Az evolúció

Az ember kialakulásával kapcsolatos ismereteink folyamatosan átalakulóban vannak. A 19. századbanCharles Darwin vetette fel először, hogy az emberré válásban a környezethez való alkalmazkodás játszott meghatározó szerepet: az ember teste, szervezete úgy alkalmazkodott a környezet változásaira, hogy átalakult. A fajoknak a környezeti változásokhoz történő alkalmazkodását evolúciónak nevezzük.

Ebbe a folyamatba tartozott bele az emberi agy átalakulása is, aminek az emberi gondolkodás, intelligencia lett a következménye. A gondolkodás, az információk cseréje és tárolása lehetővé tette, hogy az ember egy idő után már ne csak biológiai jellegű válaszokat adjon a környezet kihívásaira (pl. felegyenesedés, kéz kialakulása stb.), hanem kulturálisakat is (pl. tűz alkalmazása, beszéd stb.). A kulturális válaszok már az emberré válás folyamatának a kezdetén megjelentek, majd idővel egyre inkább felváltották a biológiaiakat. (A történelem ilyen kulturális válaszok sokaságából tevődik össze.)

Emberré válás - emberelődök

Évmilliókkal ezelőtt élt Afrikában egy ősmajomfaj, az ún. Ramapithecus. (Rokonának maradványait Magyarországon, Rudabányán is megtalálták.) A Ramapithecus testfelépítése úgy öt-hatmillió éve fokozatosan átalakult, és nem is egy, de legalább három új állatfaj keletkezett b előle. Mindhárom új faj egyedei - elődeikkel ellentétben - már nem a fákon éltek, hanem a földön, két lábon jártak. (Valószínűleg olyan környezeti változások következtek be, amelyek ezt tették szükségessé. Ezeknek a természetét ma még nem ismerjük.) Lassan tudtak futni, gyenge volt a szaglásuk is. De volt egypár szerencsés tulajdonságuk, melyet a fán szereztek: elöl ülő, remek szemek, térlátással és színlátással valamint markolásra alkalmas végtagok. Így messziről képesek voltak meglátni a fenyegető ragadozókat, ehhez csak fel-fel kellett egyenesedniük a szavannák magas füvében. A hátsó lábakon való járásra tértek át, ezzel pedig felszabadult mellső lábuk, mellyel köveket, fadarabokat tudtak megfogni, eszközként használni. Hozzánk képest apró termetűek voltak, nagyjából másfél méteresek. A három faj egymás közvetlen közelében élt, hogy békében vagy nem, azt nem tudhatjuk. Tény, hogy közülük kettőre nem sok jó várt: pár évmillió alatt kihaltak - talán részben éppen a harmadik utódai szorították ki (Ezeket a kihalt fajokat nevezik Australopithecusnak, ami déli majmot jelent.). A harmadik továbbfejlődött, utódai pedig páratlan mértékben elszaporodtak a Földön. Ez a harmadik lény az ún. Homo habilis volt, ami ügyes embert jelent. Mai feltételezések szerint egy vonatkozásban tért el a másik kettőtől. Míg azok egyedei magukban gyűjtögettek, és rögtön elfogyasztották élelmüket, addig a Homo habilis csoport tagjai megosztották egymással szerzeményeiket. (Elsősorban növényi élelmet és lárvákat gyűjtögettek.) Így egyes tudósok feltételezik, hogy az emberré válás folyamata a táplálékmegosztással kezdődött. Ez ugyanis együttműködést és kommunikációt igényelt. A kommunikációs képességek kifejlődése pedig sok olyasmire is képessé tették az emberelődöket, amit már nem csak a táplálék megosztása során tudott felhasználni. A koponyamaradványokat vizsgálva olyan agyra következtettek, amelyek lehetővé tették a kommunikációt, de még inkább arcjátékkal és csak másodsorban beszédszerű hangokkal. A Homo habilis építette a történelem legrégibb ismert "építményeit", kőköröket, melyek kunyhók alapjai lehettek. A Homo habilisból fejlődött ki körülbelül kétmillió évvel ezelőtt a Homo erectus (felegyenesedett ember). Már bonyolult pattintási eljárással készített szakócákat is tudtak készíteni és használták a tüzet. A társas együttműködést tovább fejlesztve, szervezett csapatokban vadászott már nagyvadakra. A Homo erectus már nem csak Afrikában élt, mint elődei, hanem északra vándorolva Európában és Ázsiában is elterjedt. (Magyarországon Vértesszőlősön találták meg egy Homo erectus maradványait, ez Európa legrégebbi embertani lelete.) Az Európába vándorolt Homo erectusnak alkalmazkodnia kellett a fokozatos lehűléshez, a második majd harmadik jégkorszakhoz. Állatbőrökből ruhákat készített magának, barlangokba húzódott. Nem lehet tudni, hogy a Homo erectus a földön egy helyen alakult ki, vagy több eltérő helyszínen, egyidőben. A Homo erectusból körülbelül 300 ezer éve kifejlődött Homo sapiens (értelmes ember) már eltemette halottait és feltehetően volt valamiféle vallása. Belőle alakult ki nagyjából 30 ezer éve a Homo sapiens sapiens, mely az egész földön, így az amerikai kontinensen és Ausztráliában is elterjedt. Testfelépítésében, képességeiben megegyezett a mai emberrel.

A testrészek változása az emberré válás során

Az emberré válás során folyamatosan növekedett a testmagasság, és még ahhoz képest is nőtt az agytérfogat. Még fontosabb az agy külső rétegének, az agykéregnek kialakulása, majd redőzötté válása, amellyel megnövekedett a felszíne. Számos állatnak a testéhez képest nagyobb az agytérfogata, mint az embernek, de agya kevésbé barázdált. A társas érintkezés, együttműködés következtében kényszerült rá az ember a kommunikációra, ez pedig a fogalomalkotásra, fogalmak egyre finomabb megkülönböztetésére és kifejezésére, szimbólumok használatára, végső fokon egyre magasabb rendű gondolkodásra kényszerítette az embert. E változások során folyamatosan alakult át az emberi agy. A koponya szerkezete is átalakult, az agykoponya az arckoponyához képest aránylag nagyobb lett, a kiugró szemöldökeresz eltűnt, a fogak és az állkapocs - a már főtt és sült étel miatt - kisebb lett, az áll hegyesebb. A kommunikáció igényéhez alkalmazkodott az arc felépítése, mely rendkívül mozgékonnyá vált (csak az ember tud annyiféle arckifejezést mutatni), és átalakult a garat felépítése (boltozatos szájpadlás, rövidebb nyelv stb.), amely képessé vált sokféle hang megformálására. Segítette a gondolkodás, az agy és idegrendszer fejlődését a kéz szabaddá válása és az eszközkészítés is. Ugyanakkor ennek a következménye a kéz átalakulása, a hüvelykujj szembefordíthatósága a mutatóujjal, a finom fogásra és tapintásra alkalmas kézfej kialakulása. Ezzel párhuzamosan a hátsó végtag, a lábfej a nagy súly egyensúlyozásához alkalmazkodott. Az embernél megszűnt az ivarzási ciklus, az év egészében képessé vált a szaporodásra. Ezzel megnőtt az utódok száma és nőtt annak a lehetősége, hogy több jó képességű egyed születik, vagyis felgyorsulhatott a természetes szelekció. Eközben a terhesség ideje hét hónapról kilencre nőtt. Így az újszülöttek fejlettebbek, ellenállóbbak lettek. Elsősorban is több idegsejtjük volt, ami azért fontos, mert az idegsejtek csak a születésig osztódnak, utána már nem.

Az emberelődök leszármazása