Az 1919. március 21-én puccsszerűen hatalomra jutott kommunista hatalom az államélet, a gazdaság, a társadalom és a kultúra terén egyaránt gyors és mélyreható, a hagyományokkal minden téren szakító átalakulásba kezdett.

A két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, vezető politikusai az államélet minden területén megjelentek. A tényleges irányítást a Forradalmi Kormányzótanács végezte, amely csaknem teljhatalommal felruházott kormányként működött. Tagjait, akik miniszteri feladatokat láttak el, népbiztosoknak nevezték. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali értelmiségiek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és helyetteseik aránya elérte a 60-70 %-ot. (Ennek a Tanácsköztársaság bukása után lesz majd jelentősége, amikor a trianoni békediktátumért a zsidó-bolsevizmust tették felelőssé.)

A régi közigazgatási szerveket feloszlatták, a falvakban és a városokban helyi tanácsok vették át a régi képviselőtestületek feladatait, a mindennapi ügyintézést 3-5 tagú direktóriumok végezték. A tanácsrendszer alulról épült fel, csúcsszerve a Tanácsok Országos Gyűlése volt, amely egyetlenegyszer ülésezett, amikor is elfogadta a proletariátus „alkotmányát”.

A volt bírósági szervezet működését felfüggesztették, helyette statáriális forradalmi törvényszékeket hoztak létre. Az új „bírák” többsége munkás és paraszt, vagyis jogvégzettség nélküli laikus volt. A bírósági eljárás során a jogi előírásokat semmibe vették, az ítéletek ellen fellebbezni nem lehetett.

A rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrség váltotta fel. Ez részben leszerelt katonákból és felfegyverezett munkásokból, részben a régi karhatalom tisztikarából és legénységéből állt, ebből következett, hogy a vörös karszalag nem jelentett feltétlen hűséget a Tanácsköztársasághoz. A belügyi népbiztosság politikai osztályát Korvin Ottó vezette, nyomozói az „ellenforradalmi elemek” felderítésén dolgoztak. Szamuely Tibor felelt az országban a rend fenntartásáért, az ellenforradalmi lázadások felszámolásáért. Szamuelynek nem volt önálló egysége, terrorakcióit a Lenin-fiúkkal végeztette el.

A kormányzótanács legfontosabb feladatának a szocializálást, azaz a magántulajdon felszámolását tekintette. Elrendelték a húsznál több munkást foglalkoztató üzemek, gyárak, vállalatok kártalanítás nélküli köztulajdonba vételét. E mellett államosították a pénzintézeteket és a lakóházakat is.

A földről szóló rendelet megváltás nélkül köztulajdonba vette a közép- és nagybirtokokat. A középbirtokok alsó határát nem állapították meg, ezért településenként váltakozóan, általában az 50 és 200 hold fölötti birtokokat sajátították ki. A földeket és azok felszereléseit azonban nem osztották szét a parasztok között, a birtokokon szövetkezeteket és állami gazdaságokat hoztak létre.

Bevezették a 8 órás munkaidőt, folytatták a munkanélküli-segélyek folyósítását, megállapították a minimálbéreket, csökkentették a lakbéreket, a nagy polgárlakásokba proletárcsaládokat költöztettek. Mindezek az intézkedések nem változtattak azon a tényen, hogy az infláció megállíthatatlan volt, az árak emelkedtek, és az alapvető létszükségleti cikkekből mindenütt hiány volt.

Megkezdődött az oktatásügy reformja is. Bevezették a nyolcosztályos, kötelező és ingyenes általános iskolai oktatást, és a középiskolákat is egységesítették. Valamennyi tanintézetet államosították, az iskolákból eltávolították a feszületeket és eltörölték az imádkozást. A papi és apácarendeket feloszlatták, és eltiltották őket a tanítástól. Az egyetemekről több régi tanárt eltávolítottak. A „reakciósnak” ítélt Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették, s épületét a Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották.

Az új rend fogadtatása szélsőségesen ellentétes volt. A Tanácsköztársaság társadalmi bázisát az ipari munkások és a bányászok alkották. Ebből következett, hogy a forradalom erősségei mindvégig Budapest, a nagyvárosok és a megmaradt bányavidékek voltak, miközben a vidék a szerveződő ellenforradalom hátországának számított.

A régi elit képviselői vagy passzivitásba vonultak, vagy külföldre távoztak. Bethlen István vezetésével Bécsben alakult meg az Antibolsevista Comité (ABC), amely legfőbb feladatának a Tanácsköztársaság megdöntését tartotta. Egy másik ellenforradalmi csoport gróf Károlyi Gyula vezetésével Aradon kormányt is alakított, majd innen az antantmegszállás alatt lévő Szegedre tette át székhelyét. E kormány külügyminisztere gróf Teleki Pál, hadügyminisztere Horthy Miklós lett.

A magántulajdonuktól megfosztott középpolgárok, kisiparosok és kiskereskedők ugyancsak nem lelkesedtek az új rendért. Az értelmiség megosztott volt. A tanítók, művészek, ügyvédek, mérnökök jelentős része – legalábbis kezdetben - a forradalom mögött állt, míg az állam, az egyház, az uradalmak értelmisége inkább a másik oldalt erősítette.

A módos parasztok, akiknek el akarták venni a földjét, a Tanácsköztársaság ádáz ellenségeivé váltak, és ennek tanúbizonyságát is adták. A főszolgabírók, jegyzők, gazdatisztek és papok mellett ők lettek a forradalmi törvényszékek első elítéltjei. A parasztság alsó rétegei a földosztás elmaradása és az alacsony napszámbérek megállapítása miatt voltak elégedetlenek. E mellett a falvak lakosságát leginkább az egyházellenes intézkedések nyugtalanították, rémhírek kezdtek terjedni a templomok bezárásáról. A parasztság közül csak az uradalmi cselédek fogadták el a fennálló helyzetet, akikben már alig élt a saját föld utáni vágy, és akik megemelt juttatásaikat is természetben, és nem értéktelen papírpénzben kapták.

A Tanácsköztársaság győzelme meglepte és meg is rémítette a környező országokat és a Párizsban ülésező békekonferenciát. Attól tartottak, hogy a bolsevizmus nem áll meg magyar földön, hanem továbbterjed nyugatra. A békekonferencia résztvevői egyetértettek a Tanácsköztársaság felszámolásának szükségességével, a fegyveres harc megindítását azonban egyelőre nem vállalták. Erre inkább a területi igényekkel fellépő szomszédos országokat igyekeztek rábírni. Erre Románia volt akkor a legalkalmasabb, a fiatal csehszlovák állam hadserege és a szerb erők ekkor még nem készültek fel a hadjárat megindítására. A francia diplomácia elérte, hogy a román királyi hadsereg a Tisza vonaláig elfoglalja Magyarországot.

1919 április közepén megindult a többszörös túlerőben lévő román hadsereg támadása, és május elsejére a románok az egész Tiszántúlt elfoglalták. Április végén a cseh-szlovák alakulatok is átlépték a demarkációs vonalat, és ugyanebben az időben délről a francia és szerb haderő is támadásba lendült.

A fenyegető vég elkerülése érdekében a Forradalmi Kormányzótanács fegyverbe szólította a lakosságot, a Vörös Hadsereg létszáma egy-két hét alatt megduplázódott, sőt május végére elérte a 200 ezer főt. Az ország helyzete április végére tragikussá vált, május elején bevezették az általános hadkötelezettséget. A Vörös Hadsereg egyszerre nem tudott három fronton ellentámadást indítani, ezért május végén a gyengébbnek tűnő északi fronton lendült offenzívába. Az északi hadjárat meglepő sikereket hozott, a magyar seregek három hét alatt visszafoglalták a Felvidék jelentős részét, és ezzel elvágták a csehszlovák és román seregeket egymástól (északi hadjárat).

A magyar sikerekre a párizsi békekonferencia júniusban azzal válaszolt, hogy Clemenceau francia miniszterelnök román és csehszlovák viszonylatban közölte Magyarország végleges határait. Egyben követelte a magyar csapatok visszavonását a felvidéki területekről, amelynek fejében ígéretet tett a Tiszántúl átadására (Clemenceau-jegyzék). Hosszas vita után a kommunista vezetés beletörődött a visszavonulásba.

Erre oka is volt. A nyár folyamán az időleges nemzeti egység felbomlott, a forradalom amúgy is szerény bázisa jelentősen összeszűkült. A tisztikar zöme elvesztette bizalmát a Tanácsköztársaságban, mert a nemzeti célok feladását látták a nagy áldozatok árán elfoglalt északi területek kiürítésében. A Tanácsköztársasággal eleinte rokonszenvező baloldali vagy csak szociálisan érzékeny értelmiség értetlenül állt a vörös terrorral szemben. A kommünnel szembeni tiltakozás elementáris erővel robbant ki: a Dunántúlon vasutassztrájk, Kalocsa környékén parasztlázadás, Budapesten katonazendülés vette kezdetét. A tiltakozások elfojtásához már nem volt elég a Lenin-fiúk bevetése, hanem több ezernyi reguláris katonaságot kellett mozgósítani. A Vörös Hadsereg alakulatai felbomlottak, a román csapatok július 30-án átkeltek a Tiszán, és megnyílt előttük az út a főváros felé.

A reménytelen helyzettel számot vetve a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jén lemondott és átadta a hatalmat egy mérsékelt szociáldemokrata kormánynak. A várható bosszú elől a kommunista vezetők családtagjaikkal együtt különvonattal Bécsbe menekültek, ahol az osztrák kormány menedékjogot biztosított nekik.

Magyarország a szétesés küszöbén állt. Az új kormány nem rendelkezett semmilyen bázissal, a tényleges hatalom a fővárost augusztus 4-én megszálló román hadsereg, valamint a Horthy Miklós irányítása alatt álló nemzeti hadsereg kezébe került.