Albrecht von Wallenstein (1583-1634) cseh és protestáns származású volt, mégis a katolikus vallás és II. Ferdinánd Habsburg császár mellett kötött ki mint zsoldosvezér, és éppen a cseh protestánsok elleni harcban tűnt ki 1618 után. Csehországban csak a nemesek és polgárok építhettek maguknak protestáns templomot. Mikor egy földesúri fennhatóságú településen (a mi mezővárosunkhoz hasonlóban) építettek templomot, a hatóságok azt elkobozták, mire a cseh rendek fellázadtak. Wallenstein ekkor már katolikus volt, és a cseheket legyőző Fehér hegyi csatában (1620) ő volt az egyik császári alvezér. Ezután az angolok, hollandok és franciák késztetésére és pénzügyi támogatásával a dánok támadtak rá a győztes Ferdinándra. Látszólag a protestánsok vallásszabadságát védték, de valós céljuk az volt, hogy visszaszorítsák a megerősödő Habsburg hatalmat. Ekkor Wallensteint már a császári hadsereg vezetésével bízták meg. Az új hadvezért nem annyira a vallás, inkább a hatalom és dicsőség érdekelte. Elsősorban az ő nevéhez fűződik az új, kíméletlen elv: a háborúnak önmagát kell eltartania. Nagy hadseregének ellátását ugyanis úgy biztosította, hogy az elfoglalt területeken szabad rablást engedett. (Ez korábban csak a tiszteknek volt engedélyezett.) Ennek, valamint szervezőkészségének, egyéni varázsának köszönhette, hogy rövid idő alatt páratlanul nagy hadsereget tudott teremteni szinte a semmiből, és ezt - jórészt a saját vagyonából - huzamosan fenn is tudta tartani. A korabeli hadvezérek ugyanis gyakran olyan vállalkozók voltak, akik nemcsak a hadsereg irányítására, hanem megszervezésére és pénzelésére is vállalkoztak. Wallensteinnek busás haszna lett ebből: cseh győzelmeiért cserében a csehországi Friedland hercege lett, majd a dánok feletti diadalsorozat után a balti part melletti Mecklenburg fejedelme. Rendkívüli hatalmát arra akarta felhasználni, hogy elősegítse a birodalom császári abszolutisztikus központosítását. A kialakuló központ tényleges irányítójának a császár utáni második embert, önmagát gondolta. Ferdinándnak azt javasolta, hogy engedélyezze a protestánsok vallásgyakorlatát, így ellenfelei nagy része megbékül, és csak azok ellen kell majd harcolni, akik nem vallási, hanem pusztán hatalmi okból küzdenek. A mélyen katolikus császár azonban ezt nem tudta elfogadni. Az abszolutizmustól pedig, amit Wallenstein tervbe vett, a katolikus fejedelmek is féltek. Részben az ő nyomásukra Wallenstein 1630-ban kegyvesztett lett, és csehországi birtokaira vonult vissza. Éppen akkor, amikor a legveszedelmesebb ellenfél, Gusztáv Adolf svéd király tűnt fel a láthatáron. Mikor a svédek már Bécset fenyegették, a császár visszahívta a hadsereg élére Wallensteint (1632), aki le is győzte a svédekkel szövetséges szászokat és visszaszorította a svéd erőket is. Hatalma minden korábbit túlszárnyalt. Miután pedig látta, hogy a császár nem hajlandó a német központosításhoz szükséges lépéseket megtenni, úgy gondolta, hogy maga fogja azt végigvinni. E célból tárgyalni kezdett a protestáns fejedelmekkel, sőt, a legnagyobb titokban az ellenséges svédekkel is, hogy őket is maga mellé állítsa. Azt tervezte, hogy megszerzi a cseh koronát, majd erről a területről - és Mecklenburgból - kiindulva kiterjeszti hatalmát az egész birodalomra, megteremti a vallásbékét és az abszolutizmust. A császár tudomást szerezve a tárgyalásokról árulónak bélyegezte, és saját tisztjei 1634-ben megölték. Eközben a svédek, akik Wallenstein "hadellátási elveit" átvették, még német földön voltak... A birodalmi központosítás terve a következő tizennégy év alatt végképp zátonyra futott.