A Kr. u. 1-2. században alakult ki a buddhizmus újabb irányzata, a mahá-jána (széles-út vagy nagy szekér) buddhizmus, amely sok tekintetben különbözött az eredeti hína-jána (keskeny-út vagy kis szekér) buddhizmustól. Buddhát istenként kezdték tisztelni, más, helyi isteneket szintén buddha rangra emeltek. Nagy tisztelettel övezték a bódhiszattvákat, akik megvilágosodásuk után nem merültek el a nirvánában, hanem segítették a földi embereket megváltásuk elérésében. Mindezért áldozatokat és imákat mutattak be szobraik előtt.

A mahá-jána irányzat a nirvánáról szóló tanítást is módosította. E hely nem a megsemmisülés tere, hanem a boldogságé, s ezzel együtt megjelent a pokol képe, amely szörnyű kínszenvedéseket ígért azoknak, akik a buddhizmus előírásait megszegik.

A mahá-jána buddhizmusból Kr. u. 1000 körül egy újabb irányzat vált ki, a tantrikus buddhizmus. Lényege, hogy titkos tudás (jóga, varázsigék, különleges mozdulatok) alkalmazásával egy életen belül ígéri a megváltást a beavatottak számára. Ebben az irányzatban például megjelent a tánc, az énekek alkalmazása. Ázsiában a buddhizmus különböző irányzatai az egyes helyi vallási gondolkodás isteneivel, eszmerendszerével találkoztak, s mintegy összeolvadtak ezekkel.

Kínában alakult ki a buddhista iskola sajátos, elmélkedésre koncentráló ága, a csan, amelyet később zen néven a japánok fejlesztettek tovább. Tibetben a tantrikus buddhizmus hatása a legerősebb. Azon túl, hogy a buddhizmus itt összeolvadt a korábbi ún. Bon vallással, sajátos egyházszervezetet alakított ki, amely után e területen lámaizmusról beszélünk.

A buddhizmus világvallássá válását az tette lehetővé, hogy nem etnikumhoz kötődött, mint például a hinduizmus. Térítő vallás volt, és különböző irányzatai jól alkalmazkodtak a helyi kultuszokhoz és az egyén igényeihez.