A Kádár-rendszer konszolidációja

A konszolidáció 1956 után

Kádár elsőnek a megtépázott tekintélyű pártot állította helyre. A többpártrendszer már szóba sem jöhetett. A párt ellenőrzése alá került a teljes társadalom: a központi bizottságok osztályai irányították a minisztériumokat, a tanácsokat. A pártvezetés döntött a gazdasági tervekről, az életszínvonalról, a kulturális életről. Hatalmuk biztosítására megalakították a párt fegyveres erejét, a Munkásőrséget. A pártvezetésben szigorú fegyelem uralkodott. Az egyszemélyi vezető feltétlen tekintélye nem külsődleges jegyekből (személyi kultusz), hanem a vezetésen belül elfoglalt állandó centrumhelyzetéből ("kétfrontos harc"- a baloldali és a jobboldali elhajlásokkal szemben), kiegyensúlyozó taktikai képességeiből és a szovjet vezetéshez való alkalmazkodásból eredt. A politikai véleménykülönbségek nyílt formában nem jelenhettek meg a szűk pártvezetésen kívül, mint ahogyan az 1953-1956 között történt. A kádári politika a Rákosi-rendszerre és 1956-ra való sajátos reflexión alapult.

1957. júniusában az MSZMP országos értekezlete szentesítette a kádári vezetést és politikáját. Kádár szerint az embereket nem a politika érdekli, véleményüket a rendszerről nem politikai kérdések alakítják, hanem a "mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása". Amennyiben tehát a kommunista vezetés az életszínvonal-politika területén növekedést képes garantálni, akkor a nép nem foglalkozik a politikával.

A Kádár-rendszer nem törekedett az egyes társadalmi csoportok megtörésére, ellenkezőleg, a (volt) középparasztságot, a régi értelmiséget és középosztályt különféle gesztusokkal igyekezett "integrálni". Megszűnt a továbbtanulás közvetlen és durva korlátozása, a nyugatra történő kiutazás tilalma, szabadabb lett a kulturális élet. Nem volt szükség a rendszerrel való egyetértés állandó demonstrálására. Az emberek többsége relatív anyagi biztonságban élhetett, az életszínvonal szerény egyenletességgel növekedett. Megjelenhettek a korábbi években elképzelhetetlen fogyasztási szokások a gazdaság és a kultúra területén. A párt megfogalmazta az általános művelődéspolitikai irányelveit, melyben a szocialista realizmus mellett elismerte más irányzatok létjogosultságát is.

A hatalom igyekezett rendezni viszonyát az értelmiséggel is. 1958-ban rögzítették, hogy a népi írók mozgalmával szemben milyen fenntartásaik vannak, azonban kinyilvánították, hogy munkásságukat értéknek tekintik, és alkotómunkájukhoz minden segítséget megadnak.

A fiatalság politikai nevelését a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől, az úttörő- és a kisdobos mozgalomtól várták el. A hitélet ellenőrzését ismét az Állami Egyházügyi Hivatal vette a kezébe (1959), de a nyílt beavatkozás helyett inkább az együttműködés kialakítására törekedtek. Megegyezés történt a pápával is, ennek értelmében az Elnöki Tanács lemondott a főkegyúri jog gyakorlásáról, a pápa cserébe hozzájárult, hogy a papok letegyék az esküt az államra és az alkotmányra. Ezzel a Vatikán is elismerte a Kádár-rendszert (1964).

A rendszer stabilitása mind szélesebb csoportok számára vált érdekké. Az ötvenes évek végi társadalmi kapituláció után a hatvanas évek elejére létrejöttek a (soha ki nem mondott) megegyezés feltételei.

Az állami életet a pártszervek szinte közvetlenül irányították ("kézi vezérlés"), az országgyűlés működése formális volt, kb. 8-10 napot ülésezett és 3-4 törvényt hozott egy évben. A rendszert rendeletekkel működtették. 1966-tól a listás szavazás helyett egyéni jelöltekre szavazhattak a választópolgárok, 1970-től már az állampolgárok jelölőgyűlése szavazott arról, hogy ki lehetett képviselőjelölt, de ezek az intézkedések lényegében nem jelentettek változást a monolit hatalmi struktúrában. A helyi döntéseket a "vállalati négyszög" hozta: az intézmény vezetője, a párttitkár, a KISZ-titkár és a szakszervezeti bizalmi részvételével.

A politikai élet és a gazdaság nyugodt állapotát a hatalom a sorozatos amnesztiával jutalmazta, a hatvanas évek elejére a legtöbb politikai fogoly elhagyhatta a börtönét. A rendszer elismerését jelentette, hogy 1962-ben - miután korábban Kádár nyilatkozott arról, hogy tiszteletbe fogja tartani az emberi jogokat - az ENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést és a nyugati országok sorban helyreállították a diplomáciai kapcsolataikat Magyarországgal. Ez az új rezsim végleges nemzetközi elismerését jelentette.

A belső konszolidáció végső állomásai az 1963-as közkegyelem (nem terjedt ki a fegyveres harcosok egy részére), a párt rákosista vonalának kiszorítása a vezetésből és az MSZMP VIII. kongresszusán meghirdetett "aki nincs ellenünk, az velünk van" elv meghirdetése voltak. Ennek megfelelően egyre több pártonkívüli tölthetett be fontos gazdasági, társadalmi, kulturális szerepet. Az ő kinevezésükhöz is alapfeltétel volt a pártszervezetek támogatása.

A politikai reformokat az 1972-es alkotmánymódosítás zárta le, melyben új elemként a szocialista nemzeti egység megteremtését deklarálták. (Továbbra is az egypártrendszer keretei között.)