Peru királyai, az inkák eredete

"...Már tizenhat vagy tizenhét éves lehettem, midőn egy napon, amikor rokonaim szintén ilyen beszélgetésbe merültek királyaikról és őseikről, közülük a legidősebbhez, aki róluk mesélt, így szóltam: "Inka bátyám, mivelhogy nektek nincsen írásotok, ami a múltak történeteit megőrizné az emlékezet számára, milyen értesülésetek lehet királyaitok származásáról és eredetéről?...

"Öcsém, nagyon szívesen megmondom neked, s illik is meghallgatnod és szívedben megőrizned (ez az ő kifejezésük: az emlékezetben való megőrzésre mondják). Tudd meg, hogy századokkal ezelőtt ez a vidék, amit látsz, csak néhány nagy hegyből és szakadékból állott, és azokban az időkben az emberek vallás és rend nélkül, fenevadként, oktalan állatként éltek. Nem voltak városaik, sem házaik, nem művelték és nem vetették be a földet, és nem öltözködtek, mert sem a gyapotot, sem a gyapjút nem tudták feldolgozni, hogy ruhát készítsenek belőle. Kettesével vagy hármasával éltek együtt, ahogy egymással a föld üregeiben, sziklák repedéseiben, barlangokban összeakadtak. Miként az állatok, a mező füveivel, a fák gyökereivel és vadon termő gyümölccsel, amit a fák önmaguktól adtak, valamint emberhússal táplálkoztak. Testüket levelekkel és a fák kérgével, állatok irhájával fedték be. Összegezve, akár a szarvasok és más vadállatok, úgy éltek, és mivel nem tartottak és nem is ismertek saját asszonyt, az asszonyt is, miként az oktalan állat, úgy birtokolták." Nehogy a sokszoros ismétlés unalmassá váljék, erre felhívom a figyelmet. E szavakat: Nuestro Padre, el Sol, a Mi Atyánk, a Nap, az inkák beszédjükben mindig hódolattal és tisztelettel mondották ki, mert azzal büszkélkedtek, hogy tőle származnak. Aki pedig nem volt inka, az nem vehette szájába ezeket a szavakat, mert istenkáromlást követett volna el, és ezért megkövezték volna.

Tovább beszélt az inka: "A Mi Atyánk, a Nap, az embereket olyannak látván, amilyennek elmondottam neked, megsajnálta őket, és könyörületében a mennyből a földre küldötte egyik fiát és egyik lányát, hogy azok az embereket a Mi Atyánk, a Nap megismerésére oktassák, hogy őt istenüknek elfogadják és imádják, s hogy értelmesen és polgáriasultan, emberként éljenek, parancsolatokat meg törvényeket adjanak nekik. Hogy benépesült községekben, házakban lakjanak, a földet megműveljék, növényeket és gabonát termeljenek, lábasjószágot tenyésszenek, s értelmes emberként és ne állatként élvezzék a föld minden gyümölcsét. Ezzel a paranccsal és küldetéssel tette le Mi Atyánk, a Nap két gyermekét az ide 80 mérföldre eső Titicaca-tóra, azt mondván nekik: menjenek, amerre akarnak, és akárhol megállnak enni meg aludni, igyekezzenek a talajba süllyeszteni azt a fél könyök hosszú és két ujj széles aranyrudacskát, amit jelvényül és jelző gyanánt adott nekik. Ahol aztán ez a rúd egyetlen ütésre besüllyed, Mi Atyánk, a Nap ott akarja, hogy trónjukat és udvarukat megalapítsák. Végül megmondotta nekik: "Amikor a mi szolgálatunkra szorítjátok ezt a népet, okosan és igazságosan, könyörülettel, kegyelmesen és szelíden tegyétek, miként a kegyes atya bánik zsenge és szeretett fiaival. Cselekedjétek mindezt engem utánozva és hozzám hasonlatosan, aki jót teszek az egész világgal, világosságom és fényességem adván neki, hogy lássa és gyarapítsa gazdagságát. Melegítem az embereket a hidegben, legelőiket és vetésüket pedig nevelem, gyümölcsöt hozok fáikon, és szaporítom jószágukat. Esőt és harmatot adok, és vigyázok rá, hogy naponta megkerüljem a világot, hadd lássam, mire van szükség a földön, hogy gondoskodjam róluk és segítsek rajtuk, mint a népek jótevője és fenntartója..."

Kinyilatkoztatván mindezt két gyermeke előtt, Mi Atyánk, a Nap elbocsátotta őket. Elindultak a Titicaca-tótól, észak felé vonultak, és az egész úton mindenütt, ahol megálltak, megkísérelték benyomni a földbe az aranyrudat, de az soha nem süllyedt be. Így értek egy útszéli kis kunyhóhoz, amely hét vagy nyolc mérföldre volt délre a ma Pacarec Tampunak nevezett várostól. Ez a név útszéli kunyhót vagy hajnali szállást jelent. Az inka azért nevezte el így, mert onnan csak az időt hajnalig átaludva indult tovább. Ez egyike azoknak a városoknak, amiket ez a fejedelem később benépesített, és lakói ma nagyon hiúak városuk nevére, mert a mi inkánk adta. Onnan érkezett feleségével a mi királyunk Cozco völgyébe, mely akkor tisztára vadon erdőség volt."

(Garcilaso de la Vega: Peru meghódítása, 1617. A szerző anyai ágon inka, apai ágon spanyol származású)