A háború kezdetén az orosz parlament (Állami Duma) pártjai lelkesen támogatták a cárt, és a nem zeti felbuzdulás mindaddig nem is lankadt, amíg az orosz hadsereg súlyos vereségeket nem szenvedett. Az egyre hangosabb bírálatoknak azonban nem volt foganatja, II. Miklós megingathatatlanul kitartott a háború mellett, és a válságos jeleket nem érzékelte. A legfelső szinten az egyre tehetetlenebbé és kapkodóbbá váló politikai és katonai vezetés tovább rontotta az ország helyzetét.

A politikai csatározásoknál súlyosabb problémaként jelent meg a gazdasági csőd, amely összeroppantotta az országot. A hadsereg felélte az ország hús- és gabonakészleteinek a felét, és a katonai kiadások felemésztették a nemzeti jövedelemnek szintén a felét. Jegyrendszer, kötelező gabonabeszolgáltatás jelezték a nehézségeket. A városokba nem jutott elegendő élelem és tüzelő, a hihetetlen életkörülmények között élő, nyomorgó tömegek sztrájkokkal és tüntetésekkel próbálták elérni sorsuk javulását.

1917 elején a cár menesztésével már szinte mindenki egyetértett a pétervári politikai körökben, ám a duma képviselői csak akkor mertek nyíltan szembefordulni az uralkodóval, amikor az utca is megmozdult. Januárban egymást követték a sztrájkok, tüntetések. Már az egyetemisták is vörös zászlókkal és a Marseillaise-t énekelve vonultak a gyárakhoz, hogy szolidaritásukról biztosítsák a munkásokat.

1917. február 23-án (március 8.), a nemzetközi nőnapon tüntetést rendeztek Péterváron, é s másnap már 200 ezer ember sztrájkolt a fővárosban – ezzel vette kezdetét a polgári demokratikus forradalom. Hamar kiderült, hogy a cár nem számíthat a hadsereg támogatására, a katonák már nem voltak hajlandók a tömegbe lőni, hanem átálltak a tüntetőkhöz. Ez megpecsételte a cári rendszer sorsát, és néhány nap alatt összeomlott a despotikus hatalom Oroszországban. A hadsereg átállása után a duma menesztette a cári kormány minisztereit, és március 2-án elérte, hogy II. Miklós lemondjon a trónról. Magalakult az Ideiglenes Kormány, élén a liberális nemesség képviselőjével, Lvov herceggel. A pétervári hírek hallatán a vidéki városokban is gyorsan romba dőlt a korhadt államhatalom, különösebb ellenállás nélkül adta át a hatalmat a hivatali, rendőri, katonai apparátus.

Az új kormányban zömmel az ellenzéki pártok vezéralakjai kaptak helyet, és bekerült a testületbe egy eszer és egy mensevik politikus is. Ám az új kormány nem volt túl népszerű, a csodára váró tömegek az utca hőseit, a szovjeteket ünnepelték. A szovjetek (tanácsok) február folyamán alakultak meg a gyárakban, a munkahelyeken és a katonai alakulatoknál. A dolgozók és katonák rátermett, társaik megbecsülését bíró, szónokolni tudó embereket választottak maguk közül e testületekbe. A szovjetek harci szervezetek voltak - szervezték a tüntetéseket, birtokba vették az utcát -, emellett a széteső hatalmi szervek szerepét is átvették az üzemekben és a katonai alakulatoknál. Az alulról szerveződő szovjetek hierarchikusan épültek egymásra, a Péterváron működő helyi szovjetekből szerveződött a pétervári szovjet, a csúcson az Összoroszországi Szovjetkongresszus állt. A szovjetekben ekkor az eszer és a mensevik pártoknak volt meghatározó befolyásuk, a bolsevikok létszáma, támogatottsága jóval kisebb volt, hiszen a bolsevik vezetők csak tavasszal-nyáron tértek haza az emigrációból vagy az illegalitásból, ill. a szibériai száműzetésből.

Bár az új kormány és a szovjetek közötti kapcsolat viszonylag kiegyensúlyozott volt, mégis a hatalom két ellentétes pólusát jelentették („kettős hatalom”). A szovjetek készek voltak együttműködni egy szilárd polgári kormánnyal, sőt, nélkülük a kormány nem is tudott volna létezni. A kor mány a súlyos szociális kérdések helyett mindinkább a külpolitikával foglalkozott, pedig a tömegek sorsuk gyors jobbra fordulását és mindenekelőtt a földkérdés megoldását várták. Ezeket az konfliktusokat egyelőre elfedte a forradalom győzelmét követő mámorító érzés. Oroszország először érezte át a szabadságot, máról holnapra megvalósult a szólásszabadság, a politikai szervezkedés szabadsága, szószékké változtak az utcasarkok, kiszabadultak a cári rendszer politikai foglyai. De a kormánynak a legsúlyosabb problémákat nem sikerült megoldania: mindenki békét, a parasztság pedig földosztást akart. Ezekre a kérdésekre a bolsevikok adták meg a leghatározottabb választ.