Az újkor (1492-1914) | Sulinet Tudásbázis

Tananyag választó:

A királyi Magyarország

A 16. század elejétől százötven évre Magyarországra került két világhatalom folyamatos háborúinak frontvonala. Kiépült az ország közepén félkörívben húzódó magyar és török végvárrendszer, javarészt a tatárjárás után épült várak átépítésével. A régi várak nagy lakótornyait lebontották, mert a fejlődő tüzérség célpontjául szolgálhattak. Kerek majd szögletes (olasz) bástyákat emeltek, a védelem tüzérsége számára. A tö I. Ferdinánd I. Ferdinánd rök és magyar területek nem határolódtak el egymástól élesen, mindkét fél mélyen a másik várai mögött is portyázott, fosztogatott. A két állam kölcsönösen egymás területén is adóztatott, és egymás jobbágyaival építtette saját várait. E mindennapos dupla terhek és csapások mellé járultak nagy hadjáratok idején a hadseregek rekvirálásai, könnyűlovasaik tervszerű falupusztításai. (Ezek célja az ellenfél rekvirálásának megakadályozása volt.) A hosszú háborús állapot következtében pusztult az ország lakossága, ami a század végére a fejlődés megakadását vonta maga után. A Habsburg országrészben idegen megszállásról, különösen a 16. században nem lehet beszélni. Igaz, a korábbi főhivatalokat (kamara, kancellária) Ferdinánd átszervezte, és összbirodalmi szempontokat szem előtt tartó bécsi intézmények alá rendelte, de a rendi hatalmi kettősség megmaradt, a belügyeket a király továbbra is az országgyűlések részvételével intézte, beleegyezésük nélkül adót nem vethetett ki. Megmaradt a nemesi vármegyék önkormányzati szervezete is, melyet a nemesi sorból kikerülő végvári katonák is támogattak. A magyar érdekek legerősebb védői a nagybirtokosok voltak, akik tartomány nagyságú földekkel, államilag támogatott magán hadseregekkel, fejedelmi hatalommal és udvartartással rendelkeztek. Közülük került ki a nádor, az országbíró, a horvát bán és az öt magyarországi főkapitány is. A "magyar" szó itt a rendi-nemesi nemzetre utal, a horvát Jurisich Miklós vagy Frangepán család (a horvát származású Zrínyiekről nem is beszélve) éppúgy a "magyar" rendi érdekeket védte, mint a szlovén, szerb vagy - ritkábban - szlovák végvári katona. A török hódoltság éppen az egységesen magyar nyelvű területekre esett, így a királyi Magyarországon megnövekedett a nem magyar népcsoportok aránya és jelentősége. A 16. században a magyar rendek és a központi Habsburg hatalom viszonya nem volt rossz. Ehhez hozzájárult, hogy kölcsönösen egymásra szorultak a törökkel szemben. A Magyarországról befolyó adó teljes összege elvben csak a végváriak zsoldjának egyötödére volt elég, és egyetlen nagyobb végvár korszerűsítése annyiba került, mint amennyi az összes végvári katona egy évi zsoldja volt. Ha sokszor nem is érkezett meg a szükséges zsold, és ezt a magyar nagybirtokosoknak saját zsebből, vagy a parasztoktól rekvirálva kellett kiegészíteni, nyilvánvaló volt, hogy a birodalomból érkező pénzek nélkül nem lehetett volna megvédeni a királyi Magyarországot. Ahogy nem lehetett volna a magyar katonaság és nemesi közigazgatás együttműködése nélkül sem.

Élet a török hódoltságban

A 16-17. században az európaitól élesen elütő, ázsiai jellegű birodalom volt az oszmán töröké. Ennek lényege az uralkodó, illetve az állam korlátlan hatalma a társadalom felett. Minden föld a szultáné volt, aki átmeneti időre, használatra adott belőle a szpáhiknak (lovas katonák). Az eg észen alacsony sorból felemelt főhivatalnokokat a legkisebb hibáért azonnal kivégeztette. A főhivatalnokok viszont beosztottjaiknak, azok az egyszerű polgároknak voltak rettegett urai. Ily módon mindenki a fölötte állótól, közvetve a központtól függött, annak próbált a kedvében járni. Ezért az azonos szinten élők rendi típusú intézményei és jogai ismeretlenek maradtak. A török a Balkánt teljesen beolvasztotta ebbe a rendszerbe. Az Oszmán Birodalom nem tudta Magyarország egészét meghódítani, maradt egy független országrész, melynek katonasága az egész török terület (más néven: hódoltság) polgári lakosságát ellenőrzése alatt tudta tartani. Ezért a megszállóknak itt az élet átalakítása nem sikerült úgy, mint a Balkánon. Igaz, a vármegyei önkormányzatot névleg felszámolták, helyettük öt vilajetre osztották a hódoltságot, élükön a kinevezett pasákkal, beglerbégekkel, akiket a muftik (jogtudósok), defterdárok (pénzügyi vezetők), kádik (bírók) segítettek. De a 16. század végére ezek befolyása - az adószedést kivéve - a mohamedánokra korlátozódott. A hódoltságban élő keresztények peres ügyeit és közigazgatását továbbra is a magyar vármegyék intézték. Főtisztviselőik a királyi Magyarországra költöztek, akár több száz kilométer messzeségbe is, de embereik jelen voltak a hódoltságban, és végrehajtották a vármegye utasításait. Segítségükre voltak ebben a fel-felbukkanó magyar végvári katonák. A mezővárosok és falvak élén továbbra is a magyar választott vezetőség állt. A jobbágyok új, több falvat összefogó önkormányzati szerveket, ún. parasztvármegyéket is hoztak létre. Ezek bármiféle katonasággal szemben, a közös védekezést szervezték. A törökök nagyjából átvették a magyar állami és földesúri adókat. (A régi királyi kapuadó helyét a hitetleneket sújtó haradzs foglalta el, innen a harácsolni szó). Sok föld a szultán közvetlen tulajdonába került (hász birtokok), innen a földesúri adó is a kincstárba ment. Az adókat idő közben folyamatosan növelték, és emellé járult a korábban ismeretlen állami robotmunka. De a legsúlyosabb terheket feltehetően olyan "adók" tették ki, melyeket nem hivatalosan szedtek. Ilyen volt például az elrablott lakókért fizetendő váltságdíj, illetve a különböző török hivatalnokoknak járó ajándék. A törököknek azonban többnyire meg kellett elégedniük a hagyományos adófajták felével. Az állami adókon a szultán osztozott a magyar királlyal, miként arról állami szerződések és országgyűlési törvények is születtek. A török földesúr pedig - aki egy területet a szultántól jövedelmeivel együtt használatra megkapott - az itt élők járandóságainak szintén csak a felét szedhette be, mert a másik feléért rendszeresen megjelentek egy magyar birtokos emberei. (És még jó, ha csak egy magyar birtokosé.) Ha pedig a magyar tulajdonos meghalt, a magyar király új keresztény birtokosnak adományozta a földet. A hódoltság területén jelenlévő magyar tulajdonlás, közigazgatás és adószedés világtörténelmi különlegesség: nem ismerünk más példát ilyen "otthontalan" hódítókra. Ellentétben a Balkánnal, itt a helyi lakosság nem keveredett a beérkező török, délszláv és görög lakossággal. A mohamedán katonák, hivatalnokok és a nekik dolgozó iparosok, kereskedők külön városrészekben laktak és csakis a végvárakban. A magyarok nem vettek részt a török hadjáratokban, elenyésző számban házasodtak velük, vagy tértek át hitükre. Az ilyesmit az elköltözött vármegyék szigorúan büntették is. Viszont valamennyi keresztény egyház zavartalanul működhetett - ellentétben a keresztény Európa nagy részével -, mert egyik sem volt kiváltságos helyzetben. A két kultúra számos elemet átvett egymástól. A magyar öltözködésre, hajviseletre, iparművészetre (fegyverek, bútorok, csempék díszítései), a kertművelésre, sőt, a költészetre (pl. Balassi lírája) és a zenére is hatott a török és a törökkel együtt érkező délszláv kultúra. Körülbelül harminc még ma is használatos szavunk származik az oszmán-törököktől (köztük: papucs, zseb, kefe, bogrács, tepsi, deli, tarhonya, pite, kávé, kajszi, dívány, mámor - de a szomorú emlékeket idéző dutyi, korbács, kaszabol is). A törökök honosították meg nálunk a kávét és a rizst, de az amerikai kukorica is a Balkánon keresztül érkezett Magyarországra. Ugyanakkor a társadalom balkáni típusú török átformálására nem kerülhetett sor.

János Zsigmond, erdélyi fejedelem

Az erdélyi fejedelemség

A 16-17. századi Erdély társadalmilag, vallásilag, etnikailag igen sokszínű kis ország volt. A katolikus székelyek a keleti határ védelméért nagyrészt még mindig mentesültek a földesúri függés alól, de már megindult a "közszékelyek" jobbággyá, a "lófő székelyek" (tisztek) nemessé válása. A székely "főemberek" a magyar főnemességgel voltak egyenrangúak. A székelyek önkormányzati egységei a székek voltak, melyek a magyar megyének feleltek meg. A lutheránus szászok gazdag városai (pl. Segesvár, Brassó, Nagyszeben) főleg a román fejedelemségek irányában kereskedtek. Nem csak széleskörű önkormányzattal rendelkeztek, de a szász székek vezetésének megragadásával maguk a városok irányították a környék szász falvait is. A görögkeleti románok nagy és növekvő számban éltek Erdélyben, de saját rendi önkormányzat nélkül. Akik közülük a pásztorkodásról áttértek a földművelésre, jobbágyokká váltak. A nemesség túlnyomó része, a parasztság jelentékeny része magyar volt, főleg kálvinista és unitárius, részben katolikus. A "három nemzet" rendi gyűlései (a magyar megyék, a székely és szász székek küldötteiből) gyakoriak, de formálisak voltak, általában csak jóváhagyták a fejedelmi döntéseket. Itt ugyanis a nemesi birtokok kisebbek, a kincstáriak jóval nagyobbak voltak, mint a királyságban, így a fejedelem különösen nagy hatalommal rendelkezett. Uralmát nem korlátozta vagy segítette szakszerű hivatalnokság sem, mint a nyugati uralkodók esetében. Ezért szeszélyesebb fejedelmek idején felfordulás és zűrzavar jellemezte Erdélyt. A bölcsebb fejedelmek ugyanakkor jelentős és tehetős hatalommá emelhették a kis országot. Ehhez szükséges volt, hogy kellő türelemmel viszonyuljanak az itt élő sokféle népéhez és vallásához, de kellett az is, hogy távoli háborúk, belső válságok foglalják le a két veszedelmes szomszédot.