A kezdetek

Nyugat-Európa államai egyetértettek abban, hogy számukra két veszélyforrás létezik: egy esetleges újabb német agresszió, illetve egy szovjet támadás. Ezért 1947-48-ban Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux államok kölcsönös katonai segítségnyújtásról állapodtak meg. 1948 április 16-án a nyugat-európai államok (Spanyolország és Németország kivételével) létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét (OEEC). Az új intézmény feladata a Marshall segély elosztása, a nyugat-európai gazdasági együttműködés elősegítése volt. A szervezethez később csatlakozott Nyugat-Németország, Spanyolország, az USA és Kanada társult tagok lettek 1950-ben.

A politikai együttműködés is megkezdődött. 1948-ban Hágában tartott előkészítő konferencia után 1949 májusában Londonban megalakult az Európa Tanács. A 10 alapító állam (Belgium, Dánia, Írország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia, Luxemburg, Norvégia és Svédország) által aláírt szerződés a brit és a francia Európa-koncepció kompromisszuma. A britek a laza, kormányközi együttműködésen alapuló kooperációban gondolkodtak, a franciák és a Benelux államok a föderatív megoldást szorgalmazták. Az Európa Tanács a tagállamokra nézve nem kötelező erejű döntéséket hozó kormányközi szervezet, amelynek igazi súlya - az emberi jogok védelmén kívül - soha nem lett.

A gazdasági együttműködés az OEEC megalakításával már 1948-ban megkezdődött. A továbblépés ötletével Robert Schuman francia külügyminiszter állt elő: Jean Monnet tervei alapján 1950-ben előterjesztette a két nehéz- (és hadi-) ipari kulcsiparág, a szén- és az acéltermelés összehangolását célzó javaslatot. Eszerint biztosítani kellene ezen termékek vámmentes forgalmát a tagállamokban egy szupranacionális szervezet irányítása mellett. A nemzetekfelettiség abból állna, hogy az új intézmény a tagállamokra nézve kötelező erejű döntéseket hozna. Az 1951-ben Párizsban aláírt Montánuniós szerződésben (Európai Szén- és Acélközösség) az alapító Franciaország, Olaszország, NSZK és a Benelux államok kötelezettséget vállaltak szén- és acéltermelésük összehangolására, a vámok és egyéb, nem vámjellegű korlátok lebontására, a szabad közös piac megteremtésére a szóban forgó termékekre. Európa történetében először fordult elő, hogy államok egy csoportja nemzeti szuverenitásának egy részét egy felettes nemzetközi szervezetre ruházta át.

A hidegháború légkörében elkerülhetetlenné vált az NSZK felfegyverzése, de a német erősödéstől való félelem miatt erre először egy Európai Hadsereg keretében gondoltak csak, amelyet vegyes nemzetiségű hadosztályokból állítanának össze, melyet az Európai Közgyűlésnek felelős hadügyminiszter irányítana. Az államok - az NSZK kivételével - megtartanák nemzeti hadseregeiket is. Európai Védelmi Közösség (EDC) 1952-ben jött létre, az aláírók a Montanunió tagállamai voltak. A szervezet azonban nem váltotta be a reményeket, mert jelentős államok nem csatlakoztak ill. nem ratifikálták a szerződést, ezért az EDC helyett 1954-ben létrehozták a Nyugat-Európai Uniót (WEU), mely a NATO-hoz kapcsolódott.

Az integráció első időszaka - a Római Szerződésektől az Egységes Okmányig

A gazdasági kapcsolatok továbbfejlesztése érdekében 1957. március 25-én a Montánunió alapítói aláírták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, Közös Piac) és az Európai Atomenergia Közösséget (EURATOM) alapító Római Szerződéseket. A Szerződés kinyilvánította a közös piac létrehozásának szándékát: a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke áramlásának szabadságának biztosításával. Az integráció legfontosabb szervei: a döntéshozás a Tanácsé, a végrehajtás a Bizottságé, a tanácskozásra, s bizonyos döntésekben való együttműködésre a Parlamentet és a szerződések betartatását felügyelő Bíróságot.

Az EGK-ból kimaradt nyugati országok 1960 januárjában megalakították az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA).

Időközben az OEEC betöltötte hivatását, helyette 1960-ban megalakult a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), melynek fő feladatait a gazdaságpolitikák koordinálásában és a külső kapcsolatok szervezésében szabták meg.

Az EGK első éveinek sikeres működése két fontos következménnyel járt: újabb államokat késztetett a csatlakozási kérelem beadására (Görögország, Törökország, Nagy-Britannia - ez utóbbit a franciák többször is megvétózták, attól tartva, hogy az amerikaiak számára nyitnak befolyásolási lehetőséget). A másik következmény, az integráció szorosabbá tétele. 1967-ben egyesítették az Montánuniót, az EGK-át és az EURATOM-ot és létrejött az Európai Közösségek (EK).

1973. január elsejétől tovább bővült a szervezet Nagy-Britannia, Dánia és Írország is beléphetett. A tagállamok lakosságának lélekszáma meghaladta a 250 milliót, kezükben volt a világkereskedelem egyötöde.

A fejlődés az olajválság következtében azonban megtorpant. Ehhez hozzájárult, hogy a bővített létszámú Bizottság már igen nehezen tudott működni a konszenzusos döntéshozatali eljárással, így egyre fontosabbá vált az Európai Tanács, mely a tagállamok állam- és kormányfőinek rendszeres ülése. Döntési joggal tulajdonképpen nem rendelkezik, de az összetétele miatt a stratégiai döntések mégis itt születnek.

A hetvenes évek végén ismét napirendre került a pénzügyi integráció kérdése. Ezért vezették be 1979-ben az Európai Monetáris rendszert (European Monetary Sytem, EMS), amelyben a valuták egymáshoz viszonyított megengedett ingadozását határozták meg. Új elszámolási egységet vezettek be, az ECU-t (European Currency Unit), mely egyre több pénzfunkciót töltött be.

A nyolcvanas években tovább bővült a létszám, a diktatúrák bukása után Spanyolország és Portugália az Európai Közösségek teljes jogú tagja lett (1986).

A bővülés mellett az integráció további erősítése vált a legfontosabbá, ezért 1985-ben gazdasági csomagterv született. Az ún. Fehér Könyv célja az igazi közös piac megteremtése, a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása. (A Fehér Könyv a közösség nyelvhasználatában egy nagyobb jogalkotási programcsomagot jelent, amelyet a Bizottság ad ki.)

Az integráció magasabb fokán

A technikai akadályok (eltérő szabványok, egészségügyi előírások, diplomaelismertetési problémák) megszüntetése érdekében a tagállamoknak több ezer nemzeti jogszabályt és előírást kellett áttekinteni, esetenként módosítani. Így született meg az Egységes Európai Okmány (Single European Act), a Római Szerződés módosítása 1987-ben. A Tanácsban a törvényhozás meggyorsítása érdekében bővítette a többségi szavazás rendszerét, ezzel gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a luxemburgi kompromisszumot (1966), melynek értelmében korábban egyetlen állam megakadályozhatta - kevésbé fontos kérdésekben is - a közösségi jogszabály megszületését. Törvényi szabályozást kapott az addig csak a gyakorlatban működő Európai Tanács (a tagállamok állam- és kormányfőiből álló, évente kétszer ülésező, a stratégiai döntéseket meghozó csúcskonferencia), illetve az Európai Politikai Együttműködés (a tagállamok külügyminisztereiből álló kormányközi külpolitikai egyeztető fórum).

A 90-es évek elején jelentős politikai változások történtek. Összeomlott a Szovjetunió, megszűnt a KGST, ezzel bizonytalanná vált a korábbi keleti blokk gazdasági és politikai helyzete. A kezdődő világgazdasági recesszió tovább élezte a versenyt a világgazdaság centrumai között. A Közösség a kihívásokra az 1992 februárjában aláírt Maastricht- i szerződéssel válaszolt. Ezzel új szakasz kezdődött az európai integráció történetében.

Maastrichtban a tagállamok elhatározták, hogy egymással gazdasági és politikai unióra lépnek és legkésőbb 1999-ig közös valutát vezetnek be. Az Európai Uniónak nevezett új szervezet három pilléren nyugszik.

Az első pillér az eddig működő három Közösség lett, Európai Közösségek néven.

A második pillér a kormányközi alapon működő közös kül- és biztonságpolitika. Ennek célja a tagállamok közös értékeinek, érdekeinek, függetlenségének védelme, biztonságuk erősítése.

A harmadik pillér a szintén kormányközi alapon működő bel- és igazságügyi együttműködés. Az uniós állampolgárság és a teljes mozgásszabadság megkövetelte a menekültügy (Schengeni egyezmény), a határvédelem, a betelepedés, a drog és a terrorizmus elleni küzdelem összehangolását. Erre alapították meg a közös európai rendőrséget, az Europol-t. Ez a három pillér együtt alkotja az Európai Uniót.

A Közösség és a tagállamok viszonyában bevezették a szubszidiaritás elvét, mely szerint akkor kell egy kérdésben közösségi szinten döntést hozni, ha a kitűzött cél tekintetében nem lehet nemzeti szinten kielégítő eredményre jutni, s ha a javasolt lépések közösségi szinten jobban megvalósíthatóak.

A Szerződés bevezette az uniós állampolgárságot. E szerint minden tagállam állampolgára az Európai Unió állampolgára is. A közös határokon belül bárhol élhet és dolgozhat, van helyi és Európa Parlamenti választójoga, választó és választható. Az Európai Közösségek intézményrendszerét is megreformálták. Bevezették az együtt döntési eljárást, amelynek értelmében a belső piac, a kutatás-fejlesztés, a környezetvédelem, az oktatás, az egészségügy és a fogyasztóvédelem bizonyos területein az Európa parlament vétójogot kapott.

A legfontosabb változás a pénzügyi együttműködésben állt be: a Maastricht-i szerződés ugyanis szentesítette a már korábban megkezdett Európai Monetáris Unió (European Monetary Union, EMU) tervezetét. Eszerint az EMU építésének első szakasza 1990 júliusától 1994. január 1-ig tartott. A tagállamoknak törekedniük kellett a tőke szabad áramlásának, a gazdasági teljesítmények konvergenciájának megvalósítására, és minden valutának be kellett volna lépnie a közös árfolyam-stabilizáló mechanizmusba. Mindez nem valósult meg maradéktalanul. A második szakasz 1994 január elsején kezdődött, az Európai Monetáris Intézetet, az Európai Központi Bank elődintézményének a létrehozásával. Az intézet feladata a tagállamok központi bankjai közti kooperáció ellenőrzése, a pénzügyi együttműködés elősegítése. Döntöttek a közös pénz övezetéhez csatlakozás feltételeiről is. Az Euro bevezetése szigorú követelmények teljesítését követeli a tagállamoktól.

Az ún. konvergencia kritériumok a következők:

1. Árstabilitás: az infláció (fogyasztói árindex) nem haladhatja meg 1,5%-nál jobban a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagát;

2. Kamatok konvergenciája: a hosszúlejáratú kamatláb nem térhet el több, mint 2%-kal a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállamétól;

3. Árfolyamok stabilitása: a megelőző két évben nem volt valutaleértékelés;

4. Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: a költségvetési deficit nem lehet több a GDP 3 %-ánál, és az államadósság nem haladhatja meg a GDP 60%-át.

Újabb bővülés és a közös pénz

A kilencvenes évek elején újabb országok folyamodtak EU-tagságért: Ausztria, Finnország, Svédország és Norvégia. Mivel gazdag országokról volt szó, melyek számtalan szállal kötődtek a szervezethez, a csatlakozás gyorsan létrejött. Az Unió azonban 1995. január elsején csak három tagállammal bővült: Norvégiában a népszavazáson megbukott az EU-csatlakozás ügye. 1995. március 26-án életbe lépett a Schengeni Egyezmény, amelynek keretében hét EU-tagállam között eltörölték a határellenőrzéseket, miközben a külső határokon megszigorították azt. A részes államok bűnüldöző szerveit feljogosították arra, hogy egymás területén is folytathassák a veszélyes bűnözők üldözését. A közös pénz kérdésében 1995 novemberében döntöttek. 2002. január elsejétől bevezetésre kerül a nemzeti valuták mellett az euro (magyar helyesírással euró), majd 2002. július elsején a nemzeti valuták forgalomból való kivonásával, a kettősség megszüntetésével az Unió hivatalos fizetőeszközévé az euró válik.

Az Amszterdami Szerződés

A kilencvenes években bekövetkező változások szükségessé tették az Alapszerződés ismételt módosítását, melyet 1997-ben Amszterdamban végeztek el. Ennek értelmében tovább nőtt az Európai Parlament döntési joga, mindenki számára átláthatóbbá tették az Unió működését azáltal is, hogy alapjoggá minősítették az információkhoz és a dokumentumokhoz való hozzájutást. Elmaradt azonban a széleskörű intézményi reform, mely előfeltétele a további bővítésnek. Ez azonban nem befolyásolta a tárgyalások megkezdését ill. folytatását a "keleti bővítés" irányába. A "luxemburgi formula" értelmében a bővítési folyamatban mindenki részt vesz, de a tárgyalások csak a legfelkészültebbekkel kezdődnek meg. Ez utóbbiak: Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia. A többieknek (Bulgária, Lettország. Litvánia, Románia, Szlovákia) hosszabb felkészülési folyamatra van szükségük, de a kapuk előttük is nyitva állnak.

A konkrét feltételeket Koppenhágában fogalmazták meg:

1. Stabilan működő demokratikus intézményrendszer, mely garantálja a jogállam és az tényleges érvényesülését és biztosítja a kisebbségek védelmét, jogaik tiszteletben tartását

2. Működő piacgazdaság, mely alkalmas az Unióban lévő piaci versenyhez való alkalmazkodáshoz

3. Eleget tegyenek a tagságból származó kötelezettségeknek (a közösségi joganyag betartása)

Az ezredforduló utánra a lemaradók egy része is felzárkózott, így a 2002-es bővítési tárgyalásokon az Unió államai Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Lettországgal, Litvániával, Magyarországgal, Máltával, Szlovákiával és Szlovéniával írták alá a csatlakozási megállapodásokat. Ennek értelmében, ha fennakadások nem lesznek, az említett 10 ország 2004. májusától lehet az Európai Unió teljes jogú tagja.

Az új tagállamok felvételének eljárási menete

Az eljárást az EU Szerződés 49. Cikke szabályozza. A Tanácshoz kell benyújtani a belépési nyilatkozatot. Ezt követően a Tanács felkéri a Bizottságot, hogy készítsen jelentést (országvéleményt - "avis") a jelölt alkalmasságáról, majd ennek ismeretében a Tanács konszenzussal dönt a kérelem elfogadásáról. Ha támogatják, megkezdődnek a tényleges tárgyalások. Ennek menetrendjére a Tanács soros elnöke tesz javaslatot. A szerződés aláírása előtt az Európai Parlament hozzájárulási eljárás keretében abszolút többséggel (az összes képviselő több mint felének szavazatával) jóváhagyja vagy elutasítja a jelölt ország csatlakozását. Ezután megtörténik a jelölt és a tagállamok aláírása. A szerződést minden aláíró országában ratifikálni kell (a jelölt országban általában népszavazást is tartanak). Ha ezek megtörténtek, akkor a jelölt teljes jogú tagjává válik az Európai Uniónak.