Az ipari forradalom szakaszai

Az ipari forradalom alatt a termelés technikájának forradalmi átalakulását értjük. Ez az "önmagát gerjesztő folyamat" a 18. században indult Angliából, ahol először a textiliparban zajlott le a manufakturális termelésről a gépesítés hatására a gyáriparra való áttérés. A 19. század első felében elérte a kontinens nyugati országait, majd minden más európai területre behatolt. Terjedése földrajzi és kronológiai szempontból is nagy eltéréseket mutat. Az ipari forradalomról általában mint folyamatról szoktak beszélni, amelyet a technika, az energiaforrások, a húzóágazatok, a vállalati formák alapján szakaszokra bontanak. Így a 19. század második felében az 1840-1870, majd az 1880-1900 közötti időszakot, mint az ipari forradalom második és harmadik hullámát, szakaszát említik.

Az ipari forradalom második szakasza

A háziipar helyébe a gyáripar lépett, a testi erőt kiszorították a gépek. Lehetségessé vált a nemzetközi piacra való termelés. Ehhez gyárakat kellett építeni, gépeket beállítani, amihez pénz, vagyis tőke kellett. A vállalkozók úgy teremtették elő az egyre nagyobb vállalkozáshoz szükséges pénzt, hogy cserébe a kapott kölcsönért társaságuk részvényeit ajánlották fel. Az ipari vállalkozások részvényesei rendszeresen osztalékot (kamatot) kaptak pénzük használatáért. A kölcsönzött összegek kamatai a majdani hozammal arányosan növekedtek. Az értéktőzsdék, ahol a részvényeket adták-vették, az európai üzleti élet jellegzetességei lettek. Az ipari forradalom e második szakaszában a vállalatok egyre nagyobbak, az új gépek mind bonyolultabbak és drágábbak lettek. A kölcsönvett és befektetett összegek megsokszorozódtak. A feltalálók fontosságával vetekedett a bankároké, akiknek szakértelme abban rejlett, hogy előteremtsék a tőkét, mely lehetővé teszi a gyors ipari fejlődést. Az iparosodás motorja a vasútépítés volt. A vasút egymástól távol fekvő területek között teremtett gyors és biztos összeköttetést. Nélküle a nagyipar gyors térhódítása nem valósulhatott volna meg. A nagy erejű gőzmozdonyok és a több ezer mérföldnyi vasúti sín iránti igény további fejlődésre serkentette az új gazdaság kulcságazatait - a bányászatot és a vaskohászatot. A 19. század második felében kezdte a tudomány ma már természetesnek vett módon segíteni az ipart. A vas- és acélgyártás technikai újításai közül kiemelkedik Henry Bessemeré, aki tartóssá és tökéletesebbé tette az acélt. Mások az energia-megmaradás elvét alkalmazták a mechanika területein . Ez az energia felhasználásában három forradalmi újításhoz vezetett: a gőzturbina, a belső égésű motor és a hűtőgép - és mindháromnak már 1900 előtt megkezdődött a gazdasági hasznosítása. Régen a kézműves saját eszközeivel dolgozott, maga szabta meg munkája ütemét és minőségét. Az új ipar azonban a gép ütemével és színvonalán működött. Ennek következtében a munkás a gépnek rendelődött alá. Olyan gyorsan és olyan sokáig kellett dolgozni, amennyire az egyáltalán lehetséges. A gyári munka mégis jobb volt a semminél. Európában a 19. századot mindvégig munkanélküliség jellemezte. A legnehezebb az volt, hogy a termelés már ekkor is ciklikus jelleget mutatott. A föllendülés éveit hosszabb-rövidebb visszaesések követték. Nehéz időkben milliók tengődtek megtakarított pénzekből és a kormány szegényes segélyeiből. A bizonytalanság tehát része volt a korabeli munkássorsnak.

Az ipari forradalom harmadik szakasza 1871-1914

A porosz-francia és az első világháború között (1871-1914) 43 békeév telt el, nagyarányú fejlődést téve lehetővé gazdasági élet vonatkozásában.

Az 1873. évi nagy, nemzetközi méretű válság átmenetileg ugyan megszakította, Európa centrumországaiban lefékezte a fejlődés dinamizmusát, de végül is csupán megtorpanást jelentett, majd az iram folytatódott, s a század utolsó másfél évtizedében különösen felgyorsult. A század utolsó évtizedei során az ipari termelés nagyfokú koncentrációja következtében több ezer, sőt tízezer munkást foglalkoztató mamutvállalatok jelentek meg, amelyek egymással együttműködve, a gazdasági élet egyes területein monopóliumra tettek szert. Európán belül Németországé e tekintetben a vezető szerep (világviszonylatban az USA-é), ahol főleg a szénbányászat, valamint a vas- és acéltermelés terén kezdődött el a monopolizálódás. Korszakunk vége felé a banktőke területén is nagyarányú koncentráció ment végbe. A 19. század utolsó harmadában a gazdasági fejlődés következtében az országok, sőt a kontinensek között nemcsak növekvő és egyre kíméletlenebbé váló versengés volt megfigyelhető, hanem az egymástól való függés erősödése is. A legszembetűnőbb jelenség az volt, hogy Nagy-Britannia fokozatosan elvesztette azt a vezető és meghatározó szerepet, korábbi helyét az USA foglalta el. A későbbi fejlődés szempontjából lesz felmérhetetlen jelentőségű újítás az Amerikában született tömeggyártás. Tömegigény és egyben kereslet is volt bizonyos termékekre, így pl. a széles körben használt varrógép, az írógép, az óra, a lőfegyverek és kézifegyverek. A tömegcikkek még nem sablon szerint készültek, még kissé egyediek voltak. Az új energiaforrások két legfontosabbika az elektromosság és a kőolaj volt. A technikai fejlődés éppen a 19. század közepén tette lehetővé mindkét energia gyakorlati alkalmazását. Ha eleinte nem is, de az 1888-as évektől kezdve mindkét energiaforrás fokozódó mértékben alakította át az ipari forradalmat a maga képére. Az elektromosság először a vasutak felszerelésében, majd a távírótechnikában jelentkezett, a mindennapi életben, a városi közlekedésben, a lakások energiaellátásában, majd később a motorok működtetésében inkább a 19. század végén jutott fokozatosan növekvő szerephez. Ettől kezdve annál gyorsabban alakította át a közlekedést (villamos, villanyvonat), a kohászatot, s jelent meg a vegyiparban, majd a gépiparban, általában az ipari termelésben. A kőolaj pedig meghatározó szerephez a robbanómotor megjelenésével, alapvetően a közlekedésben jutott. A 19. század végén rohamosan meginduló autóforgalom, a motorkerékpár, a teherautó s az autóbusz megjelenése gyorsan átalakította a közlekedést. Új utakat építettek, új megoldásokat alakítottak ki a városi közvilágításban, a lakások világításában. Az autó elterjedésével megszületett az ipari forradalom harmadik hullámának új húzóágazata, amely legalább akkora vonzerőt gyakorolt az egész termelési folyamatra, mint korábban a vasútépítés. Az autógyártás a gépipar szinte teljes egészét befolyásolta, új ágazatokat fejlesztett ki, jelentősen átalakította az infrastruktúrát, s nem utolsósorban nagymértékben befolyásolta az ipari termelés üzemi módszereit. Hatással volt a fémfeldolgozásra, az acélöntésre s a vegyiparra. A kaucsuk- majd a műgumigyártás kifejlődése érintette ez utóbbit, amiként a kőolaj feldolgozása is jelentősen hozzájárult a vegyipar fejlődéséhez. A vegyipar új területeket nyitott a műtrágya- és a festékgyártásban, s a kőolaj mellett a barnaszén felhasználásával. A 19. század végén lehetővé vált a vízi energia átalakítása villamos energiává ipari méretekben, s ez a jelzett iparágakat kivétel nélkül átformálta. A drót nélküli távíró, majd az első világháború után a rádió, új lehetőségeket nyitott a hírközlésben, a telefon, a hangrögzítés (gramofon) mellett a fototechnika is átalakult, megjelent a mozgókép, a film.

Európa legtöbb országa az 1860-as évekig még ezüstalapon tartotta valutáját, s nem egy esetben továbbra is nem konvertibilis papírpénz volt forgalomban. Az 1867-ben Párizsban megrendezett Nemzetközi Pénzügyi Kongresszus határozottan kiállt az aranyalap bevezetése mellett. Anglia példáját követte Németország, Hollandia, majd Norvégia, Svédország és Dánia, később Franciaország, Belgium, Svájc és Olaszország. Végül az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország következett. Az egységesen aranyalapra helyezett, meglehetősen stabil, aranyra vagy azzal egyenértékű, megbízható és mindenki által elfogadott devizára átváltható nemzeti valuták rendszere nemcsak Európában hódított teret. A 19. század végéig Kína kivételével a világ minden, a nemzetközi kereskedelemben valamilyen szerepet is játszó országa áttért az aranystandardra.