Az egyeduralom kialakításában a gyökerek Caius Julius Caesarhoz nyúlnak vissza, akit örökös diktátorrá emelt a senatus és aki az összes fontos hivatalt egyszerre töltötte be. Rá emlékezve az összes császár Caesarnak neveztette magát. E névből származik a német kaiser és a magyar császár szavunk. Az angol nyelvben az emperor (uralkodó) szó szintén a latinból származik, az imperator, a hadsereg főparancsnoka címből.

Octavianus - ill. új nevén Augustus - ellenfelei, főként Antonius legyőzésével egyeduralomra tett szert, de a köztársaság intézményeit megőrizte. Saját nevével kezdte a senatusi névsort, ezzel is jelezve, hogy önmagát az állam első emberének, princeps-ének címezte. Ebből a kifejezésből született a kormányzati rendszer elnevezése, a principátus. Hogy pontosan, miféle kormányzati rendszer a principátus, hogyan értelmezhető, arról a tudósok véleménye is megoszlik. Egyesek a régi köztársasági rendhez való visszatérést vélik felfedezni benne, mások a monarchiának, az egyeduralomnak egy római formájaként határozzák meg, megint mások kettős hatalomról, a senatus és a princeps közös uralmáról beszélnek. A principatus korszaka 284-ben, Diocletianus trónra lépésével ért véget.

Róma történetének utolsó ötszáz évét nevezik császárkornak. Születésnapja Kr. e. 27. január 16. - e napon kapta meg ugyanis Octavianus a szenátustól az Augustus (isteni, felséges) nevet. Utolsó éve 476, amikor Odoaker germán király letette trónjáról az Augustulus (felségecske) néven emlegetett Romulust.

A császárság elnevezés alatt különböző kormányzati rendszerek működtek. Az Augustus megteremtette rendszert, a császárság első szakaszát principátusnak, a 284-től, Diocletianus uralmától kezdődő második szakaszát pedig dominatusnak nevezzük.

Augustus saját uralmát, de annak eredetét is természetfelettivé kívánta tenni, ezzel bizonyítva hatalmának jogosságát. Ezt a célt szolgálta már az Octavianus helyett az Augustus név használata is, valamit az, hogy Julius Caesart istenné avattatta, önmagát pedig az isteni Caesar fiaként ünnepeltette. Később minden császárt istenné avattak, áldozatokat mutattak be oltáraik előtt, templomot emeltek tiszteletükre.

Augustus változtatott a polgárháborúk során sokat szenvedett provinciák helyzetén. A tartományokat kettéosztotta: a senatus hatáskörében maradtak a régiek, az újakat ill. a határon lévőket pedig ő maga, megbízottjai útján kormányozta. E területeken megszüntette az adóbérleteket is. A provinciák lakói személyesen hozzá fordulhattak panaszaikkal. Ezek az intézkedések elindították a gazdaság fellendülését és óriási adóbevételekhez (400 millió sestertius) juttatták az államkincstárat. Ebből az összegből tekintélyes rész Augustust illette meg, s ennek kezelésére külön, ún. császári kincstárat szervezett.

A principátus rendszerén belül a történettudomány dinasztiánként, uralkodócsaládonként korszakolja a császárkort. Augustus és az őt követő négy uralkodó (68-ig) a Julius-Claudius dinasztiába tartozott. Majd a Flaviusok (69-96), az Antoninusok (96-192), a Severusok (193-235) következtek. A sort az ún. katonacsászárok zárják (235-284; más datálás szerint 235-275). Összefoglaló nevük arra utal, hogy kinevezésüket a katonaságnak köszönhették, a légiók kiáltották ki őket császárrá.

A békeoltár