"Az alapföltevés az, hogy a föld a tengerrel együtt gömb alakú, s egy és ugyanazon felszíne van a tengerekkel... Azok a kereskedők, akik mostanában a Níluson és az Arab-öblön Indiáig hajóznak, csak ritkán jutnak el a Gangeszig, de ezek különben is tudatlan, a földrajzi kutatás szempontjából hasznavehetetlen emberek... [...] erről azonban nincs pontos tudósítás, hanem a tudatlanság és a nagy távolság miatt mindent nagyobbnak és csodálatosabbnak mondanak. Így például beszélnek aranyásó hangyákról és más különös alakú és rendkívüli erejű állatokról és emberekről, mint a hosszú életű sérekről, akikről azt mondják, hogy 200 esztendőnél is tovább élnek..." (Strabón, hellén földrajztudós, Kr. u. 18.)

Az ókori történetírók, földrajztudósok komoly, "tudományos" érdeklődéssel fordultak az idegen területek és népek felé. Hérodotosz (görög, Kr. e. 5. század) műveiben leírta saját utazásainak tapasztalatait, de a korabeli utazók, kereskedők értesüléseit is. Nagy Sándor hadjáratai nyomán a történeti munkákban eddig ismeretlen népek nevei tűnnek fel, s alaposabb leírások születtek a már ismert kultúrákról. Különösen Strabón (az időszámítás kezdete körül) és az idősebb Plinius (Kr. u. 1. század) földrajzi ismeretei figyelemreméltóak.

A középkor korai századaiban az emberek inkább Isten felé fordultak és kevesebbet törődtek a távolabbi tájak népeivel. Az írástudók is megelégedtek az ókori munkákból másolt, fordított kivonatokkal. S talán ezért is a világ számukra megtelt fantasztikus lényekkel.

A kor népleírásaiban a földet, az idegen földrészeket csodalények, szörnyalakú emberek népesítik be. Indiában az egylábúak élnek, akik hátukon fekve óriási talpukat napernyőként tartják maguk fölé. A 13. században úgy hitték, hogy a Bengáli-öbölben fekvő Andaman-szigeteken kutyafejű emberek laknak, míg másutt lólábúak népesítenek be nagy területeket. A középkori elképzelés szerint a Kaszpi-tenger egyik szigetén nagy fülűek élnek, ezeknek füle olyan nagy, hogy kényelmesen betakarózhatnak vele. A Nílus forrásvidéke a fejnélküliek hazája, míg a Gangesz partján, Indiában élő szájnélküliek a növények illatából táplálkoznak, a szokatlan erős szagoktól azonban elpusztulnak. (Bodrogi Tibor antropológus, 1997)

Reálisabb kép csak a keresztes hadjáratok illetve a mongolok európai megjelenése után kezdett kialakulni. A leírásokból kiemelkedik Plano Carpini pápai követnek a mongol kánnál tett látogatása, s Marco Polo velencei kalmár utinaplója. Úgy szintén tényszerűbbek az arab utazók, földrajzi és történeti szerzők munkái. A keleti országok európai ismeretei elsősorban az ott megforduló kereskedőktől és zarándokoktól származtak.

A kínaiak a Kr. e. első században fordultak nyugat felé, az első utazásokat követően keresték az országhatár India felé terjesztésének lehetőségeit.