A kisebbségi sors

KÉT MAGATARTÁSTÍPUS

A kisnemzeti szerep vállalása

Mi volt a kisebbség legnagyobb élménye az összeomlás óta? Az, hogy - kis nemzet vagyunk. (...) Az iskolában, az öregektől, a magyar közéletben úgy tanultuk, hogy szemrebbenés nélkül leülhetünk az angol, a francia vagy a német mellé, és természetesnek vettük volna, ha a világ ugyanannyi tisztelettel vegyes félelemmel tekint ránk, mint a legnagyobbakra. (...) [Most] Nem hiszünk a magyar tengerben és a harmincmillió magyarban, a tömeg s a fiatal kisebbségi középosztály nem is tudja, hogy valaha szó volt róla. Nevetne, ha elmesélnék neki. Nem vágyálma az ilyesmi, inkább megelégszik három új magyar elemi iskolával. (...) Szeretné megüzenni érzéseit az anyanemzetnek is, ha tudná. Érthető beszéddel az ujjain megmutatni, hogy hány millióan vagyunk, megsúgni, hogy ne lásson duplán. (...) Ha Erdélyből megjön valaki, titokban megsúgja, hogy az oláh nem olyan férges, mint gondoljuk, tele van hibával, de dinamizmusa szédítő, csak erkölcsi szokásai mások, s gazdaságilag többet tud, mint a magyar, szívósabb. Sőt a kutatás megállapította, hogy az államfordulat előtt céltudatosabb kisebbségi politikát folytatott, mint a mai magyar kisebbség, gazdagodott, felvásárolta a lecsúszott magyarok földjét, szövetkezeteket szervezett, s úgy alakította az egészséges bankokat, mintha Rothschildtól tanulta volna. A csehben a kollektív munka készségét, a nemzeti demokráciát becsüli a kisebbség, a szerbben a harci szilajságot és az egészséget, mindenkiben valamit. Meglepetéssel látta, hogy a három partnernél annak ellenére, hogy egyenrangú a magyarral, kis népnek vallja magát, és nem szégyelli.

Szvatkó Pál: Magyarok a határon túl. Szép Szó, 1937. június

A kisebbségi sors mint "erkölcsi lehetetlenség"

Natorp, egy kiváló pedagógus alaptételül vallotta, hogy az ember emberré csak a közösség, a társadalom által lesz. Ennek az igazságnak ma egyetlen konkrét formája az, hogy az ember csak a saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré. Bár el kell ismernünk, hogy egy nemzeti közösség keretei nem föltétlen azonosak egy nemzeti állam politikai határaival, éppen az új öntudat ereje és hevessége létesíti azt a helyzetet, hogy a nemzethez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségét. (...) Eltekintve tehát attól, hogy a kisebbségi sors politikai, gazdasági, szociális vagy kulturális szempontból elhordozható-e, mindezek mögött, legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének - ha ugyan van lelkiismerete - nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia. (...) Az a tény, hogy az illető országok közügyeiből a kisebbség kiszoríttatik, önmagában véve talán nem jelentene veszteséget, de ennek szükségszerű következménye lesz az, hogy a maga életének közügye elszürkül, saját belső társadalmában keletkeznek, önhibáján kívül, lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek. (…) A törpeség átkai: személyi, családi és csoportharcok, mindennapi kínzó életgondok, az élet kiélhetésének egyre reménytelenebbé váló útjai, a természeti törvény erejével hozzák létre szellemi analógiáját valamely fontos testi szervünk elsorvadásának. Ezzel jár együtt saját gondjainknak, érdekeinknek túlbecsülése is. Ez ellen a halálos betegség ellen küzdeni, valljuk meg, csak olyan etikai elszántsággal lehet, amelynek nagyszerű példáit szolgáltatják ugyan a magyar kisebbségek egyes egyéniségei, sokszor a nép egésze is, de az emberi világ szomorú valóságában ennek állandóságáról beszélni naiv optimizmus lenne. (...) A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.

Makkai Sándor: Nem lehet. Láthatár, Budapest, 1937/2.