A kiugrási kísérlet kudarca, a nyilas uralom Magyarországon

Az 1944. augusztus 23-i sikeres román kiugrás elképzelései átértékelésére kényszerítette a magyar vezetést. De ez lassú átértékelés volt - különösen a viharosan változó fronthelyzet fényében. Horthy menesztette Sztójayt, és Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek (1944. augusztus-október). A román átállás következményeként az új kormányfőnek az lett a feladata, hogy Magyarország és a Szovjetunió közötti fegyverszünetet előkészítse.

Horthynak szeptember vége felé elkerülhetetlenné vált a Moszkvá­val való kapcsolatfelvétel, hiszen a szovjet csapatok előbb érkez­tek a magyar határra, mint a nyugati szövetségesek. Az angolok és az amerikaiak is tudtára adták a magyar kormánynak, hogy a magyar fegyverszüneti delegációt Moszkvába várják. A nyugati hatalmakkal való fegyverszünet végleg lekerült a napirendről.

A Faragho Gábor altábornagy vezette delegáció 1944. október 1-jén érkezett Moszkvába. Molotov külügyminiszter adta elő a fegyverszünet előzetes feltételeit, melyek kedvezőt­le­­n­eb­bek voltak, mint amire a magyar kormány számított. Horthy néhány nap múlva, a sikeresen folytatódó szovjet támadás hatására, felhatalmazást adott az egyezmény elfogadására.

Magyar­országnak ennek értelmében ki kellene vonni csapatait, közigaz­gatását a németek révén visszaszerzett területeiről és a le­hető leg­gyorsabban szembe kellett fordulni Németországgal.

Október 6-án a németek a magyar kiugrás esetére Budapestre küldték Otto Skorzenyt, a hírhedt ejtő­er­nyős-parancsnokot, aki Mussolinit 1943-ban bravúrosan kisza­ba­dí­totta fog­sá­gából. Most a budai Vár elfoglalása lett a feladata, és a németellenes érzelmeiről ismert ifj. Horthy Miklós elrablása, amit október 15-én délelőtt csapatával végre is hajtott.

A szovjet vezetés sürgetésére Horthy október 15-én vasárnap dél­előtt koronatanácsi ülésen ismertette a fegyverszüneti kérelmet. Addig erről csak legszűkebb környezete tudott, délben pedig Veesenmayer birodalmi főmegbízottal közölte a magyar szán­dé­ko­kat. 13 óra 10-kor a rádióban is beolvasták Horth y prok­­la­má­­ció­ját, amelyet a lakosság többsége örömmel és nagy meg­könnyeb­­­bü­léssel fogadott. A vezérkar németbarát része helytelenítette Horthy lépését, és szabotálta a hadparancs továbbítását. A harc folytatá­sát követelték a csapatoktól arra hivatkozva, hogy még csak bizony­talan kimenetelű fegyverszüneti tárgyalásokról van szó.

A kiugrás tervébe beavatott Dálnoki Miklós Béla, az 1. hadse­­reg parancsnoka átment a szovjetekhez az átállásról tárgyalni, de mire visszatérhetett volna, már megtörtént a fordulat. Hadsere­gé­nek csak töredéke állt át a szovjetekhez.

A kormányzó Budapesten gyorsan elszigetelődött. Egyedül testőrségére számíthatott, a városban levő magyar egységek pa­rancs­nokai nem engedelmeskedtek a „legfelső hadúrnak”. Októ­ber 16-án hajnalban a Vár védelmére felkészült testőrség kisebb harcba keveredett Skorzeny ejtőernyőseivel, de reggel maga Horthy adott parancsot az ellenállás beszüntetésére. Veesenmayer nyo­mására visszavonta előző napi kiáltványát, és – fia szabadon bocsá­tására tett ígéret fejében – hozzájárult Szálasi miniszterelnöki kineve­zé­séhez.

1944. október 17-én a Várban Szálasi Ferenc már megtarthatta első mi­nisz­tertanácsát. A "nemzeti összefogás kormánya”, ahogy Szá­la­siék magukat nevezték, a szovjet hadsereg által még meg nem szállt területeken minden probléma nélkül vette át a hatalmat. Az állami alkalmazottak és a hadsereg többsége igazodott az új hely­­zet­hez, bár a nyilasok Horthy úri Magyarországának meg­szün­tetését kép­viselték.

A zavartalan átmenet okai a történetírásban feltáratlanok, de közrejátszhatott benne, hogy a Horthy-féle közigazgatás vezetőit a Sztójay-kormány még tavasszal jórészt kicserélte, a németbarát tisztikar számára pedig természetesnek tűnt a szövetségi hűség megőrzése, a harc folytatása.

November 4-én Szálasi a parlament igencsak hiányos két háza előtt letette esküjét a magyar alkotmányra. A „nemzetvezetőt” meg­­­illette a kormányzói jogkörben foglalt összes jog, így Szálasi egy­ben a magyar királyi honvédség legfelsőbb hadura is lett.

A szovjet erők szeptember 23-án lépték át a tria­noni Magyarország határát az Alföldön délről északra haladva el akarták vágni az Észak-Erdélyben és a Kár­pátokban lévő német és magyar csapatok vissza­vo­nu­lását. A kiugrás sikertelensége miatt a magyar csapatokat a szovjetek továbbra is éppúgy ellenségeiknek tekintették, mint a németeket. A magyar honvédség csak sodródott, vergődött a fronton. Tisztikara és legénységi állománya már minden meggyőződés nélkül – „katonabecsülettel a végsőkig” – harcolt a németek oldalán. Tömeges méretű átállás a szovjetekhez nem történt.

Október végén Sztálin Malinovszkijt, a 2. Ukrán Front parancs­nokát Budapest elleni gyors támadásra utasította. Miközben november 4-én Szálasi eskütétele zajlott a Várban, Malinovszkij néhány páncélosa elérte Soroksárt. A város el­fog­lalásához nagy bekerítő hadműveletet terveztek, és december elején északon, Vácnál kiértek a Dunához.

A 3. Ukrán Front csapatai Tolbuhin marsall vezény­letével délen, Mohács és Baja között november végén átkeltek a Dunán, és szintén észak felé igyekeztek. December 24-én áttörték Székes­fehérvár és a Velencei-tó között a német–magyar védelem Margit-vonalát. A két hadsereg egységei két nap múlva, december 26-án bezárták a gyűrűt a főváros körül.

A szovjet csapatok által felszabadított Szegeden december 2-án a moszkvai emigrációból hazaérkezett kommunisták, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demok­rata Párt megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, és december 20-ig 45 helységben megválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés 230 tagját.

December 21-én a debreceni református kollégium oratóriumában - ahol 1849-ben fosztották meg trónjától Ferenc Józsefet - az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztotta az Ideiglenes Kormányt, amelynek vezetője a szovjet hadsereghez átállt Dálnoki Miklós Béla lett. Az új kormány december 28-án hadat üzent Német­or­szág­nak, s 1945. január 20-án Moszkvában fegyverszünetet kötött a Szov­jetunióval; márciusban pedig meghirdette radikális föld­reformját.

Hitler Budapestet erőddé nyilvánította, és tábornokait a véde­lem­re utasította. Budapest a Vörös Hadsereg 300 000 katonáját kötötte le. A szovjet hadvezetés már Bécs felé tekintett, és a lassú ostrom helyett megadásra szólította fel a védőket. A magyar kato­nák­nak szabadságot ígértek, a németeknek pedig kü­lön­legesen elő­nyös elbánást a fogságban. A németek az ultimátumot eluta­­sí­tották.

A város bevétele nem volt könnyű a nagyvárosok ostromában ekkor még járatlan szov­je­teknek. Január első fe­lében Pest birtoklásáért folytak a harcok, 17-én éjszaka az utolsó német egy­­ségek is visszavonultak Pestről Bu­dára, és felrobbantották a Duna-hi­da­­kat. Január vé­gén már a Várhegyért kez­dődött a csata. A házról házra folyó küz­delem után feb­ruár 10-re már csak a Várhegy és köz­vetlen környéke volt a védők – 26 000 katona, ebből 4000 magyar – kezén. Február 11-én este a német veze­tés megpróbálta a kitörést, de a szovjet gyűrű igen erős volt. A katonák közül 785 vergődött el a Budán kívül fekvő német állásokig, a többiek fogságba estek vagy meghaltak. Február 13-án a harcok befejeződtek Budapesten.

A németek utolsó jelentős támadása a második világháborúban ép­pen Magyarországon történt 1945. március 6-án. Hitler a sok kudarc után sikert akart felmutatni és a gyengének ítélt 3. Ukrán Front ellen fordította az SS-páncélosokat. A Dunáig szeretett volna előrenyomulni, és így a zalai olajmezőt is biztonságban tud­hatta volna. De a szovjet ellen­tá­ma­dás szétverte a dunántúli német erőket, és március köze­pétől meg­állíthatatlanul vonult a nyugati országha­tár felé. Április elejére Magyarországon véget értek a hadműveletek.