Az enyhülés időszaka

Út az enyhülés felé

A kubai rakétaválsággal a hidegháború klasszikus korszaka lezárult. Mindkét fél - hallgatólagosan - elismerte a kialakult status quot.

A harmadik világ országaiban a befolyási övezetek még nem állandósultak, ezért itt volt esély a térnyerésre.

1963. augusztus 5-én Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió képviselői Moszkvában aláírták az atomcsend-egyezményt, mely csak a földalatti robbantásokat engedélyezte az atomfegyver-kísérleteknél.

Az enyhülés korszaka (1968-1975)

Az enyhülés - a détente - nem egyenes vonalban, egyenletesen előrehaladó folyamat volt, időnként megtorpanások lassították.

Az 1960-as évek végére beállt globális katonai egyensúly, alapot adott a megegyezésre. Az 1968-ban megszületett atomsorompó-szerződésben a nagyhatalmak vállalták, hogy nem adnak tovább atomfegyvert, illetve olyan technikát, mely lehetővé teszi ennek előállítását. Franciaország és Kína nem írta alá a megállapodást.

1969-től a Brandt vezette szociáldemokrata-szabaddemokrata kormány "új keleti politikát" hirdetett meg (neue Ostpolitik), melynek eredményeként az NSZK-NDK államközi kapcsolatai normalizálódtak. Ugyanebben az évben került sor a SALT-tárgyalásokra és a vietnami háború befejezését célzó tárgyalássorozat megkezdésére, az amerikai-kínai viszony rendezésére és a Varsói Szerződés budapesti felhívására, melyben valamennyi európai ország részvételével megtartandó konferenciát javasoltak.

Az NSZK kétoldalú szerződésekben rendezte keleti kapcsolatait. Ebben került sor a Szovjetunióval és Lengyelországgal a kialakult határok elismerését tartalmazó egyezmények aláírására. A legjelentősebb a két német állam megegyezése volt. Először Nyugat-Berlin helyzetét rendezték, majd 1972-ben parafálták a két német állam alapszerződését, melynek az alapja az "egy nép - két állam" elfogadása lett. Ezután felgyorsultak az események. 1973-ban mindkét német állam tagja lett az ENSZ-nek.

Leszerelési tárgyalások

Az európai atomfegyvermentes övezetek létrehozásának gondolata az 50-es évek közepén merült fel. Az ENSZ-ben a Szovjetunió 1956-ban indítványozta egy közép-európai fegyverzetkorlátozási és fegyverzettelepítés-felügyeleti övezet létesítését. 1957-ben a lengyel korm Ronald Reagan ány javaslatot tett a közép-európai atomfegyvermentes övezetre (Rapacki-terv). 1963-ban a Szovjetunió felvetette, hogy a Földközi-tenger térségét tegyék atom- és rakétafegyverektől mentes övezetté. Ugyanebben az évben Finnország észak-európai atomfegyvermentes övezetet javasolt. 1981-ben Belgium tervet terjesztett elő egy Európai Biztonsági Övezet kialakítására. Az övezethez a három európai atomhatalom (Szovjetunió, Anglia, Franciaország) kivételével Európának az a harminc orszá Gorbacsov ga tartozna, amely nem rendelkezik atomfegyverrel.

Az Olof Palme svéd miniszterelnök vezette nemzetközi Független Leszerelési Bizottság 1982-ben javasolta egy harctéri atomfegyverektől mentes övezet létesítését Európában. Az övezetben tilos volna nukleáris hadianyagot tárolni, ilyen rendeltetésű raktárakat építeni, nukleáris összetevőjű hadgyakorlatokat tartani.

Az atomfegyverekkel foglalkozó leszerelési egyezmények

A felhalmozott atomfegyverkészlet legalább négyszer-ötször annyi, mint amennyivel a teljes emberi civilizációt végérvényesen ki lehetne pusztítani. A közhasználatú kifejezéssel "nukleáris télnek" nevezett következményegyüttes elsősorban a mezőgazdaság működésképtelenségével, az élelmiszer-termelés felbomlásával, földrészekre kiterjedő éhínséggel járna együtt.

Az atomfegyver légkört károsító hatását már az 50-es években elvégzett kísérletek során felismerték, ezért a szerződések egy része az atomkísérletek lehetséges helyszíneivel, illetve hatóerejével foglalkozott (atomcsend-egyezmény). 1963 augusztusában a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szerződést hoztak létre "a légkörben, a világűrben és a víz alatt végzett nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról". Bár az atomhatalmak közül Franciaország és Kína nem részese e szerződésnek, az utóbbi években ők is csak föld alatti kísérleteket végeznek.

A szerződéshez a 3 kezdeményező atomhatalom mellett eddig 114 atomfegyverrel nem rendelkező ország csatlakozott, köztük hazánk is, már 1963-ban.

Az atomfegyver, a meglévő óriási készletek puszta léte is, hihetetlen veszélyt jelentett az egész emberiségre. Sem az atomhatalmaknak, sem pedig az atomfegyverrel nem rendelkező országoknak nem lehetett érdeke az atomfegyver széles körű elterjedése, az ún. atomklub bővülése. 1968-ban az ENSZ-közgyűlés XXII. ülésszakán fogadták el "a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról" szóló nemzetközi szerződést (atomsorompó-egyezmény).

Sok ún. "küszöbállam", amely rendelkezett az atomfegyver előállításához szükséges tudományos-műszaki ismeretekkel (pl. Argentína, Brazília, India, Pakisztán, Izrael, a Dél-afrikai Köztársaság) nem írta alá ezt a megállapodást.

A következő években sorra születtek a megállapodások, melyek tiltották a tengerfenéken és a föld alatt végrehajtott kísérleteket.

A 60-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a két világhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között hadászati atomfegyverek vonatkozásában kialakult az egyensúly. Két dolog bizonyosodott be. Az egyik, hogy lehetetlen az ún. első csapással hadászatilag döntő előnyre szert tenni, mivel elegendő rejtetten elhelyezett fegyver - mindenekelőtt tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta - marad a válaszcsapásra. A másik, hogy a rendelkezésre álló tömegpusztító fegyver bevetésének eredményeként egy esetleges világháborúnak nem maradna győztese.

Ezen felismerések nyomán született meg 1972-ben a SALT-I. szerződés, amely valójában két, egymástól teljesen elkülönülő szovjet-amerikai megállapodásból állt. (A SALT betűszó a Strategic Arms Limitation Talks = tárgyalások a hadászati fegyverek korlátozásáról angol kifejezés kezdőbetűinek összeolvasásából származik.)

Az egyezményben a felek kötelezték magukat, hogy nem építenek újabb szárazföldi rakétasilókat, nem növelik a ballisztikus rakéták hordozására illetve indítására alkalmas tengeralattjáróik számát, s újakat csak a régebbiek lecserélésekor állítanak szolgálatba. Ez az egyezmény tehát nem tartalmazott mennyiségi csökkentésre és minőségi korlátozásokra irányuló szabályozásokat.

A tárgyalásokon arra a következtetésre jutottak, hogy a hadászati támadófegyverek csökkentésének, alapfeltétele a védőfegyverzet jelentős korlátozása. Ugyanis a védelmi rendszerek terén elért minden újabb eredmény a támadórendszerek jelentős továbbfejlesztését vonja maga után. Az 1974-ben aláírt ABM (anti ballistic missile = ballisztikus rakéta elleni) szerződés tiltja az ún. átfogó rakétaelhárító védelmi rendszer kialakítását, s mindkét félnek egy-egy földi telepítésű körzetvédő rakétaelhárító védelmi rendszer telepítését engedélyezte.

A tárgyalások alatti fejlesztések miatt újabb megállapodásra volt szükség. A SALT-II. pontosította azt a mennyiséget, amellyel a két fél 1981 végére rendelkezhet, s ez már csökkentést is tartalmazott. A szerződést az Egyesült Államok törvényhozása - a Szovjetunió 1979 decemberében történt afganisztáni bevonulására hivatkozva - nem ratifikálta, ennek ellenére az amerikaiak a szerződést betartották.

A Szovjetunió a hetvenes évek végén megkezdte elavult rakétáinak lecserélését. A NATO fenyegetve érezte magát, ezért meghozta a "kettős határozatát". Egyrészt tárgyalni kell a leszerelésről, de ha ez nem eredményes, akkor meg kell kezdeni az új rakéták és robotrepülőgépek nyugat-európai telepítését. (Mivel nem született a két fél között megállapodás, a NATO megkezdte a széles tiltakozást kiváltó telepítéseket.)

Az 1982-ben a Reagan-kormányzat új javaslatokkal állt elő. A START-nak (Strategic Arms Reduction Talks = hadászati fegyverzetcsökkentési tárgyalások) nevezett tárgyalásokon a korábbiakkal ellentétben a csökkentések alapjaként nem a hadászati atomtöltetek hordozóeszközeit, hanem a velük célba juttatható atomtölteteket határoznák meg. Ezen kívül a célba juttatható atomtöltetek számának nagyjából harmadával való csökkentését vették tervbe. A Szovjetunió nem fogadta el, mert hátrányosnak érezte, hogy a meglévő rakétáit leszerelje, mert hiába kapott ennek ellensúlyozására más területeken fejlesztési lehetőséget (tengeralattjárók), ha ennek költségei nem álltak a rendelkezésére. A szovjetek, hivatkozva az új amerikai atomfegyverek nyugat-európai telepítésének megkezdésére, szüneteltették a tárgyalásokat.

1985 októberében az új szovjet vezetés előterjesztette 50%-os (atomtöltetekben számolva) csökkentési javaslatát, amely új lendületet adott a tárgyalásoknak. 1987 decemberében Gorbacsov és Reagan aláírta a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolását kimondó megállapodást. 1991-ben semmisítették meg az utolsó rakétákat.