A zsákmányoló hordák legtöbbször vándor életmódot folytatnak, egy - a fentiekből következően nagy - területen belül mindig oda költöznek, ahol a legtöbb gyűjtögetni vagy vadászni való akad. A mai vadász népek évente gyakran hatszor is táborhelyet változtatnak. A vadászok szállásai ezért egyszerűek és ideiglenes jellegűek (barlang, lombsátor). Vagyonuk, tárgyuk pedig csak annyi van, amennyit gyalog el tudnak vinni magukkal. Ruházatuk például még akkor is csak egy-két bőrdarab, ha hideg tájékon élnek, mint például a tűzföldi indiánok, akik legfeljebb zsiradékkal kenik be a testüket a hideg ellen. A vadászok - régiek, maiak egyaránt - csonttűvel, állati inakkal varrják ruháikat, zsákjaikat, tudnak vesszőből kosarat, rostokból hálót fonni, fából csónakokat, edényeket faragni.
Az őskori vadászok legjellegzetesebb máig fennmaradt tárgyaik a pattintott kövek, szakócák. Ezért az őskor első korszakát, melyet a vadászat, halászat és gyűjtögetés jellemez pattintott kőkornak vagy őskőkornak is nevezik. A legtöbb élelmiszer hamar megromlik, így az embereknek nem érdemes "előre" vadászniuk, gyűjtögetniük, mindig csak az éppen szükségeset kell előteremteniük. Amíg nem találnak újra táplálékot, addig nélkülöznek. Ám a távolabbi jövő hidegen hagyja őket. Nem igazán ismerik a munkaidő - szabadidő merev szembeállítását sem. A megélhetés biztosítására fordított idő pedig náluk a legrövidebb, valamennyi kultúra közül. A kevés tárgyból következik, hogy egyéb javaik elkészítésére sem fordítanak sok időt. De a gyakrabban nélkülöző zsákmányolók sem boldogtalanok. Az egyszerű körülményekhez hozzászoktak. Igényük nagyjából annyira van, amit előbb vagy utóbb meg is szereznek, hiszen az embernek nem lehet igénye olyasmire, amit nem ismer. Márpedig a vadászok nem ismerik azokat a dolgokat, amelyek a termelő vagy civilizált népeket gazdaggá teszik. Fontos továbbá, hogy a vadászok nem ismerik azokat a társadalmi különbségeket, melyek a nélkülözést megalázóvá tennék. Vagy mindenkinek van mit ennie, vagy mindenki egyformán nélkülöz a hordán belül. Ennek a társadalomnak nem lehet a szélére sodródni. Mivel létszámuk, életnívójuk a természethez igazodik, nincsenek kitéve a termelés hullámzásainak, mely a fejlettebb társadalmakban válságok, éhínségek veszélyét hordozzák.
Az ajándékozás szerepe az őskorban
A hordán belül mindenki rokonnak, sőt, mai értelemben családtagnak számít, és ahogy mi sem kereskedünk otthon a családtagjainkkal, hanem természetes módon adunk és elveszünk a szükség szerint, ugyanez történik a hordán belül is. Állandóan körbeajándékozzák egymást élelemmel, gyakran személyes használati tárgyakkal is. Mindenki abból indul ki, hogy adományai megtérülnek, most ő ad, máskor viszont ő fog kapni. A hordák egymás közötti cseréjét már más szempontok vezérlik. Ismerős, rokoni szálakkal kapcsolódó hordák egymás között arra törekednek, hogy az adott értéknek megfelelő javakat kapjanak cserébe rövid időn belül. Ilyenkor általában olyasmit adnak, ami a saját területükön bőven van, a másik horda területén pedig szűkösen és ennek fordítottját várják cserébe. A csere formája azonban itt is az ajándékozás. Egészen távoli, idegen hordákkal szemben pedig már előfordulhat - ritkán - az a fajta kereskedés is, melynek célja a haszonszerzés, a nyereség. Mindez nem azt jelenti, hogy a zsákmányolók "nagylelkűek". Ezt az is mutatja, hogy nem szokás hálálkodni.