A középkori ember alapvető gondja volt, hogy hogyan lehet üdvözülni. A jézusi elvek betartása túlságosan is nehéz volt. Az egyház már az ókortól fogva igyekezett ezen segíteni. Ezt a célt is szolgálták például a kialakuló szertartások, szentségek (pl. mise, keresztelés, gyónás, bérmálás, utolsó kenet később a házasság szentsége). Szintén könnyített a lelki terhen az a tanítás, mely szerint csak a különösen nagy ún. "halálos bűnökért" jár örök kárhozat. A többiért a halál után csak átmeneti szenvedést kell elviselni az ún. tisztítótűzben (vagy purgatóriumban), majd itt megtisztulva, a lélek a mennyek országába kerül. A purgatóriumi szenvedés isteni elengedéséért pedig közben járhatnak az Istennél a szentek, ha a bűnös emberek hozzájuk könyörögnek, vagy ereklyéikhez elzarándokolnak, azokat megérintik. Később járult ehhez az a felfogás, hogy a pápa rendelkezik a szentek saját üdvözüléséhez már "fölösleges" érdemeivel, és akinek akar, juttathat belőle. Ezekkel az "érdemajándékokkal" az isteni büntetés tovább csökkenthető. A purgatóriumi szenvedés elengedését hívják búcsúnak. A XV. században gyors ütemben sokasodtak a búcsú lehetőségei. Az ereklyék gyűjtése, kereskedelme is felélénkült. (A mainzi érsek például 8933 relikviát és 42 szent egész testét szerezte meg, és tudta, hogy ez 40 millió évi szenvedés megváltására elég.) A búcsúévet, amikor római zarándoklattal minden purgatóriumi büntetést meg lehetett váltani kezdetben százévente, később egyre sűrűbben tartották meg. A búcsú mindennapos árucikk lett, ami hatalmas bevételt jelentett a "reneszánsz pápáknak". Az 1400-as évek pápái a pompa, a hatalom, a nők és a művészet nagy élvezői voltak, messze elszakadva a krisztusi aszketikus, önmegtartóztató életmódtól. Többen közülük törvénytelen gyermekeiket sem titkolták el, és gyilkosságoktól sem riadtak vissza. De a legszembetűnőbb a pénzvagyon halmozása volt. A XV. századi gazdasági fellendüléssel növekedett a pénzforgalom, miközben nőttek az egyházi adók is. Így egyre több vagyon halmozódott fel az egyház tulajdonában. A vezetők életmódja fényűző volt, miközben a krisztusi szegénységről beszéltek. Egyházi tisztségeket is pénzért vásároltak és jövedelmező egyházi tisztségeket osztogattak a rokonaiknak. Egyre gyakrabban árultak ún. búcsúcédulákat is, melyért cserébe a fizető és halott rokonai büntetését "engedték el". A pápák ezen kívül, mint a többi uralkodó, zsoldos seregeik élén háborúkat vívtak az Egyházi állam területének kikerekítéséért, szövetségi rendszereket kötöttek és árultak el. A kiátkozás és eretneküldözés fegyverét is hatalmi politikájuk érdekében használták fel. A rengeteg pénzt és hatalmat koncentráló egyház ugyanakkor már elvesztette azt a fontos társadalomszervező szerepet, amit az ezredfordulóig játszott. Addig a papok és szerzetesek soraiból került ki az a kevés számú írástudó, értelmiségi, aki az írásbeli igazgatáshoz, tudományos és oktató tevékenységhez szükséges ismerettel rendelkezett. Ez azonban megváltozott, és az újabb, megújulást hirdető szerzetesrendeket (koldulók) is a meggazdagodás és elvilágiasodás fenyegette. Az egyházzal szemben így puskaporként halmozódott fel sok indulat, és csak egy szikra kellett, hogy "lángra lobbantsa".
1517. október 31-én Luther Márton (Martin Luther 1483-1546) ágoston-rendi szerzetes 95 pontból álló nyilatkozatot függesztett ki a wittenbergi (Szászország) vártemplom kapujára. Ebben elítélte a búcsúcédulákat, melyeket a pápa ügynökei árultak. (Ekkor éppen a római Szent Péter bazilikára gyűjtöttek.) Luther azzal érvelt, hogy "a bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg", az Egyház nem. Így az emberek tévhitbe esnek, ha azt hiszik, hogy üdvözülésüket megvásárolhatják. Maga sem számított arra, hogy ezzel olyan vihart fog kavarni, mely vallásháborúkhoz és egyházszakadáshoz vezet. Luther állításából ugyanis az következett, hogy az egyház mindazért a sok pénzért, kiváltságért, hatalomért amit elvesz a világiaktól, és ami különben is morgolódást szült - nem ad cserébe semmit, hiszen az emberek üdvözüléséhez nincsen szükség az egyház közbenjárására, és a pápára sem. Az uralkodók azért örülhettek, mert erre hivatkozva korlátozhatták az országuk egyházszervezete feletti pápai felügyeletet, és megszerezhették az egyházi jövedelemforrásokat, sőt, esetleg több állami adót szedhettek az egyházi terhektől megszabadult alattvalóktól. De visszhangra találtak Luther nézetei az egyszerű német polgárok és a parasztok körében is, hiszen megszabadultak a lelki nyomás alól, hogy megtakarított kis pénzüket egy dúsgazdag szervezetnek adják. Száz évvel korábban hasonló nézetekért még elégethették Husz Jánost. De Luthert már hiába átkozta ki a pápa (1520), majd V. Károly (1519-1556) császár is a wormsi birodalmi gyűlés előtt lefolyt hitvita után (1521). A reformátor mögé sorakozott fel a szász választófejedelem vezetésével a német társadalom fele: nem eshetett bántódása. Luther a támogatás tudatában egyre következetesebben fogalmazta meg mindazt, ami eredeti pontjaiból következett: az emberek csak egyetlen dologgal segíthetik elő üdvözülésüket: őszinte istenhitükkel. Minden más szertartás, szokás, amely a katolikusok hite szerint az üdvözülést szolgálja, csak értelmetlen formaság. Ilyen például a szentek és ereklyék kultusza, a zarándoklatok, a gyónás, de az olyan jótékonykodás is, melynek nincs más célja, mint az adakozó üdvözülése. Elvetette a purgatóriumról szóló tanítást, a szerzetesrendeket, az ünnepnapok nagy részét, a pápaság intézményét, mint olyan dolgokat, melyek nem következnek az Evangéliumból.
A 16. század húszas és harmincas éveiben sorra tértek át az új hitre birodalmi városok, fejedelmek, de külföldi uralkodók is, egész országukkal (Német Lovagrend, Svédország, Dánia). Országuk papságát függetlenítették Rómától, elkobozták a szerzetesi földeket, lefoglalták a pápai jövedelmeket, akárcsak az angol király, aki azonban meghagyta a régi hitelveket és szertartásokat. A konfliktus európai méretűvé szélesedett. A Német Birodalomban pedig megjelent a különféle hittételeket vallók közötti fegyveres harc. Ezek egyike volt a német parasztháború (1524-25). A parasztok felkelését a túlzott földesúri szolgáltatások váltották ki, de fő ideológiáját a Luther nézeteit továbbfejlesztő anabaptisták (újrakeresztelők) adták. Szerintük nem csak a pápaságot, de mindenféle egyházi és világi hatóságot el kell vetni. Elítéltek minden vagyoni és jogi megkülönböztetést, vissza kívántak térni az őskeresztények vagyonközösségéhez, szigorú erkölcsi elveihez. (Nevük onnan eredt, hogy a felnőttkori (újra)keresztelés, vagyis a hit tudatos vállalásának hívei voltak.) A felkelést viszonylag könnyen verték le, mert az anabaptistákat nem csak a katolikusok, de a lutheránus hatalmasságok és maga Luther is elítélték. (A kegyetlen üldözések hatására az anabaptisták szétszóródtak Európában, számuk megfogyatkozott.) A lutheránus fejedelmek és a katolikus német-római császár, illetve hívei között kirobbant vallásháborút (1546-1555) már kiegyenlítettebb erőviszonyok jellemezték, mint a parasztháborút. A katolikus (!) francia király is bekapcsolódott a lutheránusok oldalán, így ez is a nagy francia - Habsburg háború egyik frontjává vált. A háború kompromisszummal zárult (1555), amely szerint a fejedelmek illetve városok szabadon dönthetnek arról, hogy a lutheri vagy a katolikus vallást követik. (A többi továbbra is tiltott.) Az adott területen lakók mindegyikének arra a hitre kellett térnie, amit a fejedelem vagy a városi többség választott; ellenkező esetben kénytelen volt kivándorolni. A kudarc hatására V. Károly lemondott a trónról (1556).
A katolikusokkal illetve a radikálisabb vallási irányzatokkal szemben Luther elvei alapján kiépült a 16. században az ún. evangélikus (Bibliát követő) egyház. Birtokai, tizedjövedelme nincsen, a hívek juttatásaiból tartja fenn magát. Templomai dísztelenebbek, a misében a szertartásról inkább a prédikációra, a közös Biblia-olvasásra, zsoltáréneklésre helyezik a hangsúlyt. Az egyházszervezet nem volt olyan egységes, mint a katolikusoknál: országonként és időszakonként változott. Általában az egyes egyházkerületeket a lelkészekből és világiakból álló tanács, a konzisztórium irányította. A konzisztórium tagjait vagy a fejedelem, illetve földesúr jelölte ki, vagy bizonyos egyházi és világi tisztségek viselői automatikusan váltak tagjaivá. Vezetője többnyire a fejedelem illetve földesúr volt. Az evangélikus lelkészek nősülhetnek, ugyanúgy (két szín alatt: borral és ostyával) áldoznak, mint híveik. Ezzel is kifejezték, hogy a lelkészek - ellentétben a katolikus papsággal - nem állnak közelebb Istenhez, mint a világiak, csak más a foglalkozásuk. A papság nem szentség, ahogy nem ismerték el a többi katolikus szentséget (gyónás, bérmálás, utolsó kenet, házasság) sem, kettővel mégis kivételt tettek: ez az úrvacsora (áldozás) és a keresztség (születés utáni megkeresztelés). Az egész egyházat érintő kérdésekről nem egyszemélyi vezető, hanem zsinat dönt. Az evangélikus vallás államvallás lett a skandináv országokban és számos német fejedelemségben.