"Olyan alkotmánnyal élünk ugyanis, amely nem igazodik szomszédaink törvényei után, s inkább mi magunk szolgálunk példaképpen, mintsem hogy utánoznánk másokat. A neve pedig, mivel nem kevesekre, hanem a többségre támaszkodik: demokrácia. Törvényeink szerint a személyes ügyeket tekintve mindenki egyenjogú, de ami a megbecsülést illeti, hogy a közösség előtt kinek miben van jó híre, itt nem a társadalmi helyzet, hanem a kiválóság ér többet és ha valaki olyasmire képes, ami a város javára van, szegény sorsa és így jelentéktelen társadalmi rangja nem áll útjában. A szabadság szellemében intézzük közügyeinket és mindennapi tevékenységünk...

Nem válunk gyanakvókká egymással szemben, nem haragudva meg szomszédunkra, ha egyszer a maga kedve szerint cselekszik és nem öltve szemrehányó tekintetet, ami, bár nem büntetés, mégis rosszul esik neki. Ilyen nyíltszívűek vagyunk a magunk közötti érintkezésben, azt azonban, amit az állam parancsolt, elsősorban tiszteletből nem merjük áthágni, engedelmeskedve azoknak, akik éppen az élén állnak és a törvényeknek, különösképpen azoknak, amelyek a igazságtalansággal sújtottakat védik és azoknak, amelyek bár íratlanok, megsértésüket mindenki gyalázatnak tekinti.

A fáradalmak után sokféle felfrissülést nyújtunk szellemünknek, bevezetve a versenyjátékokat és az egész éven át tartó áldozatok intézményét, s otthoni életünket is szép szokásokkal díszítve, melyeknek mindennapos öröme elűzi gondjainkat. Városunk nagysága folytán az egész földről minden ideözönlik és úgy vagyunk vele, hogy az itt termő javakat semmivel sem élvezzük otthonosabban, mint a más népekéit...

Ugyanúgy, ami a nevelést illeti, ellenfeleink már ifjúkoruktól fáradságos gyakorlatokkal törekszenek a férfias keménységre, mi pedig, bár életmódunk szabadabb, semmivel sem vagyunk kevésbé eltökéltek, mikor ugyanolyan veszedelmekkel kell szembeszállnunk...

Mert szeretjük a szépet - mértékletességgel, és szeretjük a bölcsességet - elpuhultság nélkül. A gazdagságot inkább idejénvaló tettek végrehajtására használjuk, mint semmittevő nagyzolásra. A szegénység megvallását sem tartjuk szégyennek, sokkal szégyenletesebbnek azt, ha valaki nem igyekszik munkájával kikerülni belőle. Egyformán gondunk van a házunk és az állam ügyeire és bármilyen mesterséget űzzön is valaki közülünk, jól tájékozott a közügyekben., Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik azokat, akik ezektől távol tartják magukat, nem visszavonultaknak tartjuk, hanem egyenesen semmirekellőknek és mi magunk döntjük el vagy fontoljuk meg helyesen ügyeinket, azt tartva, hogy a szavak nem ártanak a tetteknek, az már inkább, ha - mielőtt hozzákezdenénk - nem tisztázzuk előbb okos beszéddel, hogy mit kell cselekednünk..."

(Thuküdidész: Periklész beszéde)

Kleisztenész reformjait a Kr. e. 500-as évek végén vezették be. Majd következtek a vészterhes perzsa háborúk, s így tulajdonképpen Periklész korában adódott igazán lehetőség, hogy békében is működjenek a politikai élet intézményei. Maga Periklész nem iszonómiáról, azaz a politikai életben való egyenlőségről beszélt, amikor méltatta az athéni alkotmányt, hanem demokráciának nevezte. Ezt a kifejezést a lexikonok legegyszerűbben népuralomnak fordítják, vagyis, hogy a démosz, a nép kinyilvánítja és érvényre juttatja a politikai akaratát. Valójában persze sokkal bonyolultabb ez a rendszer, minthogy egy summás mondattal elintézhető lenne. Ugyanis a démosz a Kr. e. 6. századtól közigazgatási egységet is jelentett. Talán a mai községi, kerületi önkormányzatokhoz hasonlíthatnánk. Amikor Athénban egy ifjú elérte a nagykorúságot, nevét feljegyezték a démosz tagjai közé, ettől kezdve aktívan részt vehetett a démosz ügyeinek intézésében. Sajátjai között tanult meg politizálni és politikai döntéseket hozni. S ezek a démoszok vettek részt a nagypolitikában is. Ma választjuk azokat az embereket, akik képviselnek minket. Akkoriban Athénban mindenkinek jogában állt részt venni a népgyűlés ülésein, pusztán az "ülésterem" méretei - egyszerre 6000 ember fért el -, a távolságok és sürgős elfoglaltságok szabtak határt. Részt vehetett minden szabad, attikai 20. életévét betöltött férfi. Havonta 4-5 alkalommal ülésezett a népgyűlés: döntöttek háború és béke kérdéséről, az eléjük terjesztett indítványokról, ellenőrizték a hivatalnokok számadásait és "cserépszavaztak" a hazaárulási ügyekben.

Az állam ügyeinek napi viteléhez olyan intézmények is kellettek, amelyek tagjai "főfoglalkozásként" politizáltak. Ilyen volt az ötszázak tanácsa, a bulé, aminek tagjait sorshúzással évente választották. A tanács folyamatos működését úgy biztosították, hogy az év egy tizedében 50-50 tag mindig az agórán tartózkodott s vitte az állam ügyeit. A szervezetek mellett a választott (sztratégoszok és kincstárnokok) és sorsolt irányítók (arkhónok) is felelősséggel tartoztak a határozatok végrehajtásáért. Munkájukat a népgyűlés ellenőrizte. A hazaárulási ügyeket kivéve a bíróság volt illetékes a peres ügyekben. Ennek tagjait is sorsolták.

A fentiekből jól látható, hogy az állam vezetése sok emberre rótt állandó kötelezettséget. A szegényebbek csak akkor vállalhattak hivatalt, ha az fizetéssel járt, különben saját munkájukat nem adhatták föl, mert akkor nem maradt jövedelmük. Ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy a politikai életben való részvételért fizetést kaptak. Mindez azt is eredményezte, hogy azok vettek részt a politikában, akiknek a keresete, még csekélyebb lett volna, ha szakmájukat űzik, mint az állami fizetség, így inkább a politikát választották megélhetésnek.

A demokratikus renddel egyidős annak kritikája is. "Ami az athéni alkotmányt illeti, azt ugyan nem helyeslem, hogy az alkotmánynak ezt a formáját választották, mert ezzel a választásukkal egyúttal azt is választották, hogy a hitványaknak jobban menjen a dolguk, mint az előkelőeknek, ezért tehát nem helyeslem.[...]" - írja egy Kr. e. 5. századi arisztokrata. Ezek után persze mindannyiunkban felvetődhet a kérdés, hogy miért volt ez a rendszer jó, miért törődtek bele a leggazdagabbak is? Athén flottája révén az Égei-tenger ellenőrzőjévé, vezető nagyhatalmává vált, s ez lett a város gazdagodásának záloga. A flottához azonban evezősökre volt szükség, s ezt a szolgálatot a földmunkások és kézművesek teljesítették. Egyes történészek szerint ez az oka annak, hogy a politikai életben is nagy szerepet kapott a köznép. Az idegenek, sőt a rabszolgák bizonyos fokú tiszteletben tartása mögött is jól felfogott gazdasági és politikai érdekeket vehetünk észre: az előbbiek adóikkal, az utóbbiak fizikai munkájukkal járultak hozzá az állam fenntartásához, biztosítva ezzel a szabad polgárok számára a pénzt és szabad időt állampolgári kötelességeik teljesítéséhez.

A görög poliszokban a nők egyáltalán nem vehettek részt a politikai élet gyakorlásában. Elvitathatatlan jogaik voltak azonban a háztartás irányításában. Kézben tartották a család pénzügyeit, szervezték a családi ünnepeket és mindennapokat. De a törvény előtt a lányokat apjuk, az asszonyokat férjeik képviselték, olyannyira, hogy életük java részét a házfalakon belül kellett eltölteniük. Ha a politikai élet oldaláról nézzük, azt mondhatjuk, hogy a háztartás működtetésével a nők szintén szabad időt teremtettek a férfiak politizálásához.

Az athéni polgárnak többféle kötelezettsége volt: ideje egy részét a politikai életnek kellett szentelnie, másik részét lefoglalták a foglalkozásával járó teendők, pl. a földművesekét a mezei munkák irányítása, az iparosokét műhelyeik ellenőrzése, számadások készítése, nyersanyag beszerzése, a kereskedőkét, ha maguk hajóztak, az utazások, ha otthon maradtak, az árak figyelemmel kísérése, a szállítmányok ellenőrzése stb. Ennek ellenére a szabad emberek igyekeztek élvezni az életet. Szerették a társaságot, a szép beszédet, a parázs vitákat, a színházat, a jó borokat. Így az athéni emberek számára a közélet és a magánélet szorosan összefonódott.