Az uralkodó 1860 októberében ünnepélyes rendeletben (ún. Októberi Diploma) visszaállította a tartományok autonómiáját, a régi kormányszékeket (pl. helytartótanács, magyar kancellária stb.) a vármegyei önkormányzatokat. Ezzel az abszolutizmus talajáról a egy régi alkotmányosság felé, a centralizmustól a föderalizmus felé mozdult el. A konzervatív arisztokraták elégedettek voltak, mert korábban is azt hirdették, hogy vissza kell térni az 1847-es állapotokhoz. Deák és a Deák Ferenc magyar politizáló közvélemény nagy részét viszont az Októberi Diploma nem elégítette ki, mert ők 1848-hoz, az áprilisi törvényekhez kívántak visszatérni. Ráadásul 1861 februárjában egy újabb rendelet "pontosította" az előzőt (ún. Februári Pátens). Ez kimondta, hogy egy összbirodalmi, alkotmányosan megválasztott Birodalmi Tanács lesz az új legfőbb törvényhozó szerv, vagyis ismét kezdett visszalépni a centralizáció felé. A magyar közvélemény tudta, hogy hiába lenne ez a gyűlés demokratikusan megválasztott, a magyarországi képviselők kisebbségben lennének benne, így a sajátos hazai érdekeket nem tudnák ott érvényesíteni. (Ráadásul a közös kormány nem a Birodalmi Tanácsnak, hanem az uralkodónak lenne felelős.) Mikor tehát 1861-ben újra összeülhetett a magyar országgyűlés Pesten, akkor a nagy többség egyetértett abban, hogy az új javaslatokat nem fogadják el, "nem engednek a 48-ból". (Az országgyűlés képviselőit már eleve az 1848-as törvények alapján, népképviseleti alapon választották, vagyis a forradalom egy fontos vívmánya lépett ismét érvénybe.) Ám eltértek a vélemények arról, hogy milyen formában fejezze ki véleményét a Ház. A képviselők egyik csoportja, a Deák Ferenc vezette ún. Felirati Párt egy országgyűlési feliratot kívánt küldeni az uralkodónak, és ebben fejteni ki nézetét. A Teleki László vezette ún. Határozati Párt viszont úgy vélekedett, hogy Ferenc József (nem lévén megkoronázva) nem magyar király, így a szokásos feliratot nincs kinek elküldeni. Ezért országgyűlési határozatot kell hozni az álláspontjukról. A szavazáson végül a Feliratiak győztek, az uralkodó azonban az ő feliratukat is felségsértőnek tekintette és feloszlatta az országgyűlést. Visszatért az abszolutizmus eszközeihez. (Teleki László a szavazás előtti napon öngyilkos lett.) Egy átmeneti abszolutisztikus időszak (ún. provizórium, 1861-1865) következett, melyben Bécs is, a magyarok is arra vártak, hogy a másik fogadja el az ő alkotmányos elgondolását. Az idő lassan kifárasztotta mindkét felet, és a megegyezés, a kompromisszum felé közelítette őket. A magyarok számára a passzív rezisztencia egyre tarthatatlanabb lett, mert a jobbágyfelszabadulás után szegényedésnek induló volt nemesség elsősorban hivatal vállalásával tarthatta volna fenn magát, többnyire jogi képzettsége is ezt tette volna lehetővé. Ráadásul egyre kevésbé látták lehetségesnek, hogy az udvar tényleg vissza fog térni az 1848-as alapokhoz, a nagyhatalmak támogatásában az 1859-es események után egyre kevésbé reménykedtek. Látták hogy a nemzetiségiek autonómia törekvései is erősödnek. Úgy gondolták, a magyar uralom csak Bécs támogatásával tartható fenn a Kárpát medencében. A másik oldalon Bécs láthatta, hogy a magyarokkal semmilyen eszközzel nem lehet elfogadtatni a teljes centralizációt. Poroszországban közben kormányra került Bismarck (1862). Nyilvánvaló volt, hogy Ausztria és Poroszország hamarosan meg fog küzdeni a német egység vezető szerepéért. E küzdelem során Ausztria nem engedheti meg, hogy a hátában egy ellenséges Magyarország várjon a felkelésre. Az abszolutizmus emellett nagyon költséges is volt. Az udvar, a birodalmi kormány tudta nélkül, 1864 végén titkos háttértárgyalásokat kezdett Deákkal egy lehetséges kompromisszumról. Deák 1865 áprilisában tette közzé elképzelését (ún. Húsvéti cikk). A cikkben kifejtette: "készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni". Később pontosította, hogy a birodalom védelmét közös miniszterekre bízná. Erre már az uralkodó menesztette centralista miniszterelnökét, és újra összehívta a magyar országgyűlést (1865).