Kr. e. 1500 táján iráni eredetű harcias népek, az árják törtek be a szubkontinens területére, s fo kozatosan meg is hódították az itt talált őslakosságot. E kétféle, vagyis az Indus-völgyi civilizáció és az indoárja társadalom és kultúra ötvöződéséből alakult ki a "hagyományos India". Az eposzok tanulsága szerint a két felső rend hosszú időn keresztül vetélkedett a politikai vezető szerepért, melyből végül a papi rend került ki győztesen. Vezető szerepük alapja az időközben formálódó vallásban, a bráhmanizmusban betöltött kulcspozíciójuk volt. A védikus vallás elemei megmaradtak - újjászületés, lélekvándorlás, a cselekedet "karma" döntő szerepe, a tolerencia hirdetése, az istenek és azok tisztelete stb. - de az áldozatbemutatás jogát a bráhmanák szerezték meg, s ezzel nélkülözhetetlenné és gazdaggá tették magukat.

Az első lázadás a bráhmanák, a bráhmanizmus és egyben a kíméletlen társadalmi hierachia e llen két új vallás (Kr. e. 6. század) - a buddhizmus és a dzsainizmus - megjelenésével kezdődött, amelyek tantételeikben nem vetették el ugyan a varnarendszer isteni mivoltát, de lehetőséget adtak az egyénnek az ebből való kiszabadulásra (kiszakadva az örökös újjászületés kényszeréből).

Az egyik legnagyobb ind uralkodó Asóka (Maurja dinasztia; Kr. e. 269-232) talán felismerte, hogy országa egységének, egységesítésének egyik legnagyobb gátja e társadalmi tagozódás, amely lehetetlenné tette az egyes rendek, varnák bárminemű közös fellépését. Maga is buddhistává válva jelentősen támogatta a vallás elterjedését. Halála után azonban nem talált ily nemes támogatókra a buddhizmus és a Kr. u. I. évezredre kiszorult keletkezési helyéről, Indiából.

Az új vallások és a nyomukban járó társadalomszemlélet megújulásra késztette a bráhmanizmus védőit, s az előbbitől toleránsabb, a sokféle vallásgyakorlatot egyaránt elfogadó hinduizmust alakította ki. Ez eleinte nem is rendszer, hanem elszigetelt kultuszok sokasága volt. Példá ul az istennők nemcsak a legfőbb istenek partnereiként fogalmazódtak újjá, hanem sok, egymástól független, saját szerepkörrel rendelkező istennőként jelentek meg, jóságos és ártó jegyek, erők hordozójaként. Legszembetűnőbb ez Siva Saktijának, azaz női teremtőenergiájának alig követhető sokszínűségében: ő Dévi ("istennő"), aki Umá, Párvati, Csandi, Durgá, Gauri, Káli egyszerre. A lélekvándorlás tanát eddig csak a karma (tett, cselekedet) fogalmával kapcsolták össze. A hinduizmusban azonban a tett mércéje az lett, hogy milyen viszonyban áll a dharmával (kötelesség és kötelezettség). Az emberi cselekedet minél inkább összhangban volt a dharma kívánalmaiva Trimurti l, annál pozitívabb gyümölcsöket hozhatott a következő élet számára. A végső célt a Bráhman-Átmával való azonosulásban határozta is meg a hinduizmus, de különböző eszközöket és utakat keresett a cél megközelítésére. A Trimurti "Háromalakú" - valójában a hindu istenháromság fogalma, amely három istent, a három főisten egységét foglalja magában. A három főisten, Bráhma, Siva és Visnu úgy jelképezik a kozmikus egyensúlyt, hogy az egységben a részeivel jelképezett sokaság mint egész van jelen. Bráhma a mérleg nyelve, amely a Visnu által jelképezett centripetális és a Siva által jelképezett centrifugális erőket tartja egyensúlyban. Trimurti a teljességet fogalmazza meg a köznapi hívő számára.

Bármely világvalláshoz viszonyítjuk a hinduizmust, azonnal két sajátossága tűnik szembe: döntő módon egyetlen földrajzi terület vallása, az indiai szubkontinensé, és nem kinyilatkoztatott, hanem hosszas fejlődés során létrejött vallás. Idegen tőle a térítő szándék is: ahová Indián kívül eljutott, oda a gazdaság, a társadalom és a kultúra járulékos elemeként került (pl. Hátsó-Indiába, Indonéziába).