Miközben a francia abszolutizmus rohamosan gazdagodott és erősödött, az angol királyok adóbevételei túl csekélyek voltak ahhoz, hogy ezen az úton követhessék. Párizsban csak adóból kétszer annyi pénz folyt be, mint amennyi az angol király összes jövedelme volt. (Ez a szerényebb jövedelem a földeladásokból, az egyházi jövedelmekből, és a királyi felségjogon alapuló régi járadékokból jött össze. Utóbbiak közé tartozott, hogy a földbirtokok kiskorú örököseinek védelme címén a királynak járt az ilyen birtokok értékének egyharmada.) Így nem tudtak állandó szárazföldi hadsereget és jól szervezett hivatalnokszervezetet kiépíteni. A Stuart-dinasztia királyai persze szerettek volna ezen a helyzeten változtatni. Itt azonban a nemesség is adózott, éppen ezért központi kérdésnek tartotta, hogy a rendi gyűlés (angolul parlament) rendszeresen üljön össze, és akadályozza meg az adók növelését. Emellett a Stuart királyok és parlamentjük között más ellentét is kezdett kialakulni. I. Károly (1625-1649) - nagyanyjához, Stuart Máriához hasonlóan - a katolikus hithez és katolikus országokhoz kezdett közeledni: XIII. Lajos nővérével házasodott össze. A parlamentben képviselt társadalom azonban részben anglikán hitű, részben pedig ún. puritánok (az angol tiszta szóból), vagyis olyanok, akik meg akarták tisztítani az anglikán egyházat a katolikus maradványoktól, és egyértelműen a kálvini egyházszervezet hívei voltak. Károly a megerősített királyi bíróságokkal lépett fel számos puritánnal szemben. A parlament azután 1628-ban ellenlépéseket tett, és elfogadta az ún. Jogok kérvényét. Ez "emlékeztette" az uralkodót, hogy hagyományosan nincs joga a parlament jóváhagyása nélkül adókat szedni, vád nélkül bárkit fogva tartani, katonákat beszállásolni. Valójában, régi jogokra hivatkozva (ezekben az időkben fedezték fel újra a jogászok a Magna Chartát is) újabb és újabb jogokat tulajdonított magának a parlament. Így kimondja, hogy az általa javasolt törvényeket lehet csak tárgyalni, a vitát vezető elnököt ők választhatják meg és mindenki szabadon, büntetés veszélye nélkül szólhat az üléseken. A király ugyan minderre rábólintott, de 1629 és 1640 között nem hívta össze a parlamentet, miközben tovább emelte az adókat, és elnézte a puritánok elítélését. Az Erzsébet kori társadalmi közmegegyezés végképp a múlté volt. A társadalmi ellenálláshoz a puritán eszmék adták az ideológiai lendületet, támogatást, és ezek a parlament nélküli években gyorsan terjedtek tovább. Kálvin nyomán hirdették a zsarnokkal szembeni fellépés jogosságát. A puritánoknak két csoportja különült el. Az egyik volt a mérsékeltebb presbiteriánusoké, akik úgy gondolták, hogy el kell törölni a püspökök felülről épülő hatalmát, illetve a király egyházfőségét, és létre kell hozni kálvini mintára az egyházközösségeket vezető presbitériumokat. Ugyanakkor a legfőbb egyházi kérdésekben a presbitériumok küldötteiből álló zsinatnak kell kötelező érvényű döntést hoznia. A másik csoport, az independensek (independent = független) szerint viszont a helyi vallási gyülekezeteknek biztosítani kell a teljes függetlenséget, zsinatra nincs szükség.
Károly, Skócia királya, miután egyházi intézkedései ellen 1637-ben a presbiteriánus skótok fellázadtak, kénytelen volt hadsereget gyűjteni ellenük, és ehhez újabb, a korábbiaknál jóval nagyobb adókra volt szüksége. A társadalom hangulata miatt azonban ezeket már nem merte önkényesen kivetni, inkább egybehívta a parlamentet. A parlament azonban csak sérelmeivel volt hajlandó foglalkozni, s miután a király erre feloszlatta ("rövid parlament" 1640), már hitelezői is, katonái is ellene fordultak, miközben a skótok tovább támadtak. Károly alatt megingott a talaj. Újra összehívta a parlamentet, és most már kénytelen volt beleegyezni a sérelmek orvoslásába. ("Hosszú parlament" 1640-53). A királynak el kellett néznie legbefolyásosabb kegyencei kivégzését, az egyházi és királyi bíróságok megszüntetését, az új adók eltörlését és el kellett fogadnia, hogy a parlamentet nem lehet felosztani a beleegyezése nélkül. Kimondták továbbá, hogy a király csak a parlament bizalmát élvező főtisztviselőket nevezhet ki. A parlament alsóháza ezzel átvette a hatalmat az országban, győzött a forradalom. Károly nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe, de a parlament a több éves polgárháború alatt (1642-46) megvédte magát, az anglikán egyházat megszüntette, a püspökök helyett a helyi választott presbitériumokra bízva a vezetést. A presbiteriánus puritánok (javarészt tehetősebb nemesi és polgári vállalkozók) meghagyták volna a királyt a trónon, korlátozott hatalommal, viszont megerősítve a parlamentet. Ezzel szemben viszont az independensek (főként parasztvállalkozók - yeomanek -, polgárság és nemesség szegényebb rétegei, katonák) elutasítottak mindenféle megegyezést a királlyal. A polgárháború 1647-től ennek a két irányzatnak a harcával bővült, s a viszályba újabb, egyre kiterjedtebb társadalmi egyenlőséget követelő csoportok is bekapcsolódtak. Miután az independens többségű hadsereg vezére, Cromwell Olivér legyőzte a királyt, a presbiteriánus parlament elrendelte a hadsereg leszerelését (1647), és tárgyalásokat kezdett a Skóciába menekült királlyal visszatéréséről. Cromwell erre a parlament ellen fordult, a presbiteriánusok vezetőit letartóztatta, majd 140 presbiteriánus képviselőt kizárt a parlamentből ("csonka parlament" 1648-tól). A királyt elítélték és lefejezték (1649). Megkezdődött a köztársaság korszaka (1649-1660), mely lényegében - különféle, újabb és újabb törvényhozó testületek összehívása és szétkergetése közben - Cromwell katonai erőre támaszkodó diktatúráját jelentette. A köztársaság idején az ország katonailag megerősödött és tovább folytatta a tengeri terjeszkedést. Az 1651-es Hajózási Törvény kimondta, hogy Európán kívüli árut csak angol hajókkal lehet Angliába szállítani, az európai országok pedig csak saját áruikat szállíthatják. A törvény a "tenger fuvarosai", a holland kereskedők ellen irányult. Cromwell Olivér azonban legyőzte az ellene támadó hollandokat (1652-54). A katolikus Írországot és presbiteriánus Skóciát pedig meghódította és Angliához kapcsolta. Írországban kegyetlen mészárlást végzett, a felkelő írek földjeit elkobozta és angol vállalkozók között árusította ki. Ugyanakkor otthon Cromwell ugyanúgy növelte az adókat, mellőzve a parlamentet és a független bíráskodást, mint a királyok, ellenkező előjelű vallási türelmetlenséggel váltva fel a korábbit. A forradalom a parlament jogainak bővítésével indult és azok teljes felszámolásával végződött. Cromwell fellépése ugyanakkor visszavonhatatlanná tette azokat a fontos törvényeket, melyeket javarészt még a presbiteriánus parlament hozott: a földbirtok örökítése még szabadabb lett (vagyis a királyi örökösödési járadék megszűnt) a kapitalista versenyt gátló céheket, monopóliumokat, ár- és bérszabályozást eltörölték, a királypártiak és püspökségek földjeit kiárusították. Mindezzel a polgári-nemesi vállalkozók kerültek a társadalom élére, visszavonhatatlanul. Az ő érdekeiket szolgálta a tengeri uralom kiterjesztése és az írországi terjeszkedés is. Ugyanakkor a változások vesztesei nemcsak a régi típusú, járadékokból élő földesurak lettek, hanem a szegény parasztok is, akik végképp kiszolgáltatottakká váltak. (A polgárháborút közönyösen nézték, földszerző, egyenlősítő mozgalmaikat Cromwell kíméletlenül felszámolta.)