A 17. századi válság Európában
A 17. század a megtorpanás és erőgyűjtés százada volt Európa nagy részében. Válságjelenségek sora mutatkozott, miközben a mélyben a következő század nagy átalakulásai készültek. A legsúlyosabb válságjelenség a népesedés visszaesése volt. Míg 1500 és 1600 között gyorsan nőtt az európaiak száma (70-80 millióról 100-110 millióra), addig a következő fél évszázadban ez a lendület megtört, a lélekszám a legtöbb becslés szerint nem, vagy egészen kevéssé növekedett (110-120 millió). Alig jöttek létre új városok, az ipari és mezőgazdasági termelés növekedése lelassult, helyenként leállt. Európa nagy részében egymást követték a válságok, éhínségek, járványok. Mi volt mindennek az oka? A legfontosabb ok az volt, hogy az 1450 és 1750 között élő európaiak, minden fontos gazdasági változás ellenére (pl. felfedezések, manufaktúrák stb.) túlnyomórészt továbbra is nagyon nyomorúságos viszonyok között éltek. Az európaiak 80-90%-a dolgozott a földeken ahhoz, hogy a maradék 10-20% iparűzőt, kereskedőt, nemest, papot vagy katonát élelmezhesse. A gabona terméshozama ugyanis még nagyon alacsony volt, egy mag kb. a háromszorosát-négyszeresét hozta (ez a szám ma ). Akkor egy hektáron ötöd-hatod annyi búzát tudtak termelni, mint ma. Már pedig a gabona volt messze a legfontosabb élelmiszer. (A szegények által fogyasztott kalória 80%-a származott a gabonából, melyet rozs vagy árpa kenyér, de még inkább kása formájában fogyasztottak. Nem véletlen ez, hiszen a korabeli viszonyok között a hús 11-szer került többe, mint az azzal azonos kalóriaértékű gabona. A gazdagok esetében ugyanez a szám 50%, ők inkább búzakenyeret ettek.) A kora újkorban általában még csökkent is a húsfogyasztás a középkori szinthez képest. Nem csoda hát, hogy ha csak kicsit is rossz volt a termés, azonnal éhínség támadt. Igen rosszak voltak ebben a korban a higiéniai viszonyok is. A falvakban az emberek egy fedél alatt éltek az állataikkal, de még mindig jobb körülmények között, mint a városiak. A városok ugyanis, zsúfoltságuk ellenére túlnyomó részt csatornázatlanok voltak, a szennyvizet és az éjjeli edények tartalmát az utcára szórták. A házakban nem volt fürdőszoba, ha ritkán mosakodtak, akkor a konyhában, dézsában tették. De nem volt árnyékszék sem, a zsúfolt városokban is az utcákon vagy a kertekben könnyítettek magukon. Mindez még a sok száz termes versailles-i kastélyra is igaz volt. (Egykorú leírás szerint a királyi fogadásra érkező udvarhölgyek egy folyosószegletben intézték el dolgukat.) Az előkelőségek csipkével, kézelővel, illatszerekkel később parókákkal próbálták feledtetni a ruhák és a test piszkát. A ruhákat nem mosták: a gazdagabbak újakkal cserélték fel a nagyon elkoszolódottat, a kevésbé módosabbak pedig addig hordták, amíg el nem rongyolódott. (Állítólag azért építtettek a francia királyok annyi kastélyt, hogy ezeket is lecserélhessék, ha elpiszkolódtak…) A tisztálkodás higiéniai jelentőségét nem ismerték fel. A kézmosás például szokásban volt, de gyakran evés után, és nem előtte. Sőt, részben talán éppen a járványoktól való félelem vezetett a XVII. század végétől a városi fürdőházak bezáráshoz, azt hitték ugyanis, hogy a vízzel terjednek a kórokozók. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a városokban olyan gyorsan terjedtek a betegségek, járványok. A lepra a 16. században már megszűnőben volt, de a pestis továbbra is újra és újra nagy pusztításokat végzett. Számtalan kisebb járvány is volt. A nemzetközi kereskedelem - mint már szó volt róla - kedvezett a járványok elterjedésének, így például a szifiliszt Amerikából hurcolták be. A járványok idején nem igen tudtak mást tenni, mint elzárni egymástól a betegeket, az egészségeseket és a tetemeket. A fertőzött vidékekre vezető utakat lezárták, a küldeményeket megfüstölték. Néha még magukat az embereket is a házaikba zárták a járvány idejére. Ilyenkor előfordult, hogy kis facsatornákon juttattak be a házakba folyadékot, csigákon élelmet, hogy elkerüljék az emberek érintkezését. Aki tehette elmenekült, általában a hatóságok is oda hagyták hivatalukat. A kihalt városokban rablóbandák pusztítottak. A sok betegséghez hozzájárult, hogy az orvoslás színvonala mai szemmel nézve alacsony volt. Igaz, az orvostudomány nagy eredményeket mutatott fel, ilyen volt a vérkeringés felismerése, boncolások megjelenése, a mikroszkóp feltalálása és az ún. szülészfogó alkalmazása a szüléseknél - ez sok újszülött életét mentette meg. Ugyanakkor, az orvosok nagy része antik és arab szerzők nyomán minden baj okát a test nedveinek mennyiségében és minőségében látták, s minduntalan purgációt (hashajtás) és köpölyözést (érvágást, néha vérserkentést) alkalmaztak, ami veszélyesebb volt sokszor, mint a betegség. (Ilyen módszereket alkalmaznak a Moliere darabjaiból ismert orvosok is, akik tudatlanságukat a nagy tekintélyek örökös emlegetésével fedik el.) A kisebb - fájdalomcsillapítás nélküli - műtéteket, foghúzásokat, amputálásokat, törések sínbe tételét, sebek tisztítását a borbélyok, fürdősök, felcserek végezték, egyéb tevékenységeik mellett. (Magyarországon például a fürdősök a gyógyítás és a fürdőház fenntartása mellett tűzoltással is foglalkoztak.) A falusi bábák és javasasszonyok tudománya részben ősi mágikus elemekből (ráolvasások, védőszentekhez címzett fohászok) és sok évszázados tapasztalati felismerésekből (gyógynövények és felhasználásuk ismerete) állt össze. Ez utóbbiak nagyon hasznosak is lehettek, akárcsak a külsőleg és belsőleg használt gyógyvizek. Mindezek a jelenségek fékezték a népesség szaporodását. Az egyhangú élelmezés vagy az éhínségek miatt legyengült szervezetek tehetetlenek voltak a rossz higiéniai viszonyok és kezdetleges orvosi módszerek miatt is gyorsan terjedő betegségekkel szemben. A születéskor várható életkor ebben az időszakban 20-30 év volt. (Ma ez a szám 70-80 körül van.) Egy évben a társadalom 3-4 százaléka halt meg, ma ez a szám 1 százalék körül van. Minden harmadik újszülött meghalt még egy éves kora előtt. A városokban még rosszabb volt a helyzet, itt a csecsemők fele nem érte meg az első születésnapját. A városi lakosság azért növekedhetett mégis, mert a pár nemzedék alatt kihalt családok helyét újabb és újabb bevándorlók foglalták el. A népsűrűség még a legnépesebb vidékeken is csak töredéke volt a maiénak (Franciaországban például 34 fő jutott egy km2-re, ma 101 Hollandiában 50, ma 349). Annak, hogy a kora újkor századaiban mégis növekedett Európa népessége, annak az volt az oka, hogy nagyon sok gyerek született. Aki fiatal korában átvészelte a nagy betegségeket, elélhetett 70-80 évig is. Ez azonban igen ritka volt, a 40-50 évesek már időseknek számítottak. Mindezekhez az alapvetően meglévő jelenségekhez olyan hatások járultak a 17. században, melyek még a korábbiaknál is valamivel nehezebb körülményeket teremtettek Európa nagy részén. Ebben az időszakban az évi középhőmérséklet pár fokot süllyedt. A lehűlés - akárcsak a 14. században - súlyosan hatott a gabonatermelésre, így az emberek jólétére, és a népességszaporulatra is. Ez a magyarázata annak, hogy az éhínségek és járványok ekkor még sűrűbben jelentkeztek, mint korábban. (A népességnövekedés lelassulása ezzel egy időben Kínában is jelentkezett, ami szintén az egész Földet érintő éghajlati lehűlés, az ún. "kis jégkorszak" hatását mutatja.) A vidéki szegénység és a demográfiai visszaesés az ipar számára a piac szűkülését, vagyis a termelés visszaesését jelenthette. Ezzel egy időben az amerikai bányák kezdtek kimerülni, csökkent az arany- és ezüstbehozatal, estek az árak. Láthattuk, hogy a társadalom túlnyomó része élt a mezőgazdaságból: számukra a gabonaárak esése súlyos gondokat okozott. A hadseregek is egyre nagyobbra duzzadtak, de élelmiszer-utánpótlásukra a királyoknak még nem volt elegendő pénze. Így sem a korábbi, sem a későbbi századokban (a 20.századtól eltekintve) nem voltak olyan pusztítóak a háborúk, mint éppen ebben, a szabadon rabló nagy zsoldoshadseregek korszakában. A válságnak részben éppen a korábbi fejlődés a magyarázata: például a városok hirtelen népesedése a 16. században, a higiéniai viszonyok javulása nélkül. Szellemi téren sem lehetett még észlelni a változásokat, sőt, néha mintha visszafelé folyt volna az idő. Soha nem látott mértékű boszorkányüldözések, fanatikus vallásháborúk, kíméletlen inkvizíciós tevékenység, kínvallatások és nyilvános kínhalálok jellemzik az évszázadot. Nem oszlott a tudatlanság, az emberek négyötöde írástudatlan és babonás rettegésben élte le életét. A reneszánsz világias nyitottságával szemben az ellenreformáció korában a különféle egyházak a tekintély- és dogmatiszteletet hirdették, akadályozták az új tudományos nézetek elterjedését. A családon belül erősödött az apa önkényuralma, az állam élén - sok országban - az uralkodóé. Új nyomorúság volt a városokat a korábbinál nagyobb mértékben ellepő szegények áradata és a velük szembeni kíméletlenség a tehetősek részéről. Ugyanakkor a 17. század sem csak a válságok ideje; számos jel mutatott kedvező változások irányában. Töretlenül fejlődött például Hollandia, mely a gazdaság fejlettségétől a higiéniai szokásokon keresztül az írástudásig minden ponton példamutató kivétele korának. De fejlődött Anglia és Franciaország gazdasága is, még népességük is növekedett valamennyire és különösen gyorsan gyarapodtak fővárosaik. Kiterjedt a kereskedő társaságok tevékenysége, nagy lendülettel folyt a felfedezés és gyarmatosítás. Egy-egy válságosabb időszak végén a tehetősebb vállalkozók, az ipar és kereskedelem tovább erősödött. Politikai téren ez az évszázad teremtette meg Angliában lépésről lépésre a parlamentáris államszervezetet, Franciaországban a szakképzett hivatalnokrendszert, vagyis megjelentek a modern demokráciák csírái. De ez az évszázad volt olyan nagy tudósok kora is, mint Descartes, Kepler, Harvey vagy Newton. Nélkülük éppúgy elképzelhetetlen a 18. századi felvilágosodás, mint a 17. századi angol fejlődés nélkül a későbbi ipari forradalom. És végül ez volt a barokk és az irodalmi klasszicizmus diadalmas százada, J. S. Bach, Händel, Vivaldi, Moliere, Rembrandt, Rubens kora. Ebben a nehéz korban, a sok régi nyomorúság és új reménység között volt olyasmi is, ami a középkorból maradt, mégis jótétemény volt és menedéknek számított: a hit az örök életben, a túlvilági isteni kegyelemben, mely viszonylagossá tette a sok szenvedést, a lankadatlan reménykedés a jótevő királyban, népoltalmazó haramiákban vagy - a katolikusok esetében - a szentekben. Oltalmazó erő volt még a családi illetve kisközösségi összetartás, mely mindig segített az egyéneknek a bajban.
A 17. századi válság Kelet-Közép-Európában
A 17. században Magyarországon megfigyelhető társadalmi és gazdasági változások egész Kelet-Közép-Európát jellemezték többé-kevésbé. Ez a térség eddig sokban a nyugati fejlődést követte, ha voltak is a megkésettség miatt sajátos vonásai. A 16. század második felétől azonban a különbségek nőttek. Míg Nyugaton a jobbágyok fokozatosan szabad parasztokká váltak (főleg Angliában és Hollandiában), addig Keleten erősödött a függésük. Míg Nyugaton a nemesség - megint főleg Németalföldről és Dél-Angliáról van szó - a piaci versenybe egyenlő félként bekapcsolódva, vállalkozóként gazdagodott, addig Keleten a földbirtokosok újra a kiváltságaikra támaszkodtak, és ezeken keresztül jutottak jövedelmükhöz. A nyugati vállalkozók tőkét halmoztak fel, melyet újabb vállalkozásokba fektettek, a keleti nemesség viszont a piacon szerzett javait felélte, kastélyára, udvartartására fordította. Nyugaton a 16. században a városok számának, népességének, gazdagságának gyarapodása figyelhető meg, s egyes helyeken folytatódott ez a következőben is, addig Keleten a városok fejlődése elakadt, iparfejlődésük lelassult. A XVIII. században ez az eltávolodás megáll s Kelet-Közép-Európa újra a nyugati folyamatok nyomába ered.
A 17. századi válság Magyarországon
Magyar urak és hölgyek a 17. században
A kora újkori élet európai "nyomorúsága" Magyarországot is jellemezte. Sőt, a nagy 16. századi demográfiai növekedés és városiasodás itt elmaradt (a népesség növekedése a nyugati 30-50%-oshoz képest legfeljebb kb. 12% lehetett a reformáció évszázadában), a népesség viszonylag kicsi volt (kb. 18 fő/km2 a nyugati 30-50 fő/km km2-hez és a mai 114 fő/km km2-hez képest). Ennek az elmaradásnak a háborús pusztítás lehetett az oka. Következménye viszont az lett, hogy a XVII. századi lehűlés kevesebb visszaesést hozott önmagában. Az országban a marhatenyésztés miatt viszonylag sok húst ettek, a földművelés természeti adottságai igen jók voltak, az alacsonyabb népsűrűség pedig valamelyest fékezte a járványok pusztító hatását. Mégis az évszázad elején a népesség visszaesését (egyes becslések szerint talán majdnem 3 millióra), majd csekély növekedését feltételezik a kutatók. Így a század végén még mindig ugyanannyi ember élt az országban, mint kétszáz évvel korábban (kb. 4 millió). Ennek az volt az egyik oka, hogy a nagy háborúk itt különösen pusztítóak voltak, a rosszul ellátott, vagy az ellenség ellátását nehezíteni próbáló katonák mindkét oldalon hatalmas rablásokat és pusztításokat végeztek, felülmúlva az előző, szintén háborús évszázadot. A hatalmas seregeket a parasztokhoz szállásolták be (egy-egy házba akár tíz fő is juthatott), és az ő dolguk volt az ellátásuk is. Ha vonakodtak, nem maradt el a büntetés. Egész falvak, vidékek lakossága menekült el vagy pusztult ki, a hódoltság nagy része elnéptelenedett. (Csak Veszprém megyében például 1530-ban a falvak háromnegyede volt lakott, 1609-ben már csak egy negyede. A török kiűzése után csak Tolna megyében 39 faluról nem tudták a pereskedő földesurak eldönteni, hogy kinek a birtokán volt tulajdonképpen. Lakóik ugyanis vagy elmenekültek, vagy elpusztultak.) A háborús pusztítások miatt következtek be az éhínségek és járványok. (Három nagy pestis járvány vonult végig az országon, Sopron például lakóinak a felét veszítette el 1650-ben, bár ez ritka mértékű pusztulás volt. A maláriát pedig, amely az elhagyott, elmocsarasodott alföldi tájról kiindulva pusztított az itt harcoló külföldi katonák "morbus hungaricusnak" nevezték.) A gazdasági válság sem kerülte el az országot. Az agrár konjunktúra vége, vagyis a mezőgazdasági árak esése miatt egyre több állat és gabona maradt eladatlan. Ez változásokat idézett elő a társadalomban is. A válságjelenségek a társadalom egyes csoportjait eltérően érintették. A háborúk, járványok elsősorban a szegényebb és kiszolgáltatottabb rétegeket sújtották. Mivel a mezőgazdasági termékeket egyre nehezebben adták el, kiélezett harc indult a piacokért a nemesség és a társadalom többi csoportja között. Ebbe bekapcsolódott a két magyar állam (a Habsburg és az erdélyi) is, melyek egyes jól jövedelmező cikkek kereskedelmének bérbe adásával, vagy állami monopóliummá nyilvánításával igyekeztek jövedelemhez jutni. (Ez azt jelentette, hogy bizonyos cikkekkel - például a szarvasmarhával - csak az állam, vagy az általa megbízott vállalkozó kereskedhet. Így maga szabhatja meg a belföldi árat, és övé minden haszon.) Több nagybirtokos azután bérbe vette az államtól valamely termék egyedárusítási jogát. De különleges bevételre tettek szert azzal is, hogy korszerűsítették gazdaságukat, robotoló jobbágyok helyett a termelésben érdekelt béreseket alkalmaztak, és nagy mennyiségben szállítottak gabonát a hadseregnek. Ebben az évszázadban alakult ki az "örökös főrendek" csoportja, melynek tagjai hercegi, grófi, bárói ranggal, nagy udvartartással, hadsereggel, óriási birtokokkal rendelkeztek. Az országgyűlésekre személyesen hívták meg őket (ők alkották a felső táblát), magas politikai méltóságokat töltöttek be. Fontos szerepet játszottak az ország kulturális életének támogatásában, és hadseregeikkel, hiteleikkel az ország védelmezésében is. A jobb helyen - főleg Nyugat-Magyarországon - gazdálkodó középnemesek is megőrizték korábbi piacaikat, fejlesztették gazdaságukat. Politikailag azonban továbbra is a nagybirtokosoktól függtek, az ő ún. szervitoraik voltak. Ez azt jelentette, hogy katonai szolgálatot teljesítettek a nagyúr vezetése alatt, gyermekeik pedig gyakran azok udvarában nőttek fel apródként. A főrendek és a gazdag középnemesek életmódja is tükrözi gazdasági helyzetüket. A XVI-XVII. századi barokk kastélyok még félig erődök, árkokkal, falakkal körülvéve, de belül sokat javult a kényelem. A Németalföldről érkező falikárpitok, törököktől vett perzsaszőnyegek, valamint tigris- vagy párducbőrök, velencei tükrök, festmények, itthon vadászott medvék, kis állatok bőrei, bécsi faliórák, karszékek (ún. zsöllye), írószekrények, függönyös ágyak jelezték az életkörülmények javulását. A cserépkályha, az ólomkeretes üvegablak, a díszes csillárok és gyertyatartók is elterjedtek. A különösen gazdagok és műveltek föld- és éggömböt, atlaszt, metszetgyűjteményt, távcsövet és persze könyveket is tartottak. (Egy holland utazó elámult Zrínyi Miklós csáktornyai kastélyán, melynek tornácpóznáin levágott török fejek aszalódtak, miközben bent pazar könyvtár volt található.) A háborús helyzet miatt sokan voltak olyanok, akik sem városiak, sem nemesek nem voltak, mégsem tartoztak semmilyen földesúrnak szolgáltatásokkal. Ilyenek volt a végváriak, a hajdúk, Erdélyben részben a székelyek. A végvári katonák néha sikerrel használták ki a zavaros helyzetet, jogtalanul vámoltatva, adóztatva a kereskedőket, illetve erőszakos rablásokat hajtva végre - bár többségük ezen nemigen gazdagodott meg. A mezővárosi polgárok, marhatenyésztők, tőzsérek rétegének helyzete viszont sokat romlott, mert a nemesség és az állam kezdte kiszorítani őket a piacokról. Hasonló volt a szabad királyi városok helyzete is, amelyek fejlődése már az előző században megakadt. A háborús körülmények miatt is sok nemes beköltözött a városokba, ott gazdasági előjogokat szereztek, szabadon kereskedtek, miközben nem fogadták el a városi elöljárókat bíráiknak, a városi adókat nem fizették be. Mindez persze hátrányosan érintette a városi polgárokat. Részben emiatt, nagyobb részt a külföldi ipar versenye, a hazai felvevő piac szűkössége miatt a városfejlődés, a kézműves ipar fejlődése leállt, és ezt itt nem pótolta vidéki manufaktúraipar, mint nyugaton. A jobbágy parasztság helyzete is vegyes képet mutatott. A köznemesség a XVII. században mindent megtett, hogy a őket is kiszorítsa a mezőgazdasági piacokról. A küzdelem egyenlőtlen volt, hiszen a nemesség hozta az országos törvényeket és megyei rendeleteket, kezükben volt a vármegyék igazgatása és a bíráskodás (úriszék) is. Így a jobbágyság számára a megyék saját hatáskörükben általában megtilthatták az elköltözést. A szökéseket, robotmegtagadásokat (is) vizsgáló bíróságok, az úriszékek pedig, melyek vádló felperesei és a bírói egyaránt nemesek voltak, súlyosabb esetekben a parasztokat "örökös jobbágyságra" ítélhették, amivel röghöz kötött, robotra kényszeríthető személyekké süllyesztették őket. Emellett a nemeseknek a kereskedelemben közvetlenül hasznosítható kiváltságaik is voltak, mint a korábban már említett kocsmáltatási és bor-elővásárlási jog, mészárszék tartás, malomjog, halászati jog, rév- és vámjog stb. Az ilyen módon megkötött parasztok az ország legtöbb részén nem tudtak terményeket eladni és ebből bevételhez jutni. A parasztság egyes csoportjai viszont továbbra is megőrizték szabadságukat. Ide tartoztak az irtásföldön (korábban meg nem művelt földön) termelők, a szőlőművelők, a valamilyen okból (pl. a hatékonyság kedvéért, mert béresként jobban dolgoztak a parasztok mint robotban) felszabadítottak, a katonáskodó parasztok. A zsellérek között is lehetett találni módos embereket, akik - jobbágyföldjük nem lévén - szolgáltatásokkal nem tartoztak, de irtásföldön, bérelt szőlőföldön nagy haszonnal gazdálkodtak. Másfelől voltak vagyontalan kisnemesek, akiket csak jogi kiváltságaik különböztettek meg a jobbágyoktól, életkörülményeik rosszabbak is lehettek. Az ország társadalma így ellentmondásos képet mutatott. Az élet minősége sokak számára némileg javult, erre utal a főnemesi, illetve a módosabb városi, köznemesi házakban az óra, a kisebb-nagyobb könyvtár, az ablaküveg, a kályha, az üveg és porcelán edények, a kárpitozott bútorok, a külföldi tükrök, csipkék, a szép kertek (néha szökőkúttal), helyenként - ritkábban - az atlaszok, éggömbök, látcsövek megjelenése. Másik oldalon állt a háborús pusztítás és nyomor, az éhínségek, az "örökös jobbágyságra" kényszerítettek nagy tömege. A háborúk átrendezték az ország etnikai térképét is. A pusztítás főleg az ország középső, magyar lakta vidékét érintette, az elmenekülő, kipusztuló térségek felé román, szlovák és szerb bevándorlók érkeztek.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
