A direktórium évei
A hegypárti uralom bukását követő hónapokban megnyíltak a börtönök, kiszabadultak a terror foglyai, miközben rövid ideig bosszúhajsza folyt a jakobinusok ellen. Ám rövidesen az igazságszolgáltatás visszatért a régi törvényes kerékvágásba, a terror megszűnt, és a Konvent lényegében a girondi elvekhez tért vissza. A forradalmi diktatúrát felszámolták, a gazdaság központi szabályozása megszűnt. Új alkotmányt fogadtak el (1794), mely cenzushoz kötött választójog alapján megválasztott, kétkamarás törvényhozást alkotott (Vének Tanácsa, Ötszázak Tanácsa; a Nemzeti Konvent feloszlott), és egy öt fős kormányt, az ún. Direktóriumot. Az új rendszer nem volt népszerű, mert nem oldotta meg az ellátási problémákat, nem foglalkozott a szegények támogatásával, másfelől pedig - bár a templomok megnyíltak és visszaállt a vallásszaba dság -, nem vonta vissza a katolikusokat sértő 1793 előtti forradalmi rendelkezéseket. A nyomorgók millióit felháborította a spekulációból korábban meggazdagodottak fennhéjázása, fényűző öltözködése és szórakozásai. Társadalmi támogatás, illetve terrorra támaszkodó diktatúra hiányában a rendszer igen sebezhető és ingatag volt. Jakobinus és királypárti felkelések követték egymást. A gyakori választásokon is mindig valamely szélsőség tört előre, mellyel a Direktórium nem tudott megférni. 1797 és 1799 között három választás volt, és mindhármat egy-egy államcsíny (alkotmányellenes hatalomátvétel) kísérlete követte, katonai erő felhasználásával. Közben a frontokon védekezésből hódításba lendült át Franciaország. 1795 nyarán békére kényszerítette a koalíció tagjait, Anglia és Ausztria kivételével. Két évre rá pedig egy fiatal tábornok, Napoléon Bonaparte (magyarosan írva: Bonaparte Napóleon) Észak-Itáliában káprázatos győzelemsorozatot aratott az osztrákokon, és már Bécset fenyegette, így Ausztria is kénytelen volt békét kötni (1797). Franciaország bekebelezte Belgiumot, valamint Észak-Itália egyes területeit és függő kis köztársaságokat hozott létre határai mentén.
Bonaparte Napóleon Franciaországban
A jakobinusok bukása utáni zavaros körülmények (belpolitikai bizonytalanság, katonai sikerek) szerepet játszottak abban, hogy megnövekedett a katonai vezetők szerepe, akiket már nem korlátoztak a politikusok "konventbiztosokkal". Egyre inkább beleszóltak a politikába, Bonaparte békét is maga kötött Itáliában. A társadalom - főleg a nagypolgárság - gazdasági érdeke erős és kiszámítható berendezkedést kívánt, belső nyugalmat annyi pártharc után. Szinte vártak egy erős katonai vezető uralmára. Ezt siettette, hogy 1798-ban megint válságos lett a helyzet, Anglia összekovácsolta a második koalíciót, Ausztria mellett megnyerve Oroszországot is, mely eddig kimaradt a háborúból. Az itáliai hódítás odaveszett. Párizsban közben a törvényhozás jakobinus irányba fordult, kényszerkölcsönöket vetve ki a gazdagokra. Újra megnyílt a jakobinus klub, egyes újságok a diktatúra és terror visszaállítását követelték. A módosak és a középrétegek megrettentek. Bonaparte eközben hadjáratot vezetett Egyiptomba. (Célja az volt, hogy elszakítsa Indiát Angliától, és így kényszerítse térdre.) Értesülve az új fejleményekről hazatért, és 1799. novemberében (Brumaire 18-án) az ország lelkesedése közepette magához ragadta a hatalmat és szétkergette az Ötszázak tanácsát. Az állampapírok a tőzsdén néhány nap alatt 85%-kal emelkedtek… Hamarosan Bonaparte a Vének tanácsával új alkotmányt fogadtatott el. Eszerint gyakorlatilag minden polgári és katonai hatalom az ún. első konzul kezében összpontosult (ez volt ő), aki még a törvényhozás tagjait is maga válogathatta össze a választott jelöltek közül. Az alkotmány az országot a jakobinusok nyomdokain haladva visszacentralizálta, az éledező önkormányzatiságot felszámolta. Bonaparte országos népszavazásra bocsátotta az alkotmányt, és a hivatalos eredmény szerint a résztvevők csaknem 100%-a igennel szavazott. A tábornok persze népszerű volt katonai győzelmei miatt, és ellenzéki sajtó nem jelenhetett meg, így nem voltak ismertek a közvélemény előtt az ellenérvek. Ez azonban kevés lett volna ilyen eredményhez. Valójában a szavazás nyilvános volt, vagyis joggal félhetett, aki nemet írt az ívre. Ráadásul az összeszámláláskor az igenek számát különféle trükkökkel megkétszerezték, így elleplezték, hogy a szavazásra jogosultak több mint kétharmada valójában nem ment el szavazni. Végül is az alkotmányt már azelőtt érvénybe léptették, hogy a népszavazás eredményét egyáltalán összegezték volna… (Hasonló "népszavazásokat" később is rendezett Napóleon, ahogy utóbb más diktátorok is.) Bonaparte egy gyors hadjárat során szétverte a második koalíció erőit is és 1801-re vége lett a hadakozásnak. A pillanatnyi békeidőben személyesen, lázas tempóban irányította az ország átszervezését. Lezárva az egyházi konfliktusokat, konkordátumot kötött a pápával. Eszerint a katolikus egyház működése ismét szabad és önálló lett. Ugyanakkor megnyugtatva az új tulajdonosokat kimondták, hogy az egyház nem kapja vissza a földjeit. Ezzel egyszerre csillapította le a katolikus érzelmű embereket és azokat, akik vettek a volt egyházi földekből. Az egyház ugyanakkor állami ellenőrzés alatt maradt, a papok állami fizetést kaptak, hűségesküt kellett tenniük a kormánynak. A konkordátum kimondta még, hogy a püspököket az első konzul nevezi ki, és a pápa iktatja be. A romló papírpénz helyett stabil fémpénzt veretett, mely az I. világháborúig őrizte meg értékét. Létrehozta a Francia Bankot, merkantilista gazdaságpolitikájával fellendítette az ipart (a gyapjútermelés például négyszeresére növekedett). Utak, csatornák, gátak építésével segítette a kereskedelmet. Szerencséjére uralmának kezdete éppen egybeesett az évtizedes gazdasági válság végével, ez azt a téves látszatot keltette sok kortársában, hogy az ő intézkedései lendítették fel a gazdaságot. Átszervezte a közigazgatást, és új iskolarendszert vezetett be (ezek számos nyoma még ma is megtalálható Franciaországban). 1804-ben Napóleon irányításával fejezték be az 1792-ben megkezdett munkát, a polgári törvénykönyv összeállítását (Code Napoléon). Ez körülbástyázta a forradalom számos vívmányát: a férfiakra kiterjedő polgári jogegyenlőséget, a vállalkozás, kereskedés szabadságát, a felosztott illetve kiárusított földek birtoklását, a feudális eredetű terhek eltörlését. Mindezek hatására a belső pártviszályok lecsillapodtak, a gazdaság fellendült, az ellátási zavarok megszűntek. Mindennek azonban árnyoldala is volt. Napóleon a kormányzati rendszerben az abszolutizmushoz tért vissza: nem volt választott törvényhozó hatalom, nem érvényesültek a szabadságjogok, visszatért a cenzúra. A francia politikai lapok nem írhattak mást, mint amit a hivatalos Moniteur nyomán megismételtek; ezt az újságot pedig, megjelenése előtt Napóleon személyesen vizsgálta át. A forradalmi terror módszereire nem volt szükség. Az ellenzéki gondolkodókat besúgóhálózatával szemmel tartotta, (vezetője Fouché belügyminiszter, aki minden rendszert kiszolgált 1789 óta), akit "kellett" börtönbe vagy elmegyógyintézetbe zárt. Mindennek betetőzéséül 1804-ben I. Napóleon néven francia császárrá koronáztatta magát a Párizsba rendelt pápával. Fényűző udvartartást hozott létre, félistenként tömjéneztette magát a sajtóval és a költőkkel. A francia társadalom nagy része nem zúgolódott, a szabadságjogok helyett megelégedett a viszonylagos jóléttel, melyet Napóleon részben az elfoglalt országok kíméletlen kizsákmányolásával ért el.
Napóleon európai hegemóniája
Miután Franciaország a gyarmatokon is terjeszkedni kezdett, és újabb területeket szállt meg Európában is, Nagy-Britannia elhatározta, hogy helyre állítja az európai hatalmi egyensúlyt. Ezért folyamatosan újabb és újabb koalíciót hozott létre (1803-tól 1815-ig összesen ötöt). Napóleon a szigetország megszállását tervezte, de ez kudarcba fulladt, mert a kitűnő angol admirális, Nelson tönkreverte a francia flottát, bár az ütközetben maga is meghalt (Trafalgar-fok, a Gibraltári-szorostól nyugatra, 1805). A szárazföld feletti uralmát azonban Napóleon újra és újra biztosította. Az austerlitz-i csatában például (Cseh-Morvaország, Brünn mellett, 1805) egyszerre semmisítette meg az orosz és az osztrák erőket ("három császár csatája"), majd legyőzte a poroszokat is (Jéna, 1806). 1807-re Oroszországot szövetségkötésre kötelezte, a közöttük elterülő országokat pedig leigázta. Kihirdette Anglia ellen az ún. kontinentális zárlatot (kereskedelmi blokád, 1806), melyet egész Európával betartatott. Európa térképét teljesen átrajzolta. Franciaország területét megnövelte: határait keleten kiterjesztette a Rajnáig, északon bekebelezte Németalföldet, délen egye s itáliai területeket. (Így a francia alattvalók száma 28 millióról 44 millióra nőtt.) De a többi európai államot is fennhatósága alá vonta, vagy úgy, hogy megcsonkította és szövetségkötésre kényszerítette (pl. Poroszország, Ausztria), vagy úgy, hogy megszállta, és tábornokainak (kettő) illetve rokonainak (öt) juttatta az ország trónját. Számos régi országot felszámolt, és helyettük kisebb- nagyobb újat teremtett. A Német-római császárságot például ezer éves fennállás után felszámolta (1806), helyette a porosz és osztrák területeken kívül eső német államokból létrehozta az ún. Rajnai Szövetséget, mely katonaállítással és adóval tartozott Franciaországnak. Varsói Nagyhercegség néven életre támasztotta Lengyelországot, francia védnökség alatt (1807). (A lengyeleknek, akik nagy számban harcoltak Napóleon seregeiben, keserűen csalódniuk kellett "védelmezőjükben", aki az új lengyel állam függetlenségét és szabadságát nem biztosította, viszont számolatlanul áldozta fel a lengyel katonákat a francia érdekekért folytatott hadjáratokban.) Hogy állama és dinasztiája beilleszkedjen az európai hatalmak közé, elvált feleségétől, és elvette Mária Lujzát, a Habsburg uralkodó lányát. Napóleon Európa nagy részében modern alkotmányt vezetett be, felszámolta, ha ideiglenesen is, a rendi berendezkedést és előjogokat. Külpolitikájában fő tanácsadója külügyminisztere, Talleyrand volt, a sok rendszert kiszolgáló, ravasz, köpönyegforgató diplo mata. Mégis, a császárság 1808 után egyre több nehézséggel találta szemben magát. A kontinentális zárlat válságot idézett ugyan elő Nagy-Britanniában, de nem tette tönkre a szigetországot, az angolok ellenblokádjával együtt viszont károkat okozott a francia gazdaságnak is. Az európai népeket terhelő gazdasági és politikai elnyomás elfojthatatlan és kiterjedt lázadásokhoz vezetett (főleg Spanyolországban). Oroszország pedig fokozatosan önállósította magát, és Anglia felé közeledett, nem tartva be a kontinentális zárlat előírásait sem, viszont elzárkózva a francia áruktól. Napóleon ezért 1812-ben nagy hadjáratot indított Oroszország ellen. Ezúttal maga kovácsolt "koalíciót" a leigázott európai államokból, köztük Ausztriával és Poroszországgal. Először fordult elő, hogy Napóleon valóban túlnyomó többséggel rendelkezett -- mégis ez lett a legvégzetesebb hadjárata. A hatalmas nemzetközi erő (kb. 650 ezer fő) ellátása ugyanis megoldhatatlan volt az óriási és gyéren lakott orosz pusztaságban, és nagy veszteségeket is szenvedett a Kutuzov által ügyesen vezetett orosz haderőtől, például a borogyinói ütközetben (1812, 43 ezer francia halott). Napóleon hiába vonult be Moszkvába, az ellátás hiánya, a -35 C°-os hideg végül távozásra kényszerítette, anélkül, hogy döntő, megsemmisítő győzelmet aratott volna az oroszok seregei fölött. Annál nagyobb veszteség érte a francia haderőt a visszavonulás közben, gyakorlatilag szertefoszlott. Lipcsénél, a "népek csatájában" (1813) a franciák már megint egyedül néztek szembe Európával. Hiába a gyorsan felállított új hadsereg, Napóleon most már megsemmisítő vereséget szenvedett (160 ezer francia áldozat). A kudarc egyik oka az volt, hogy ekkor már a többi hatalom is átvette a francia katonai újításokat. A császár lemondott fia javára, de a győztesek nem akartak több koronás Bonapartét, inkább XVI. Lajos öccsét juttatták trónra. (XVIII. Lajos nevet vette fel, a XVII.-nek a forradalom idején meghalt kis trónörököst tekintették.) Napóleonnak távoznia kellett Franciaországból, de - mert mégiscsak az osztrák császár veje volt - megkapta birtokul a Földközi-tengeri kicsiny Elba szigetét (Korzika mellett, 1814). A franciák már csak a békét akarták. A Bourbonok visszatérése azonban megint felkavarta a kedélyeket. XVIII. Lajos ugyan mérsékelt alkotmányt (magas választójogi cenzussal) és korlátozott sajtószabadságot adott, ami előrelépés volt Napóleonhoz képest. De a hazaérkező arisztokraták visszakövetelték a földjeiket, és támogatta őket ebben az egyház is, a papok a földeket megvásárló parasztok ellen prédikáltak. Félelem lett úrrá, hogy vissza akarják állítani a régi rendet. Már olyan demokraták is visszavárták a császárt, akik elutasították diktatórikus uralmát. Nem kellett sokat várni: Napóleon Elbáról ezer kísérőjével, az angol és francia flottát kijátszva hazaszökött (1815 március). Az ellene kivezényelt seregek sorra átálltak, egyetlen lövés nélkül vonult el Párizsig. Mindenütt osztatlan, soha nem látott lelkesedés fogadta. De új uralma csak száz napig tartott. Ezúttal liberális alkotmányt ígért népének és békét a többi állammal. De ez a békekonferencián ülésező nagyhatalmakat már nem hatotta meg, közös kiáltványukban az "emberiség ellenségének", törvényen kívülinek nyilvánították és minden korábbinál elszántabb szövetséget hoztak létre ellene. A Wellington vezette angol seregek, a poroszok segítségével Waterloo-nál (Belgium, 1815) végső győzelmet arattak felette. Ezúttal már száműzték az angol fennhatóságú Szent Ilona szigetére (az Egyenlítőtől messze délre, az Atlanti óceán közepén), itt is halt meg (1821).
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
