A hódítással járó változások azt eredményezték, hogy Róma olyan gazdasági és politikai válságba jutott, mely a római társadalmon belül, már két emberöltővel a Hannibál fölött Kr. e. 202-ben aratott győzelmet követően, súlyos, s korábban elképzelhetetlen konfliktusok kirobbanásához vezetett. (Egyébként a kortárs szerzők nem látták át e változás teljes lényegét, ezért az erkölcsi "romlásnak" tulajdonították Róma minden baját.) A "frontvonalak" egyrészt a különböző hátrányos helyzetben lévő társadalmi rétegek és az uralmon lévők között, másrészt a vezető rétegen belül az egyes érdekcsoportok között húzódtak.
A hódításokat követő válság egyik legsúlyosabb kérdését a földbirtok megoszlása jelentette: a közföldek az arisztokraták kezén halmozódnak fel, míg a rómaiak jó része földnélkülivé vált. Tiberius Gracchus és testvére Caius néptribunusként Kr. e. 133-ban és Kr. e. 123-ban a földek igazságosabb elosztása érdekében a közföldekből való bérlésre a régi földtörvény felújítását követelte, az így felszabaduló részt a földnélküli római polgárok között akarta szétosztani . A senatus meggyilkoltatta Tiberiust, Caiust öngyilkosságba kergették.
A hódítások következményeként kialakult a földbirtokrendszer aránytalansága, valamint nincstelenné váltak a valamikori kisbirtokosok. Erre a társadalmi és gazdasági változásra vezethető vissza a hadsereg leromlásának kérdése, ugyanis csökkent a katonának sorozhatók létszáma, holott a birodalom hatalmas területe egyre több katonai feladatot rótt az államra. Ez éppen akkor történt, amikor külső támadások (pl. Numidia, Gallia felől), a belső lázongások, rabszolgafelkelések valamint a szövetségesek lázadásai is egyre több katonát követeltek. Egyszóval a gyengülő népfelkelő hadsereg ekkora terület ellenőrzésére képtelen volt. A helyzeten Marius consul változtatott reformjával Kr. e. 107-ben. Bevezette az állandó zsoldoshadsereget, 10 éves szolgálat után a veteránoknak, azaz kiszolgált katonáknak földet juttatott. E változtatások egyúttal hatottak a vezér és serege közti viszonyra: a hadsereg nem a "consulnak", hanem XY-nak engedelmeskedett, így politikai támaszul szolgálhatott az egyéni törekvésekhez.
Komoly problémát okozott és háborúba torkollott a itáliai szövetségesek és Róma közötti feszültség, amely a polgárjog kérdésében éleződött ki leginkább. Livius Drusus néptribunus római polgárjogot ígért az itáliai szövetségeseknek Kr. e. 91-ben, ezzel is remélve a katonai erő gyarapodását. Drusust a senatus meggyilkoltatja, ezért kitört a szövetséges háború. Róma a tőle megszokott módon megosztotta az itáliaiakat: aki hűséges maradt, római polgárjogot kapott.
A köztársaság válságának idején szinte nem múlt el évtized rabszolgafelkelés nélkül. A rabszolgák száma óriásira duzzadt, a rossz bánásmód és az alacsony ár miatt helyzetük kilátástalanná vált. Az egyik leghíresebb Kr. e. 73-71 között Spartacus vezetésével 150 ezer rabszolga részvételével zajlott. Rómának csak véres harcokban sikerült leverni.
Amikor ennyiféle veszély és új kihívás fenyegette a fiatal birodalmat, akkor politikai vezetésében is komoly feszültségek adódtak. Róma korábbi történetében híres volt arról, hogy utat nyitott a legfelsőbb körökig a feltörekvő tehetségeknek. Most azonban ez az út lezáródott, a nobilitas zárt társadalmi csoporttá szerveződött, a társadalmi felemelkedés és vezetés egy szűk kör számára volt elérhető. Ezt jelzi, hogy Kr. e. 180-ban megszigorították a hivatalviselés feltételeit pl. a praetorságot 38, a consulságot 43 éves korban lehetett elérni. A Hannibál utáni időszakban mindössze 25 család tagjainak lett kiváltsága a consuli hivatal elnyerése. A senatus renddé szerveződött és nem akarta a politikai hatalomba bevenni a meggazdagodott lovagrendieket. Gyakorlatilag két "párt" alakul: a szenátori rend vagy optimaták (legjobbak) és a néppárt vagy populárisok. Az utóbbi a lovagok érdekeit képviselte, de a szélesebb tömegekre támaszkodott. A két párt hívei állandó harcot vívtak az egyes hivatalok betöltéséért egymással. E harcok nem pusztán hívek toborzását jelentették, hanem választási vesztegetést és öldöklést, sőt katonai összecsapásokat, polgárháborút. Így került szembe egymással a Kr. e. 1. század folyamán az optimataSulla és a néppártiMarius, majd a harc folytatódott tovább a néppártiJulius Caesar és az optimataPompeius közti leszámolásban. A polgárháborús évek egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a köztársaság hagyományos kormányzati rendszere rugalmatlan, képtelen egy ekkora birodalom irányítására. Az állam hatékonyabb működésének biztosítása érdekében fel is rúgtak bizonyos szabályokat: többször lehetett pályázni egy-egy hivatalra és Sulladiktatúrája nem hónapokig, hanem évekig tartott.
Egyes politikusok szövetségre léptek egymással, hogy akaratukat a senatussal szemben érvényre juttassák. Két ilyen hármas szövetség, triumvirátus alakult - első Kr. e. 60-ban, második Kr.e. 43-ban. Idővel azonban az elvbarátok szembekerültek egymással és a teljes egyeduralomért küzdöttek. Julius Caesar legyőzve ellenfeleit, Kr. e. 45-re egyedül rendelkezett ütőképes hadsereggel és a különböző hivatalokat maga számára tartotta fenn. Néppárti programjának megfelelően javította a római köznép helyzetét, katonáinak földet juttatott, bizonyos provinciák lakóinak polgárjogot adott. A senatus köztársaság-párti ellenzéke Kr. e. 44. március idusán vagyis 15-én megölte, mert avval vádolták, hogy zsarnokságra tör.
A második triumvirátus Caesar gyilkosainak megbüntetésére alakult Kr. e. 43-ban. A triumvirek közül a két meghatározó személyiség: Antonius, Caesar hadvezére és híve, valamint Octavianus, Caesar unokaöccse kerültek szembe egymással. Kr. e. 31-ben az utóbbi győzött az Actiumnál vívott végső összecsapásban.
Mivel Octavianus legyőzte Antoniust, egyedül maradt a politika porondján. Kr. e. 27-ben lemondott minden különleges felhatalmazásáról, visszaadván a senatusnak jogosítványait. Nem telt bele azonban két nap s a senatus consullá, néptribunussá, censorrá, praetorrá, pontifex maximussá jelölte, ő pedig felvette az Augustus, isteni nevet. Róma ezzel "átlépett" a császárkorba, anélkül hogy ezt a változást a kor embere észlelte volna.