű, világhírű művészek és tudósok egész sora. (Például az orvos Freud, az író Kafka, a zeneszerző Schönberg, a festő Klimt és még nagyon sokan.) De ezt mutatta a kibontakozó politikai válság is. A kiegyezés óta eltelt évtizedek gazdasági és társadalmi változásai kezdték szétfeszíteni a régi politikai kereteket. A változások egyik része a társadalom szerkezetét érintette: mindenek előtt megnövekedett a ipari munkásság száma. Ezen belül is az írni-olvasni tudó, tájékozott, politikai érdeklődésű, de szavazati joggal nem rendelkező munkásoké. De megnőtt az értelmiség (főleg a műszaki értelmiség) és a nagypolgárság politikai súlya is. A parasztság módosabb része is öntudatosodott. A változások másik része a nemzetek közötti egyensúlyt érintette. A Csehországban élő né Ferenc József és Erzsébet királyné Ferenc József és Erzsébet királyné metek gyorsan asszimilálódtak. (Például a század elején Prága lakosságának csak fele volt cseh, a századfordulón már 94 százaléka.) Galíciában a lengyelekhez asszimilálódtak a kisebbségek. Az osztrák-német területeken viszont németesedés folyt. A kétféle változás egymást is erősíthette, hiszen Csehország például nemcsak gyorsan csehesedett, hanem gyorsan iparosodott is. De a kiegyezés korához képest valamennyi nem osztrák-német terület gazdasági fejlettsége közelített a birodalom legfejlettebb térségeihez. Még a legfejletlenebb területeken is beindult az ipari forradalom, megnövekedett a munkások és polgárok száma. Így a nemzeti és a társadalmi változások egyaránt érintették ezeket a területeket. Ezek hatására új politikai követelések jelentek meg. Az egyik legfontosabb a nemzeti nyelvhasználat és autonómia szélesebb kiterjesztése, az egyes térségek gazdasági érdekeinek érvényesítése a nem német népek részéről. A másik az általános választójog a munkásság, a radikális polgárság és értelmiség részéről. A Birodalmi Tanács 1897-ben majd 1904-ben hónapokra működésképtelenné vált az ún. obstrukció miatt. Ez azt jelentette, hogy a kisebbség képviselői különféle eszközökkel megakadályozták valamely törvény végszavazását. (Pl. többórás beszédek tartása, módosítások javaslása név szerinti szavazás elrendeltetésével, vita provokálása zárt ülésről vagy más ügyrendi kérdésről stb.) Hol a német képviselők obstruáltak a cseheknek kedvező nyelvtörvények ellen, hol fordítva. Ezalatt az utcákon többszázezres tömegtüntetések zajlottak, melyek többször zavargásba, rendkívüli állapot kihirdetésébe torkolltak. A nemzetiségiek és magyarok erősödő követeléseinek hatására jelentek meg és nyertek népszerűséget Bécsben az egyszerre magyar- és zsidóellenes osztrák-német pártok, melyek a birodalom jövőjét Magyarország beolvasztásában látták. Hasonlóan magyar-ellenes terveiről volt híres a trónörökös Ferenc Ferdinánd is. A Monarchia válságát különösen kényessé tették a Balkán háborúk, a nemzetközi katonai szövetségek kialakulása és a fegyverkezési verseny. A Monarchia hadserege ugyanis a feszült nemzetközi helyzet ellenére igen gyenge volt. Messze ez az állam költött a legkevesebbet katonaságára a nagyhatalmak közül. A K. u. K hadsereget azonban minden nemzet gyűlölte. Vezényleti nyelve egységesen német volt, szellemisége ellenséges a nemzeti mozgalmakkal szemben. Tisztjei szabadon erőszakoskodhattak a polgári lakossággal: a hadbíróság enyhén ítélt felettük. Így a hadsereg fejlesztését a legtöbben ellenezték.

Válság Magyarországon: 1899-1905

A birodalmihoz hasonló válságjelenségek jellemezték a századforduló magyarországi politikai életét is. Az 1897 és 1903 között négy nagyobb, hónapokig is eltartó obstrukciós időszak volt, képviselőházi verekedésekkel, tiltakozó népgyűlésekkel és tüntetésekkel. A parlamenti ellehetetlenülés következtében három miniszterelnök bukott meg. A főbb vitakérdések a hadsereg létszáma, vezényleti nyelve, az önálló magyar vámterület valamint a kormány hatáskörének kiterjesztése volt. (Az obstrukció más, közben tárgyalt törvényekre is átterjedt, egy alkalommal például a költségvetést sem fogadták el, így hónapokig parlamenti felhatalmazás nélkül költekezett a kormány. Magyarországon a helyzet súlyosabb volt, mint Ausztriában, ahol egy paragrafus lehetővé tette, hogy az uralkodó rendeletekkel helyettesítse a törvényeket, ám erre nálunk nem volt mód.) A parlamenti harcok jelentős részben a szokásos '48-as és '67-es irányzatok között dúltak. Az ellenzék a kormányt "labancnak", idegen érdekeket szolgálónak látta, és az obstrukciót is megengedhetőnek tartotta a magyar nemzeti érdekek védelmében. Jellemző a korabeli rendszerre, hogy a szabadelvűek nagy része sem értett ekkor még egyet azzal, hogy az obstrukciót házszabály-módosítással tegyék lehetetlenné. (Hasonló lépésekre szerte Európában sor került a századfordulón, Londontól Bécsig.) Ők is úgy gondolták ugyanis, hogy egyszer még nekik is szükségük lehet erre az eszközre egy olyan kormánnyal szemben, mely még az övékénél is jobban kiszolgálja a bécsi érdekeket. 1903-ban végül változás történt, amikor a kormány élére gróf Tisza István került. A '67-es rendszer meggyőződéses híve volt, aki az obstrukció erőszakos letörése árán is meg kívánta védeni a törvényhozást és a dualizmust. 1904-ben egy házszabály-módosítást terjesztett be, mely lehetetlenné tette volna az obstrukciót. A szabadelvű képviselők a vita nagy hangzavarában egy előre megbeszélt jelre felálltak, és ezzel - ellentétesen a régi házszabállyal - elfogadottnak tekintették az újat. A nyilvánvaló törvénysértés több tekintélyes szabadelvű képviselőnek sem tetszett: kiléptek a pártból. Az ellenzék később az ülésterem bútorainak szétverésével válaszolt. A király erre feloszlatta a képviselőházat és új választásokat írt ki. Az ellenzék pártjai (függetlenségiek, katolikus néppárt, nemzeti párt) és a kilépett '68-asok szövetségre (koalíció) léptek egymással a Tisza-féle szabadelvűekkel szemben, és megnyerték a választást. Kormánypárt először veszített 1867 óta, aminek az is oka volt, hogy a helyi hatalmasságok is átálltak a koalíció oldalára. Így a nyílt választás csalásai ezúttal az ellenzéknek kedveztek. A szabadelvű párt feloszlott. A király nem volt hajlandó kormányra juttatni a magyar vezényleti nyelvű hadsereget, önálló magyar vámterületet és bankot követelő koalíciót. Bizalmasát, a párton kívüli báró Fejérváry Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. A koalíció pártjai persze minden parlamenti támogatást megtagadtak a "darabontkormánytól" (darabont testőrt jelent: Fejérváry korábban honvédelmi miniszter, majd a királyi testőrség parancsnoka volt). Ezen kívül nemzeti ellenállást hirdettek, a Bach-korszak mintájára passzív ellenállásra szólítva fel mindenkit. A megyék nem adtak újoncokat, nem folyósították az adót. Még a nemzetiségi politikusok is a koalíciót támogatták. E nehéz helyzetben a kormány belügyminisztere, Kristóffy József merész lépésre szánta el magát. Megállapodott a szociáldemokratákkal, hogy teljesen szabaddá teszi szervezkedésüket és programjába veszi az általános és titkos választójogot. A párt - Garami Ernő vezetésével - cserébe tömegtámogatást ígért a kormánynak a koalícióval, a nemzeti ellenállással szemben. Garamiék általános politikai sztrájkot hirdettek (az elsőt a magyar történelemben) és még soha nem látott méretű tömegtüntetést szerveztek a választójog érdekében (1905. szeptember 15.). Vidéken is fellendült az agrárszocialisták mozgalma. A választójogi harcot, a koalícióval szembeni küzdelmet támogatták a polgári radikálisok és Ady is. Az uralkodó - nem bízva Kristóffy akciójában - közben kidolgoztatta a katonai hatalomátvétel tervét, de megvalósítására nem kerülhetett sor. A magyar események ugyanis átgyűrűztek Ausztriára. Az ellenzéki pártok szeptembertől sorra kezdték követelni a Birodalmi Tanácsban is az általános választójogot. A tömegtüntetések, sztrájkok hatására ostromállapot uralkodott a cseh és osztrák városokban: csak katonasággal tudtak rendet tartani. Hozzájárult ehhez, hogy októberben megérkezett a hír Szentpétervárról: már az autokratikus cár is általános választójogot adott. Így a császár végül hozzájárult hasonló reformhoz (december). (Ennek bevezetésére azonban csak a birodalom nyugati felében került sor, két év múlva. 1907-től a kuriális rendszer megszűnt, a Birodalmi Tanács egészét általános választójoggal választják. A császár azt remélte, hogy az így bejutó képviselők ki tudnak majd lépni a nemzetiségi küzdelmek és az obstrukció bűvköréből. Csalódnia kellett, a Tanács 1907 után is hosszú ideig működésképtelen maradt.)

A koalíció politikája Magyarországon (1906-1909)

A magyarországi választójog mérsékeltebb reformja a koalíció programjában is szerepelt, de az általános választójogot és a "hazátlan" szocialistákkal való együttműködést elutasították. Ugyanezért a "darabontok" ellen fordultak a szabadelvűek is, Tisza vezetésével (november). A nemzeti ellenállás ettől kezdve még vadabb lett, a kormányhoz hű tisztviselőket bántalmazták, elkergették, a közigazgatás rendszere felbomlott. A kormány hatalma nem érvényesült, a tényleges hatalom a megyéket irányító koalíció kezébe került. Később azonban a koalíció vezetői, megrettenve az erősödő tömegmozgalmaktól, 1906 áprilisában végül lemondtak programjuk lényegéről, és a királlyal tikos megegyezést kötöttek. Ebben elfogadták a vámközösséget, lemondtak a katonai követelések hangoztatásáról, megígérték az újoncok és a költségvetés megszavazását. A király ezután már kormányra engedte a koalíciót, de nem a legnagyobb pártból választott miniszterelnököt, hanem egy Tiszával szembefordult "67-est": Wekerle Sándort. A koalíció népszerűségét azokkal a "kurucos" programpontokkal érte el, melyekről közben titokban lemondott. Ez persze később nyilvánvalóvá vált hívei előtt is. Nemcsak nem teremtett önálló magyar vámterületet, de 1907-ben olyan gazdasági kiegyezést kötött, melyben a korábbinál magasabb kvótát vállalt. Lemondott a magyar jegybankról is. A koalíció politikusai a hazafias indulatokat inkább a nemzetiségiek irányába fordították: számukra hátrányos nyelvi törvényeket hoztak. Ilyen volt például a beterjesztő miniszterről Lex Apponyi-nak nevezett törvény, mely előírta, hogy a nemzetiségi iskolákban az első négy évben meg kell tanítani magyarul beszélni az elemistákat. Tömegesen záratták be a nemzetiségi tannyelvű iskolákat. A horvát képviselők obstrukcióját a házszabály szigorításával, a szó sorozatos megvonásával söpörték le. Csendőreik többször sortüzet vezényeltek a nemzetiségi tüntetők ellen. (Csernován például 13 szlovák halt így meg 1907-ben.) A koalíció a munkásmozgalommal szemben is a korábbiaknál brutálisabban (sortüzekkel, betiltásokkal) lépett fel. Végül a nem szűnő tömegtüntetésekre válaszul beterjesztettek egy választójogi javaslatot, mely azonban csak felháborodást váltott ki. Eszerint ugyan minden férfi választhatott volna, de nyíltan, valamint vagyoni és műveltségi szempontok szerint eltérő súlyú szavazattal. (Pl. tizenkét analfabéta szavazata csak harmadát érte volna egy gazdag, olvasni tudó emberének.) Nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiségiek, a szocialisták, a tényleges változásokat követelők távol tartása volt a cél. Ugyanakkor néhány fontos szociális törvényt is hoztak, ilyen volt például a baleset elleni kötelező biztosítás, az állami lakásépítés, vagy a mindenkinek ingyenes népoktatás bevezetése. Ez azonban nem változtathatott azon, hogy a koalíció népszerűsége 1909-re elillant. Ezt a koalíció pártjai is érzékelték, valamennyiben megerősödött a változást követelők csoportja, a függetlenségi párt pedig ketté is vált. A kormány parlamenti támogatás nélkül maradt.

A Munkapárt és Tisza István uralma (1910-1914)

Tisza István és Ferenc József Tisza István és Ferenc József Ferenc József király, miután Wekerle Sándor koalíciós kormánya kudarcot vallott, 1909 végén menesztette Wekerle miniszterelnököt, és régi '67-es szabadelvűekből álló kormányt nevezett ki (1910). Az új kormány mögött a Tisza István által szervezett Nemzeti Munkapárt állt. Ez lényegében a Szabadelvű Párt folytatása volt, '67-es programmal, "merkantilista" bankárok és nagyiparosok támogatásával. A párt neve és programja is arra utalt, hogy a széthúzó pártoskodás után a rend, az összehangolt "nemzeti munka" korszaka kell hogy következzen. A kormány kinevezése után választásokat tartottak, melyet elsöprő fölénnyel nyert a Munkapárt. A kiéleződő nemzetközi helyzetben az uralkodó a hadsereg létszámának felemelését követelte. Az ellenzék módosításokat javasolt, amiről a kormány nem volt hajlandó tárgyalni sem. Újra kezdődött tehát az obstrukció. A kormánypárt erre 1912. május 22-én a párt vezetőjét, Tiszát választotta meg a képviselőház elnökének. Tisza mint házelnök (akárcsak 1904-ben) a vitát házszabályellenesen lezárta, és a felálló többség láttán az újonclétszám és a hadikiadások kért felemelését megszavazottnak mondta ki. Ezt követően a zajongva tiltakozó ellenzéki képviselők egy részét a parlamentet megszálló rendőrséggel vezettette el (június 4.). Nem rettentette vissza sem a szocialista tömegek véres utcai harcokba torkolló tüntetése (május 23.), sem az, hogy rálőttek a parlamentben (június 7.), sem az, hogy a mérsékelt, 67-es alapon álló ellenzéki képviselők is alkotmányellenesnek mondták tettét. A kivezettetést többször megismételte, sokakat több hétre kitiltatott az ülésekről, a forradalmi hangulatú fővárosba katonai és csendőr erőket vezényelt. (Minderre a tőzsde gyors fellendüléssel válaszolt.) Ezt követően 1914-ig majdnem folyamatosan az ellenzéki képviselők részvétele nélkül működött a képviselőház. Így Tisza a "rendteremtés" és a háborúra való felkészülés jegyében szinte vita nélkül szavaztatta meg nagy horderejű törvények egész sorát. Az egyik az ún. "kivételes hatalomról" szóló törvény volt (1912), mely háborús veszély idején lehetővé tette a törvényhozás, az önkormányzatok és a független bíróság hatalmának korlátozását, a szabadságjogok felfüggesztését (beleértve a cenzúra bevezetését, statáriális bíráskodást). Az így elvont hatalmat azonban - szemben az ausztriai és németországi kivételes törvénnyel -, nem a katonai hatóságokra, hanem a kormányra ruházta. Az új sajtótörvény a helyi tisztviselőket felhatalmazta a sajtótermékek terjesztésének tilalmára, felelősségre vonhatóvá tette a cikkek tartalma miatt még azokat is, akik az újságírót felvilágosítással látták el. A sajtóügyek az esküdtszékek kezéből lényegében a bíróéba kerültek át. Mindebből jól látható: a Tisza által választott út nem a parlamentarizmus megmentése, inkább maradékainak felszámolása felé vezetett. Igaz, az obstrukció valóban a parlamentarizmus megcsúfolása volt, de a válságból kivezető utat a demokratikus és tiszta választások jelentették volna, melyek során a társadalmi többség véleménye kerül parlamenti többségbe. (Még a demokratikusan kialakuló többségnek is illő a nagy horderejű, hosszú távú döntések meghozatalakor az ellenzék véleményét is figyelembe venni, kompromisszumot keresni.) A munkapárti kormányok jóval türelmesebben közeledtek a nemzetiségiekhez, mint elődeik, de gyökeresen új alapokra ők sem helyezték a nemzetiségi politikát. Míg korábban a demokratikus ellenzék és a közjogi ellenzéki függetlenségiek szemben álltak egymással, addig Tiszával szemben 1910-től már összehangoltan léptek fel (Justh Gyula majd Károlyi Mihály vezetésével) összefogva a szociáldemokratákkal és a polgári radikálisokkal is. Közösen ítélték el a Bécsi eredetű katonai törvényeket, a háborúra való felkészülést és követelték az általános és titkos választójogot. A munkásság utcai megmozdulásai 1912 után is folytatódtak. Mozgalmuk pacifista (háború ellenes) és köztársaságpárti elemekkel bővült. A társadalom széles csoportjai érezték úgy, hogy gyökeres változások előtt áll az ország. Ám a mozgalmakat erősen fékezte az a tudat, hogy Tisza semmilyen erőszaktól sem retten vissza a fennálló állapotok védelmében. Így mielőtt még a várt reformra, vagy forradalomra sor kerülhetett volna, kitört a világháború.