Az Antant országai

A 19. század legerősebb hatalma, Anglia még biztosan őrizte világhatalmi pozícióját, amely az akkori idők legfejlettebb gazdaságára, a tengerek feletti uralom vitathatatlanságára és a legnagyobb gyarmat-birodalomra épült. Az afrikai és ázsiai angol gyarmatok hatalmas ívet képeztek az Indi ai-óceán körül, s a hozzájuk vezető legrövidebb út a britek által ellenőrzött Gibraltáron és Szuezi-csatornán át vezetett. Ennek a óriási gyarmatbirodalomnak a védelme volt az angol politika legfőbb célja. A századfordulóig Anglia biztonságban tudhatta magát, ezért külpolitikáját a kontinens ügyeitől való távolságtartás és a nagyhatalmi egyensúly fenntartása határozta meg. A századforduló után az egyre agresszívebb német törekvések miatt a Brit Birodalom legfőbb vetélytársának már Németország számított, az angol kormány ezért közeledett korábbi ellenfeleihez, Franciaországhoz és Oroszországhoz. Az 1904-es angol-francia és az 1907-es angol-orosz antantszerződésekben elhatárolták gyarmati érdekszféráikat. Az antantszerződések nem jelentettek katonai szövetséget, de olyan új világpolitikai helyzetet teremtettek, amely - háború esetén - a Németországgal szembeni közös fellépést is biztosított

Franciaország az 1870-71-es, porosz győzelemmel végződő háborúban nemcsak Elzász-Lotaringiát veszítette el, de korábbi hatalmi pozícióihoz képest jelentősen visszaszorult a kontinensen. Ugyanakkor Anglia mellett Franciaország bizonyult e legsikeresebbnek a gyarmatszerzésben. Emellett a francia tőke egyre inkább behatolt Oroszország gazdasági életébe, ez mintegy előkészítette a francia-orosz katonai szövetséget (1892), amely Németország ellen irányult. A századforduló után a hagyományos francia-német ellentét új formát öltött. Már nem csupán Elzász-Lotaringia vagy Marokkó birtoklásáról volt szó, a szembenállás mindkét részről immár egymás hatalmi pozícióinak teljes megtörésére irányult: Franciaország a Rajna mögé akarta visszaszorítani Németországot. Kiegészítette ezt az a francia törekvés, amely a Németország illetve szövetségese, Ausztria-Magyarország határai mentén vagy területén élő népeket akarta megnyerni Franciaország számára, ezért támogatták a franciák a lengyel, a cseh, a román és a délszláv nemzeti törekvéseket.

A cári Oroszország fő külpolitikai célja az Európából és a Kaukázus vidékéről visszaszoruló Törökország hatalmi helyének elfoglalása volt. Az orosz birodalom régi álma, a tengerszorosok (Boszporusz és Dardanellák) megszerzése nem sikerült, pedig ez a belső gazdasági fejlődésben is alapvető fontosságú volt, hiszen a hatalmas birodalom fekete-tengeri kikötői csak úgy kerülhettek kapcsolatba a világgal, ha az orosz hajók akadálytalanul kijuthatnak a Földközi-tengerre. Mivel Németország terjeszkedésének is egyik fő irányát Törökország jelentette, ezért a két nagyhatalom közötti feszültség erőteljesen kiéleződött. Másrészről az oroszok a szláv és ortodox népek (szerbek) védelmezőjeként léptek fel a Balkánon, ami hagyományosan Ausztria-Magyarország érdekszférájának számított.

Olaszország nagy lendülettel kapcsolódott bele a 19. század utolsó évtizedeiben a még „szabad” területek felosztásának küzdelmeibe, ám korlátozott gazdasági és katonai ereje csak a földrajzilag közel eső térségekben mutatott kivitelezhető lehetőségeket. Az olasz külpolitika figyelme az észak-afrikai partok felé fordult: a török birodalom legnyugatibb tartományát, Tunéziát, majd Líbiát akarta megszerezni. E törekvések az angol és francia ellenálláson buktak meg, ezért Olaszország Ausztria és Németország szövetségét kereste (Hármas szövetség, 1882). Olaszország ezután Abesszíniában keresett kárpótlást, ám ez a próbálkozás is csúfos kudarcba fulladt: ekkor fordult először elő, hogy egy afrikai hadsereg legyőzött egy európait! Ez az eset szörnyű megaláztatást jelentett Olaszországnak.

Olaszország mind nagyobb érdeklődést mutatott a Balkán felé is, az Adria olasz „beltengerré” alakításának jelszava foglalta össze legjobban ezt az igényt. Csakhogy itt ütközött érdeke Ausztria-Magyarországgal, amit felerősített az olaszok által lakott Dél-Tirol és Trieszt kérdése, mely területek Ausztriához tartoztak. Mivel Olaszországnak be kellett látnia, hogy a Földközi-tenger térségében képtelen felvenni a küzdelmet az e területet uraló angol flottával és Franciaországgal, ezért az olasz politika korábbi ellenfelei, a britek és a franciák jóindulatát kereste - ez meg is hozta gyümölcsét, 1912-ben az olaszok elfoglalhatták a törököktől Líbiát. Bár Olaszország elvileg Ausztria és Németország szövetségese volt, a háború kitörésekor legföljebb semlegességére lehetett számítani.

A 19. században a legdinamikusabb gazdasági fejlődést az Amerikai Egyesült Államok mutatta fel, és a századforduló táján már a világ legnagyobb ipari termelési kapacitással rendelkező országává vált. A századforduló előtt az USA is bekapcsolódott a gyarmatszerzés küzdelmeibe, terjeszkedésének két iránya volt. Fokozatosan pozíciókat szerzett a „szabad” Csendes-óceán térségében (Hawaii-szigetek, Fülöp-szigetek), terjeszkedésének másik iránya a Karib-tenger térsége lett, ahol a Spanyolországgal vívott háborúban megszerezte többek között Kubát és Puerto Ricót.

1914-ben nyitották meg az amerikai pénzen épült és amerikai ellenőrzés alatt álló Panama-csatornát, melynek jelentősége hasonló volt a Szuezi-csatornáéval. A Panama-csatorna kötötte össze az Egyesült Államok keleti partvidékét a Csendes-óceán térségével, továbbá biztosította az utat Dél-Amerika nyugati partvidékei felé. Ez tette lehetővé. hogy az Egyesült Államok megszerezze Közép- és Dél-Amerika nyersanyagforrásait és piacait anélkül, hogy formálisan gyarmatosította volna a térséget. Az Egyesült Államok az amerikai kontinens uralkodó hatalmává vált, és nem kényszerült arra, hogy bármelyik nagyhatalommal összeütközzön e térség birtoklásáért. Egyelőre úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok távol tarthatja magát az európai ügyektől.

Az 1870-es évek modernizációs lépéseit követően Japán is dinamikus fejlődésnek indult. Japán terjeszkedésének első lépései az anyaország közelében elterülő kisebb szigetek felé irányultak (Kuril-szigetek). Japán számára az orosz érdekszférához tartozó - korábban kínai fennhatóság alatt álló - Korea és Mandzsúria megszerzése volt a legfontosabb, amit az 1904-1905-ben vívott orosz-japán háború után meg is kapott. Ez a gyors terjeszkedés egyelőre kielégítette a japán igényeket. Később a japánok a távoli Németország ázsiai érdekeltségeire vetettek szemet.

A központi hatalmak országai

A századfordulón a kontinens közepét elfoglaló Német Birodalom gazdasága fejlődött a legdinamikusabban, ennek eredményeként Németország veszedelmes imperialista vetélytársként jelent meg a világpolitikában. II. Vilmos császár hivalkodóan hangoztatta, hogy a német birodalom határai nem érnek véget Európában, hanem más földrészekre is kiterjednek. hogy Németország „világbirodalom” és „helyet kér a nap alatt”. A német törekvéseket nyíltan megfogalmazták: a német befolyás alatt álló „Közép-Európa” nemcsak Ausztria-Magyarországot, Olaszországot, a Balkánt és Skandináviát foglalná magába, hanem a legyűrt Franciaországot és Oroszország nyugati tartományait is (Finnország, Baltikum, Kongresszusi Lengyelország). Ez a német irányítású kontinentális térség képezné a világbirodalom magvát, amelyet gyarmatbirodalom egészítene ki a Közel-Keleten, Afrikában és a Csendes-óceán térségében. A század elején a nagy tervezgetéseket valóságos lépések követték, az új német szándékok komolyságát jelezte a hadsereg fejlesztése, a hadiflotta erőteljes építése, továbbá az Ausztria-Magyarországon keresztülívelő törökországi vasút terve, amelyre a Német Bank koncessziót szerzett Törökországban (bagdadi vasút). A német imperializmus igényei azonban Franciaország, Anglia és Oroszország határozott ellenállásába ütköztek. Mindinkább világossá vált, hogy a német birodalom céljait nem érheti el másképp, mint egy átfogó katonai összeütközés eredményeként.

Ausztria-Magyarország a századfordulót követően mind súlyosabb belső válságba került. Egyre kiélezettebbé váltak a belső nemzeti ellentétek, az alárendelt helyzetű nemzetek – csehek, lengyelek, szlovének, horvátok, románok, szlovákok, szerbek, rutének – mind merészebben követelték a hegemón osztrák és magyar nemzettel való egyenjogúsításukat. Emellett fenyegető árnyak mutatkoztak a Monarchia külpolitikai helyzetében is. A Habsburg Birodalmat válságos állapota mind erőteljesebben ráutalta a német szövetségre, ennek következményeként Ausztria-Magyarország már nemcsak hagyományos ellenfelével, Oroszországgal találta szembe magát, hanem Franciaországgal és Angliával is.

Különösen problematikussá vált a Monarchia balkáni politikája. A század elején felerősödő nacionalista szerb politika legfőbb céljául tűzte ki a (nagy)szerb egység megvalósítását, amelynek egyik fő célja Bosznia-Hercegovina megszerzésére irányult. E tartomány elvileg Törökország „tulajdona” volt, ténylegesen azonban Ausztria-Magyarország okkupálta (katonailag megszállta, 1878). A kiéleződő helyzetben a Monarchia reagálása a nagyhatalom klasszikus fellépése volt, Bosznia-Hercegovina 1908-ban végrehajtott annexiójával kívánta megelőzni a nagyszerb törekvéseket. A tartomány bekebelezése a Monarchiába a szerb nacionalizmus erejét nemhogy meg nem törte, de még inkább felerősítette azt a vélekedést, hogy a Habsburg Birodalom a Balkánon a német világbirodalmi törekvések előőrse. Pedig a Monarchia nem törekedett tényleges területgyarapodásokra, legfeljebb balkáni befolyásának megerősítését akarta.Ezt követően Ausztria-Magyarország politikájában két tendencia mutatkozott. Az egyik vélekedés szerint a mind súlyosabbá váló helyzetben minél előbb ki kell provokálni egy háborút Szerbiával (és Olaszországgal) szemben. A másik nézet szerint mindaddig amíg a világpolitikát az angol-német ellentét uralja, addig Ausztria-Magyarországnak óvatos és kitérő politikát kell képviselnie, mert a Balkánon nem tudja érvényesíteni saját érdekeit.