A zsidó vallás alapvető újdonsága az egyistenhit. Mai feltételezések szerint a zsidók kezdetben maguk is több istent tiszteltek, melyek között volt azonban egy főisten. A Bibliában két néven szerepel az Úr, ezért arra gondoltak, lehet, hogy a keletről bevándorolt csoportok főistenét hívták Elóhimnak, míg a délről érkezettekét Jahvénak (vagy Jehovának), és ezt a két istent csak a honfoglalás után azonosították egymással. Ám az is lehet, hogy ez valóban kezdettől ugyanaz az istenség volt, csak két néven. Az azonban nagyon valószínű, hogy mellette alárendelt istenek sokaságát feltételezték. (A többistenhit nyoma a Bibliában is megvan: Azazél például, a sivatag szelleme olyan emberfeletti erő, melynek akarata független az egyetlen istenétől.) Jahve olyan haragvó természetistenség volt eredetileg, mely viharban, füstben, földrengésben nyilatkozott meg, akinek tiszteletére feltehetően már a vándorlások során szent sátort állítottak fel.

Nem tudjuk biztosan, hogy Mózes valóban élt-e, de általában elfogadott, hogy igen, és az ő nevéhez kapcsolható a vallás alapjainak lerakása. Mózes azt tanította, hogy Jahve szövetséget kötött a zsidókkal. E szövetség lényege, hogy a zsidóknak be kell tartaniuk bizonyos parancsokat (pl. Tízparancsolat), melyek közül a legfontosabb, hogy csak Jahvét tisztelik - az általa megszabott módón -, a többi istent pedig nem. A parancsok között ezen kívül erkölcsi szabályok is voltak (pl. ölés, lopás, szerelmi kicsapongás, irigység, hamis tanúzás tilalma, szülők tisztelete). Cserében Jahve védelmet ígért a zsidóknak mindazon népekkel szemben, akikkel vándorlásai során összeütközésbe kerül. A zsidó törzsek addig csak laza kapcsolatot tartottak egymással, gyakoriak lehettek a belharcok is. Ez a hit kialakíthatta bennük azt a gondolatot, hogy összetartoznak és egymásra vannak utalva. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy nem olvadtak be valamely civilizált népbe, mint más nomád népcsoportok.

A babiloni fogság idején erősödött meg az a gondolat, hogy Jahve nem a zsidók egyetlen istene, hanem az egész világon egyedüli isten: a más népek által tisztelt istenek nem is léteznek. Jahve teremtette és kormányozza a világot. Akaratát más isteni lény, ember vagy sorstörvény nem korlátozhatja, mindenható. A rosszat azért alkotja, mert ezzel is az embereken kíván javítani. Bár vannak emberi vonásai (például szeretetet és áldozatot vár el, indulatai vannak), mégis távolabb áll az emberitől, mint a sokistenhit istene. Lényegében tökéletes. Ábrázolni, ember formájú képet vagy szobrot készíteni róla tilos. Ugyanakkor az egyistenhitben is megőrizték a hívek a Jahve és a zsidók közötti sajátos kapcsolat gondolatát: azt állították ugyanis, hogy a zsidó az Isten kiválasztott népe, melyet most bűnei miatt büntet ugyan, de később a világ uralmával és boldog jövővel jutalmaz. Ebben a vallásban - ellentétben az egyiptomival és a kereszténnyel - az isteni büntetés és jutalmazás ezen a földön és nem a túlvilágon következik be. (Határozott túlvilág elképzelésük a babiloni fogság idején még nem volt. A zsidó vallás további fejlődéséről később lesz szó.) Mindezek mellett talán a legfontosabb sajátossága a zsidó egyistenhitnek, hogy szigorú erkölcsi előírásokat is tartalmaz, melynek summázata a Tízparancsolat. Ezzel hosszú fejlődés eredményeként kialakult az egyistenhit.

A Babilonból való hazatérés után felmerült a gondolat, hogy az isteni tanításokat egyetlen szent könyvbe gyűjtsék össze, melyben minden kérdéssel kapcsolatban elolvasható az egyetlen helyes tanítás. Ez új elgondolás volt, ilyen szent könyve a többistenhit vallásainak nem volt. A különféle, a zsidók ősatyáiról és a honfoglalásról szóló mítoszokat, szóban terjedő történeteket, az ezekről szóló írott kódexek anyagait illetve a próféták hatását mutató korábbi állami és vallási törvényeket a Mózesnek tulajdonított ún. Tanítás könyvébe gyűjtötték össze, és az egyistenhit elvei szerint igazították át. (Héberül Tóra, a keresztények, mint Mózes öt könyvét tisztelik.) Krónikák és szóban fennmaradt történetek alapján emellé illesztették a zsidók történetét a bírák korától a babiloni fogságig elbeszélő anyagot (pl. Bírák könyve, Sámuel két könyve, Királyok két könyve, Krónika két könyve stb.). Korábbi feljegyzések alapján írták le a próféták tanításait is (pl. Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel könyve). Később (Kr. e. III-II. században) a szent könyvet olyan írásokkal egészítették ki, melyek már a zsidó vallás további változásait mutatták (pl. a Sátán szerepének megnövekedése, a végítélet gondolata, holtak feltámadása stb.) és amelyekről majd a kereszténység kapcsán lesz szó (Zsoltárok, Példabeszédek, Dániel könyve stb.). A könyvek közé szépirodalmi alkotás, szerelmi líra is került (pl. Énekek éneke). A szent könyvbe fel nem vett műveket elpusztították. Amik viszont bekerültek, azokat isteni kinyilatkoztatásnak, minden betűjében igaznak és kétségbevonhatatlannak tekintették. Mégpedig nem csak a zsidók, hanem később a keresztények is, akik Ószövetség néven teljes egészében beillesztették a saját szent könyvükbe, a Bibliába.

A zsidó vallás újféle vallásgyakorlatot is hozott. A templom lerombolása után nem jött létre tartósan olyan szentély, amely a papok áldozatainak lett volna fenntartva. Az újféle templomokban, az ún. zsinagógákban a papok (rabbik) csak irányították a szertartást, de annak főszereplőivé a hívek gyülekezete vált. Az áldozás háttérbe szorult, a vallásgyakorlat lényegévé a Tóra olvasása (egy év alatt olvasták közösen végig), a hívek közös imája, adományok felajánlása lett. A közösségi istentisztelet erősítette a résztvevőkben azt az érzést, hogy összetartoznak, bármilyen vallási környezetben élnek is.

A zsidó vallásnak ezt a sajátosságát szintén megőrizte a keresztény és iszlám vallás. Jeruzsálem ezzel együtt továbbra is szent város maradt, a salamoni templom romjainak tartott siratófal a legfontosabb zsidó zarándok- és imahely a mai napig. A zsidók a teremtő tiszteletére minden hetedik napon kizárólag az Isten tiszteletével foglalkoztak. (Ez volt a sabbat, innen a mi szombat szavunk. Ezt a heti beosztást később a keresztények is átvették, de az Úr napját a következő napra, a mi vasárnapunkra tették át.) A Mózesnek tulajdonított - de későbbi - törvények számos étkezési előírást is tartalmaztak. Ezek feltehetően évszázadok tapasztalatai alapján kialakult tilalmak voltak: tilos például a disznóhús, vagy az állati vér fogyasztása. (Hasonló tilalmakat a térség más népeinél is találunk, feltehetően azért, mert gyakoriak lehettek a fertőzések ilyen ételektől.) A zsidó vallás fontos szimbóluma a Dávid csillag (hatágú csillag) és az ún. menóra, vagyis hétágú gyertyatartó.