Az USA külpolitikája

"Olyan világban élünk, melyben bármikor sor kerülhet váratlan, rendkívüli eseményekre és fennmaradásunk attól a képességünktől függhet, hogy válaszolni tudunk a kihívásokra…

Nem okos gazdaságpolitika vagy jó külpolitika állandóan támogatni más államokat, hosszú távra ez ugyanannyi rossz vért szül, mint jóakaratot. Továbbá nem okos dolog örökösen elkötelezni magunkat olyan nagyarányú katonai költségvetésre, amely »gyakorlatilag csődbe juttat«.

Szövetségesekre és kollektív biztonságra van szükségünk. Célunk, hogy kapcsolatainkat hatékonyabbá és kevésbé költségessé tegyük. Ezt azáltal érhetjük el, hogy nagyobb mértékben támaszkodunk az elrettentő erőre és kevésbé függünk a helyi, védelmi erőtől.

A területi védelem mindig fontos marad. De nincs olyan helyi védelem, amely önmagában feltartóztathatná a kommunista világ hatalmas szárazföldi erejét. A területi védelmet meg kell erősíteni a tömeges megtorlás elrettentő erejével.

Az agresszió elriasztása a szabad országoknak azon a készségén múlik, hogy saját maguk válasszák meg ellencsapásuk helyét és eszközeit. … Ha továbbra is az ellenség választhatná meg hadviselésének idejét, helyét és módját - és mi megmaradnánk hagyományos politikánknál, az agresszióval szembeni közvetlen és helyi ellenállásnál - akkor állandóan készen állhatnánk a harcra az Észak-sarkkörtől a trópusokig, Ázsiában, a Közel-Keleten és Európában; tengeren, szárazföldön és a levegőben; régi fegyverekkel és új fegyverekkel...

...biztonságunk alapja egy nagy megtorló kapacitás, amelyet haladéktalanul, az általunk választott módon és helyeken vetünk be..."

(Dulles külügyminiszter a tömeges megtorlás stratégiájáról, 1954. január 12.)

"Kinyilvánítjuk, hogy az Egyesült Államok nemzeti érdekei és a világbéke szempontjából életfontosságúnak tekinti a közel-keleti országok függetlenségének és területi integritásának megőrzését. Ennek érdekében, ha az elnök szükségesnek ítéli meg, az Egyesült Államok kész fegyveres erőt használni, hogy segítséget nyújtson azoknak az államoknak vagy államcsoportoknak, amelyek segítséget kérnek a nemzetközi kommunizmus által ellenőrzött országokból kiinduló fegyveres agresszió ellen. Az ilyen fellépésnek összhangban kell lennie az Egyesült Államok szerződéses kötelezettségeivel, valamint az USA alkotmányával."

(Az Eisenhower-doktrína 1957. március 9.)

"… Amerika vezető szerepe és tekintélye nemcsak példátlan anyagi eszközeinken, gazdaságunkon és katonai erőnkön nyugszik, hanem attól is függ: miként használjuk fel erőinket a világ békéje, az emberiség szolgálatában...

A legutóbbi világméretű válságokig az Egyesült Államoknak nem volt hadiipara. Az amerikai ekegyártók, ha a szükség úgy hozta, kardot is tudtak kovácsolni. De ma már nem bízhatjuk nemzetvédelmünket improvizációkra; rákényszerültünk, hogy állandó, hatalmas méretű fegyverkezési ipart hozzunk létre. …Többet költünk évente a katonai biztonságra, mint amennyi az Egyesült Államok összes vállalatának nettó bevétele.

Ennek a hatalmas katonai gépezetnek és az óriási hadiiparnak a léte új jelenség Amerikában. Totális - gazdasági, politikai, sőt szellemi - befolyása érezhető minden városban, minden állami intézménynél, a szövetségi kormány minden hivatalában.

A kormányzati munkában óvakodnunk kell attól, hogy szándékosan vagy anélkül indokolatlan befolyásra tegyen szert a katonai-ipari komplexum. …

Nem szabad megengednünk, hogy ez az erőcsoportosulás veszélybe sodorja szabadságjogainkat vagy demokratikus folyamatainkat. A kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló leszerelés továbbra is parancsoló szükségesség. Valamennyiünknek meg kell találnia, hogy ellentéteinket ne fegyverekkel, hanem intellektussal, tisztességes szándékokkal oldjuk meg."

(Eisenhower elnök leköszönő beszéde 1961. január 17.)

"…Baráti hűséget fogadunk régi szövetségeseinknek. Megfogadjuk azoknak az új országoknak, amelyeket örömmel üdvözlünk a szabad országok sorában, hogy a gyarmati ellenőrzés egyik formája nem múlhatott el csupán azért, hogy egy más, sokkal ridegebb zsarnokság foglalja el a helyét...

Végül pedig nem ígéretet, hanem felszólítást intézünk azokhoz a nemzetekhez, amelyek esetleg ellenfeleink lennének: kezdje meg ismét mindkét fél a béke útjainak felkutatását, még mielőtt a tudomány által szabadjára engedett pusztítás sötét erői elnyelnék az egész emberiséget egy előre megtervezett vagy véletlen önpusztításba.

...mindkét felet túlterheli a korszerű fegyverek ára, mindkettőt okkal riasztja a halált hozó atom szüntelen terjedése, s mégis mindketten versenyeznek annak a bizonytalan terroregyensúlynak a megváltoztatásáért, amely egyelőre féken tartja az emberiség végső háborújának kitörését.

…mindkét fél tartsa emlékezetében, hogy az előzékenység nem a gyengeség jele, és hogy az őszinteséget mindig bizonyítani kell. Sohase tárgyaljunk félelemből, de sohase féljünk a tárgyalástól…

Dolgozzon ki végre is alaposan mindkét fél komoly és pontos javaslatokat a fegyverek ellenőrzésére, és felügyeletére, s vessük a más nemzetek megsemmisítésére alkalmas korlátlan erőt valamennyi nemzet teljes mértékű ellenőrzése alá.

Egyesítse erőit a két fél, hogy a tudomány borzalmai helyett felidézhesse a tudomány csodáit. Kutassa együtt a csillagokat, hódítsuk meg a sivatagokat, irtsuk ki a betegségeket, puhatoljuk ki az óceán mélységeit, serkentsük a művészeteket és a kereskedelmet...

Ezért hát amerikai honfitársaim ne azt kérdezzétek, mit tehet a haza értetek, hanem azt, hogy mit tehettek Ti a hazáért?..."

(Részlet John Fitzgerald Kennedy elnöki beiktatási beszédéből. 1961. január 20.)

"Amerikai Honfitársaim!

Mint az Egyesült Államok elnökének és hazánk fegyveres erői főparancsnokának kötelességem, hogy jelentsem az amerikai népnek, hogy a Tonkini-öbölben (Vietnami-öböl), nyílt vizeken amerikai hajók ellen ma (kedden) végrehajtott újabb ellenséges cselekmények azt kívánták tőlem, utasítsam az Egyesült Államok fegyveres erőit, válaszként lépjenek akcióba…

…meggyőződésem, amelyet kormányunk minden tagja oszt, hogy e határozottság a helyes, ma nélkülözhetetlen a béke szempontjából. Ez a határozottság mindenkor megfontolt lesz. Célja a béke."

(Johnson elnök rádió- és tv-beszéde a tonkini incidensről, Washington, 1964. augusztus 5.)

"Vietnam... a hódító étvágy által ösztönzött hatalmas agresszió színhelye... Olyan színhely, ahol napjainkban a legagresszívabb mértékben jut kifejezésre a nemzetközi kommunista expanziós politika, ahol a kommunista terjeszkedés nemzetközi határokat lép át, nemzetközi megállapodásokat rúg fel, ahol gyilkol és rabol, ahol brutális kísérleteket tesz arra, hogy a népeket eltérítse saját akaratától.

Minden cselekvésünk kulcsa saját biztonságunk. A válságok idején … valamennyi amerikai elnöknek válaszolni kellett a következő kérdésekre:

Fenyegetést jelent-e az agresszió a közvetlen áldozaton túl az Egyesült Államok, a béke és a nemzetközi biztonság számára...? ...Az Egyesült Államok ezért készen áll, ahogy az elnök szükségesnek ítéli, megtenni minden lépést, beleértve a fegyveres erő használatát is, hogy segítséget nyújtson a Délkelet-ázsiai Kollektív Védelmi Szervezet bármely tagjának vagy ahhoz csatlakozott államnak, amely szabadsága megvédése érdekében ezt kéri. Azoknak, akik ma azt javasolják, hogy szakítsunk kötelezettségünkkel, mert Dél-Vietnam biztosítása a fegyveres uralom ellen nem éri meg az árat, amit érte fizetünk, válaszolniuk kell ezekre a kérdésekre. Mi lesz a következménye annak, ha győzni engedjük a Dél-Vietnam elleni fegyveres agressziót? Mi következik utána?... ...Mint elnök, nem mondhatom Önöknek teljes bizonyossággal: Dél-Vietnam kommunista meghódítását egész Délkelet-Ázsia meghódítása fogja követni.

(Johnson elnök beszéde a vietnami háború céljairól 1967. szeptember 29-én)

"- Van elég fegyverünk? - kérdezte a képviselő.

- Van, uram - felelte a főtiszt.

- Van elég repülőgépünk?

- Van, uram.

- Van elég lőszerünk?

- Van, uram.

- Akkor miért nem tudják legyőzni Észak-Vietnamot, azt a kis országot? Mi hiányzik ehhez?

- A célpontok, uram."

G. Adrews képviselő párbeszéde a légierő egyik tisztjével

"Az amerikai népet tudatára kell ébreszteni, hogy atommonopóliumunk végével a totális háború megszűnt politikánk eszközének lenni, legfeljebb mint végső eszköz maradt meg, s hogy a legtöbb szóba kerülhető vitás kérdés esetében a választási lehetőségünk csak a korlátozott háború stratégiája vagy a be nem avatkozás között van."

H. Kissinger: Nukleáris fegyverek és külpolitika 1969.

"Három alapvető fejlemény működött közre abban, hogy a próbatételeink körvonalazódjanak:

- a szovjet katonai erő állandó növekedése és saját határain túl történő fokozott kivetítése

- az ipari demokráciák túlságos függősége a Közel-Keletről származó olajszállítmányoktól

- valamint a fejlődő világ sok országában bekövetkezett társadalmi, gazdasági és politikai változások nyomása, amelyre példaként az iráni forradalom szolgál. …

Bármely külső erő kísérletét arra, hogy megszerezze az ellenőrzést a Perzsa-öböl felett, az Egyesült Államok létérdekei ellen intézett támadásnak fogjuk tekinteni. Bármilyen szükséges eszközzel, akár katonai erő alkalmazásával is visszaverjük ezt."

A Carter-doktrína meghirdetése az amerikai kongresszus előtt 1980. január 23.

"A nukleáris csapások legfontosabb célpontjai a szovjet katonai erők és az ország politikai, illetve katonai vezető központjai lesznek. … Az Egyesült Államoknak azonban ahhoz, hogy csapást mérhessen a katonai cé-pontokra, valamint a föld alatti bunkereikben tartózkodó szovjet politikai és katonai vezetőkre … igen nagy találati pontosságú eszközökre van szüksége, olyanokra, mint az MX-rakéta és az új légi és földi indítású cirkálórakéták. Elképzelhető, hogy hetekig vagy akár hónapokig tartó nukleáris háborút kell vívnunk. …az új direktíva biztonságos stratégiai tartalék létrehozását írja elő, olyan hadászati rakétaerő kiépítését, amely a konfliktus korai szakaszában kerül bevetésre, és így elrettentheti a Szovjetuniót attól, hogy később nagy erejű nukleáris csapást mérhessen ránk. A biztonságos tartalék azt jelenti, hogy ellenséges támadás esetén ezeknek a rakétáknak sérthetetlennek kell maradniuk. Az Egyesült Államok vezetőinek pedig meg kell tudni őrizni képességüket a katonai erőkkel való kapcsolattartásra még egy elhúzódó nukleáris háború körülményei között is."

Carter elnök 59. sz. direktívája az Egyesült Államok új, nukleáris elrettentési stratégiájáról (1980. augusztus 6.)

"...fő ellenfelünk, a Szovjetunió, gyakorlatilag a katonai erő mindegyik kategóriájában felülmúlt bennünket." ... "Buzgón igyekeztem figyelmeztetni amerikai honfitársaimat arra, hogy az enyhülési politika nagyrészt illúzió és nem a kelet-nyugati kapcsolatok realitása." ... "Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, minden mai nyugtalanság mögött a Szovjetunió húzódik meg. Ha a Szovjetunió nem folytatna dominójátékot, akkor nem lennének válsággócok a világon." Ronald Reagan, 1981

"Nem szeghetjük meg azoknak adott ígéretünket, akik minden kontinensen, Afganisztántól N icaraguáig kockáztatják életüket, és szembeszállnak a szovjetek támogatta agresszióval…A szabadságharcosok támogatása önvédelem…" Ronald Reagan beszéde az Unió helyzetéről, 1985.

"Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely - amennyiben hatékony védelmet akarnak vele szemben találni - szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót."

Ronald Reagan, az SDI program céljáról

"Bízzál bennük, de ellenőrizd őket!"

Ronald Reagan, a szovjet vezetésről (1988. június)"

A totalitárius kor múlóban van…a Szovjetunióval újabban kialakult közelebbi kapcsolat összhangban van biztonságunkkal és a fejlődéssel."

G. Bush beiktatási beszéde, 1989. Január

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája

Egy szuperhatalom külpolitikája

Az ötvenes évekre a világot az amerikai és a szovjet katonai fölény jellemezte. Az amerikai kormányzatban a "héják" játszották a vezető szerepet. (Így nevezik az amerikai politikai életben a katonai-ipari komplexumra támaszkodó, agresszív külpolitikát folytató, az erő pozíciójából tárgyaló, a katonai beavatkozástól vissza nem riadó személyeket, csoportokat. Az engedékenyebbek a "galambok" nevet kapták.) Legmarkánsabb képviselőjük a külügyminiszter, John Foster Dulles volt. Tőle származnak ezek a hírhedté vált jelszavak: "a szakadék szélén táncolás", "a kommunista világ felszabadítása", "a felgöngyölítés", melynek eszköze "a tömeges megtorlás".

A kubai és a berlini válságok hatására azonban a mérsékeltebb, a megbékélést támogató körök egyre nagyobb szerephez jutottak. Ezt jelezte az atomcsend-egyezmény (1963) és a Moszkva-Washington közötti "forró drót" létrehozása is. A hadiiparban érdekelt texasi és kaliforniai tőkés csoportok azonban nem voltak hívei az enyhülésnek. Az elnökök állandóan politikai lavírozásokra kényszerültek, bár az alapelvek világosak voltak:

- dialógus a Szovjetunióval

- a fellazítási politika (meg kell kísérelni az egyes szocialista országok leválasztását a Szovjetunióról)

- óvatos nyitás Kína felé

- megakadályozni a gyarmati függésből felszabadult országok szocialista orientációját (távol tartani a Szovjetuniót Ázsiától és Afrikától)

- a NATO erősítése

- új hadászati koncepció, melyben az USA felkészül a hadviselés különböző szintjein és eszközeivel megvívott háborúra (csak hagyományos fegyverekkel, hagyományos és hadműveleti nukleáris fegyverekkel, hadászai nukleáris fegyverekkel)

A nemzetközi és a belpolitikai helyzetnek megfelelően hol a tárgyalások, hol a keménykedés (fegyveres agresszió) került előtérbe. Ez a bizonytalankodás látszott a vietnami háborúnál is, ahol a szakértői támogatástól a több mint félmillió katonát mozgósító, nyílt beavatkozásig jutottak el.

A Nixon-kormányzat rájött, hogy az USA gazdasági, katonai ereje nem elégséges ahhoz, hogy az egész világ védelmét magára vállalja. Ezért ki kell alakítani a nagyhatalmak közötti globális erőegyensúly rendszerét. Ez az új világrend katonailag bipoláris, de politikailag multipoláris. Ebben a rendszerben a legfontosabb a két szuperhatalom közötti jó kapcsolat, egymás megismerése és a feszültségek enyhítésére a hadászati fegyverek korlátozása. (SALT - Stratégiai Fegyvereket Korlátozó Tárgyalások) Az új stratégiának megfelelően Kínával is rendezni kellett a kapcsolatokat. Erre 1972-ben került sor.

Jimmy Carter elnökké választása után visszatértek ahhoz a koncepcióhoz, hogy az USA-nak törekednie kell a nemzetközi befolyásának növelésére. A világ katonailag bipoláris, de egyéb szempontokból igen bonyolult. Alapvetően két érintkező háromszögből áll, melyek közül az egyik kooperatív jellegű, a másik vetélytárs jellegű. Hogy a kapcsolatokat pontosan lehessen értékelni, egy bizottságot állítottak fel, melynek az Egyesült Államok külpolitikai irányainak stratégiáját kellett megfogalmazni. A prioritást a "kooperatív háromszög" kapta. Második helyen az "Észak -Dél" új viszonya volt. (Az új viszony alapja a felismert kölcsönös függés volt. A fejlett államok technológiát, a fejlődők nyersanyagot és piacot adnak.) S csak harmadik helyre szorult a "Kelet-Nyugat viszonya". A Szovjetunió Afganisztán elleni 1979. decemberi támadása azonban ismét előtérbe emelte ezt a viszonyt, s a keményebb hang mellett erőteljes fegyverkezést hozott az amerikaiak részéről. Reagan elnökségének első periódusa alatt megkezdték az új fejlesztésű bombázók (B-1), az MX rakéták és a neutronbomba gyártását. A világűrre is kiterjesztették a fegyverkezést (SDI). A technikai fejlesztések mellett a direkt beavatkozások sem maradtak el (Nicaragua, Grenada). Megerősítették a Nyugat-Európában állomásozó amerikai hadsereget és gyakorolták az Atlanti-óceánon keresztül történő erőátcsoportosítást. A program elérte célját, a Szovjetunió nem bírta ezt a gazdasági versenyfutást, s engedményekre, tárgyalásokra kényszerült. Gorbacsov és Reagan 1985 novemberében Genfben sikeres találkozót bonyolított le. Megállapodtak a Gorbacsov által korábban elvetett "nulla megoldásban", melynek értelmében kölcsönösen megsemmisítették a közepes hatótávolságú rakétákat; a szovjetek vállalták, hogy négy év alatt kivonulnak Afganisztánból, csökkentik Angola, Nicaragua, Etiópia támogatását. A legjelentősebb megállapodás a START-szerződés volt 1991-ben, mely a két szuperhatalom nukleáris arzenáljának 50%-kos csökkentését irányozta elő. Az USA (és a Nyugat) megnyerte a hidegháborút, egyedül maradt a küzdőtéren, külpolitikáját is ennek megfelelően kellett átalakítania.

A kilencvenes évek végére az USA nemzetközi felelősségvállalása jelentősen megnövekedett, hol a saját nevében, hol az ENSZ égisze alatt hajtott végre katonai akciókat.