Az Amerikai Egyesült Államok a hatvanas évektől

USA belpolitika

1956-tól, Eisenhower második elnökségétől jelentős változások történtek az Egyesült Államokban. Ekkor indult meg a feketék polgárjogi mozgalma. A fogyasztói társadalom kiépülése összefüggött azzal, hogy a munkaerő legnagyobb részét a szolgáltatásban foglalkoztatták már. A dolgozók reáljövedelme a hatvanas évek közepére 50%-kal nőtt (1945-höz képest). A munkahét 5 napra csökkent, a munkanap pedig 7 órára. A megnövekedett jövedelem és a hozzá kapcsolható szabadidő széles tömegek számára tette lehetővé a korábban csak kiváltságosok számára elérhető életformát (utazások, saját ház, több és gyorsan cserélhető autó illetve tartós fogyasztási cikk). A hazai piac telítődése után az egész világra kiterjedő áruözön "amerikanizálta" a világot. A jólét azonban ellentmondásokat is teremtett. A tömeges bevándorlás és a jólétből kimaradottak - szegények, feketék - problémái megoldásra vártak. Az oktatás tömegessé válása a teljesítmény színvonalának csökkenésével járt. A hatvanas években a demokraták - Kennedy és Johnson - ültek az elnöki székben. Adókedvezményekkel növelték a beruházási kedvet, a nemzetközi kereskedelmi korlátok lebontását hirdették. Jelentős javulást értek el a munkanélküliség orvoslásában, az oktatásügy és az egészségügy reformja terén. Ennek ellenére ezek a sikerek éppen csak elérték a Nyugat-Európában már természetessé vált értékeket. A vietnami háború kudarcai miatt, azonban a választók elfordultak tőlük. Az őket követő republikánusok - Nixon és Ford - ígéretüknek megfelelően befejezték a háborút. Egyébként is aktív külpolitikát folytattak: ellátogattak a Szovjetunióba és Kína felé is nyitottak. A 70-es évek elejét jellemző gazdasági recesszióval azonban nem tudtak sikerrel megküzdeni. Az őket követő Jimmy Carter is elbukott az inflációval és a munkanélküliséggel szemben.

Amerika ismét előretör - neokonzervatív reneszánsz (Reagan - idősebb G. Bush)

Elnökségük éveiben került sor az egyik leghosszabb békekonjunktúrára, melynek eredményeként visszaszorították az inflációt. Csökkentették az állami szerepvállalást, a jóléti kiadásokat, aminek eredményeképpen az oktatás színvonala tovább csökkent, válságba jutott az egészségügy, a társadalom elesettjeinek száma nőtt. A társadalom kettészakadását - a szegénység növekedését - az egyén hibájaként magyarázták. Gondot okozott az államok közötti egyenlőtlen fejlődés is. A Kaliforniából érkezett Reagan a déli térségnek gazdasági súlyát erőteljesen megnövelte. A "reaganomics" leglátványosabb sikere végül a munkanélküliség visszaszorítása (10%-ról 5,3%-ra) és az infláció megfékezése (9%-ról 4,4%-ra) volt. Ezekkel együtt is az átlag amerikainak, reálértéken számolva, a nyolcvanas évek végén kevesebb volt a bére, mint a 70-es évek végén. A kilencvenes évek a demokrata Bill Clinton elnökségének jegyében teltek el. Elnökségének utolsó éveiben az amerikai gazdaság jelentős erősödést ért el, a nemzetközi politikában pedig béketeremtői szerepet vállalt. Mandátumának lejárta után a választók a republikánus ifjabb G. Busht választották elnökké.

A neokonzervatív fordulat

Az 1970-es évek második felétől jelentős neokonzervatív fordulat zajlott le az Egyesült Államokban.

Kialakulásában nagy szerepe volt az 1970-es évek világgazdasági jelenségeinek, a gazdasági növekedés lefékeződésének, az infláció és a munkanélküliség együttes jelenlétének. Ezek megingatták az addig általánosan elfogadott keynesiánus gazdaságpolitikát.

A hetvenes válságévtizedben jelentős strukturális átrendeződés volt megfigyelhető az amerikai társadalomban. Az ipari szerkezetváltás felgyorsult, a csúcstechnika látványos eredményei mellett a hagyományos iparágak jelentősen leépültek. A tőke a fejlett északi ipari övezetek hagyományos ágazatai helyett délre, az un. Sunbelt államokba vándorolt (elsősorban Kaliforniába).

Ez a gazdasági erőeltolódás kihatott a politikára is, egyre meghatározóbbak lettek a nyugati és déli államok konzervatív erői. A folyamat betetőzését jelentette Ronald Reagan elnökké választása.

Egyes politológusok szerint az irányzat a háború után kialakult társadalmi konszenzus ellen irányult. A korábbi megegyezés azon a felismerésen alapult, hogy a gazdaságban makroökonómiai irányítást kell megvalósítani, hogy a minimálisra szorítsák le az inflációt és a munkanélküliséget. A kormányzatnak ezen kívül vállalnia kell azokat a szolgáltatásokat, melyeket a magánszektor nem vállal, vagy jellegüknél fogva onnét nem fedezhetőek (alacsony bérű lakások, betegbiztosítás, városi tömegközlekedés stb.). Ezenkívül rendszabályokat kell hozni az egyén védelmére az olyan körülményekkel szemben, melyek ellen nem tud védekezni (munkanélküliség, szociális segély, áruminőségi szabály stb.).

A neokonzervatív erők nem értettek egyet az állami szerepnövekedéssel. Szerintük a fejlett tőkés országokban hatalmi válság van, a kormányzati intézmények elveszítették legitimációs bázisukat, mert túl sokat vállaltak magukra, s abból túl keveset teljesítettek., ezzel veszélybe sodorták a társadalmi stabilitást.

A neokonzervativizmus nem viszonyul ellenségesen a jóléti állam eszméjéhez, elfogadja azokat a szociális reformokat, melyek egy modern társadalomban az egyén biztonságához és jólétéhez szükségesek, mindezeket azonban a magán tevékenységbe való bürokratikus beavatkozástól mentesen várja. A jóléti államot elfogadják, a paternalistát nem. Szerintük a piac az egyetlen olyan eszköz, mely úgy képes elosztani az erőforrásokat és a megtermelt javakat, hogy az ne sértse az egyéni szabadságot. Az állami beavatkozás addig indokolt csak, amíg az piacot alakító vagy új piacot hoz létre.

Az esélyegyenlőséget elfogadják, de elvetik az egalitarianizmust. Álláspontjuk szerint a liberális kormányzatok a szociális kiadásokat olyan mértékűvé duzzasztották, hogy lassan az egész társadalom az alacsony jövedelmű és státusú lumpenproletariátus foglyává válik, anélkül, hogy esély lenne a fennálló különbségek csökkentésére (underclass-elméletek).

Az így kialakult válság elsősorban kulturális és értékválság, melynek kialakulásában igen fontos szerepe volt az 1960-as évek radikális "ellenkultúra-mozgalmainak" is. Véleményük szerint a vallásosság csökkenése, az erkölcsi szabadosság, az élvezetek hajszolása az oka a válságnak. Ezért főleg az az "új osztály" felelős, mely az egykori radikalizmusát jól fizető kormányzati pozíciókkal váltotta fel. Velük szemben állnak az "igazi" amerikaiak (ti. konzervatívok), akik még mindig hisznek "a becsület, a tisztesség, a kemény munka, a verseny által szerezhető előnyök, a vallásos hit, a szenvedők iránti szánalom és a társadalmi együttműködés hagyományos értékeiben". (M. Novak)

A neokonzervatívok szerint a túlzott jóléti gondoskodás túlterheli a szövetségi költségvetést, ezért el kell fogadtatni a közvéleménnyel, hogy a kormányzattal szemben megfogalmazott várakozásait csökkentse. A szegényekről való gondoskodást azonban fenn kell tartani. A társadalmi béke azért is fontos, mert az állampolgári hűség és fegyelem szükséges a kommunizmussal és a harmadik világgal szembeni határozott fellépéshez.

A neokonzervatívok elitista társadalomfelfogást követtek. Szerintük a kormányzati munka olyan bonyolult feladat, mely kizár minden szélesebb körű társadalmi részvételt, ezért csak az arra felkészült csoportok közti választás jogáig terjedhetnek határai.

"Az amerikai demokrácia fejlődésének egyik lehetséges útja, ha nem a túl sok demokráciára törekszünk, hanem arra, hogy az elitek minél nagyobb és minél változatosabb választéka álljon a társadalom rendelkezésére. A népnek azt kell eldöntenie, hogy melyik elit kormányozzon, s milyen célok érdekében." (D. P. Moynihan szenátor)

A neokonzervatív gazdaságpolitika

A legnagyobb hatást a Milton Friedman nevével fémjelzett monetarista iskola gyakorolta. Szerintük a bajok fő forrása az állam gazdasági intervenciós viselkedésében rejlik. Nem tartják szerencsésnek, ha az állam akarja elkölteni azt a pénzt, amit a polgárok is elkölthetnének, s ezért magas adókat szed. Ezzel kiszorítják a magán beruházásokat a pénzpiacról. Friedman szerint a kereslet a pénzmennyiség növekedése következtében nőhet meg. Mindebből következik, hogy a kormány egyetlen makroszabályozási feladata, hogy a pénzmennyiség változtatása útján szabályozza a keresletet.

A másik fontos alaptételük a "piac megtisztulásának" elve, mely szerint a felfelé és lefelé egyaránt mozogni tudó árak révén a gazdaság képes az önmaga stabilizálására. A gazdaság egyensúlya megteremti a munkanélküliség természetes rátáját, ebből következik, hogy el kell kerülni a makrogazdaság eszközeivel történő olyan összkereslet növelését, mely a munkanélküliséget a természetes ráta alá csökkenti. Friedman szerint csak azok maradnak munka nélkül, akik a fennálló reálbér mellett nem hajlandók munkába állni: "A munkás a fennálló reálbér mellett az információszerzés, a mobilitás költségeit is figyelembe véve, a kínálkozó lehetőségek közül a számára előnyösebbet választotta, a munka vállalása helyett a munkanélküliséget, a munkanélküli segélyt, és általában a szabad idő élvezetét."

Friedman szerint is vannak azonban olyan területek, ahol az állami beavatkozás előnyösebb a piaci önszabályozásnál:

a) a gazdálkodás feltételrendszerét adó "játékszabályok", azaz a jogi és törvényes keretek, valamint a pénzügyi rend biztosítása (például az egyének közötti kényszer alkalmazásának tilalma, az önkéntes szerződések megerősítése, a tulajdonjog tartalmának meghatározása stb.);

b) a monopóliumok korlátozása miatt indokolt állami beavatkozások;

c) a paternalista indíttatású beavatkozások a korlátozottan beszámíthatók és cselekvőképtelenek védelmében.

Véleményük szerint a jóléti programok legnagyobb haszonélvezői nem az elesettek, hanem a közép- és felső osztály tagjai, melyek jobb érdekérvényesítők. Az állami társadalombiztosítási programok eltörlése igen jelentős antiinflációs hatást váltana ki, mert már a dolgozók aktív korszakában megtakarításra ösztönöz, amely egyrészt korlátozza a fizetőképes keresletet, másrészt a felhalmozott megtakarítások beruházási tőkeként mobilizálhatók. Mivel azonban a dolgozói megtakarítások feltehetően nem elegendőek a nyugalomba vonulás utáni időszakra, a munkaerőpiac bővülni fog a nyugdíjkorhatárt elértekkel, ami lefelé nyomja a béreket, s ezen keresztül a költségeket és az árakat is.

A monetaristák mellett igen népszerűvé vált a "kínálati gazdaságtan" néven ismert irányzatcsoport. Arthur Laffer híressé vált tétele szerint az adócsökkentés végső soron lehetővé teszi a nagyobb adóbevételek elérését, mert oly mértékben ösztönzi a gazdasági növekedést, hogy a kormány, alacsonyabb adókulcsokkal ugyan, de lényegesen szélesebb adózó körből juthat adóbevételekhez.

Szerintük csökkenteni kell a kormánykiadásokat, mert azok visszafogják a növekedést azáltal, hogy a forrásátcsoportosítás az alacsony hatékonysággal működő, kevésbé termelékeny iparágakba történik. Ezzel a támogatott vállalatokat - rászorultságukat alátámasztandó - alacsonyabb teljesítmény kimutatására "ösztönzik". A kormány beavatkozása ezáltal csak rontja a helyzetet.

(Az állami beavatkozás ellenzőinek érveit némileg gyengíti, hogy az amerikai gazdaság nagy mértékben koncentrált, ami ellene hat a piaci árképzésnek. Az amerikai vállalatok 0,2 ezreléke bonyolítja le az eladások 45%-át.)

A neokonzervatív gazdaságpolitika a gyakorlatban - a "reaganomics"

Az elnök által képviselt gazdaságpolitika inkább politikai és kevésbé gazdasági megfontolásokon nyugodott. Két, önmagában valós jelenséget ötvözött egységes doktrínává: a gazdaság, valamint a túlméretezett kormányzati rendszer működési zavarait. A program megfogalmazásakor csekélyebb kormányzati szerepvállalást hirdetett. Tervének főbb vonalai a következők voltak: az adók, illetékek, illetve a központi szabályozók csökkentése a magánmegtakarítások és -beruházások ösztönzése céljából; inflációellenőrzés. Új prioritásokat hirdetett: a közkiadásokat helyettesítő magántevékenység, illetve részben a társadalmi juttatások terhére megvalósuló katonai kiadások; az ún. "új föderalizmus", vagyis a kialakult szövetségi-állami-helyi gazdasági kooperáció felülvizsgálata a szövetségi támogatások csökkentése céljából; a szociális programok korlátozása a "valóban szűkölködők" körére; a költségvetési politika felülvizsgálata, a kormány jövedelem-újraelosztó tevékenységének korlátozása, a költségvetés kiegyensúlyozása négy év alatt.

A hivatalba lépő kormány egyik fontos gyakorlati lépése a pénzkínálat további szűkítése volt. Hasonló volt a helyzet az adócsökkentések esetében is. Az 1981-es reagani javaslat három év leforgása alatt a személyi jövedelemadók 25%-os csökkentését irányozta elő. A költségvetési kiadások csökkentésére vonatkozó javaslat 40 milliárd dollárról szólt, három egymást követő évben, elsősorban a szociális kiadások terhére.

Az előirányzatokból a gyakorlatban azonban csak az első évi adócsökkentést sikerült megvalósítani. A második évi tervezett csökkentések helyett valójában 30 milliárdos emelés lett, a recesszió ugyanis jelentősen megnövelte a szociális programok iránti igényt. E folyamatok következménye az lett, hogy a költségvetési és mindenekelőtt a katonai kiadások a kamatlábakat rekordmagasságba emelték.

A Reagan-adminisztráció által meghirdetett programtól való legnagyobb eltérést azonban mindenképpen a költségvetési deficit jelentette. A deficitet végső soron olyan, egymással összeegyeztethetetlen politikai célok idézték elő, mint a katonai kiadások növelése, valamint az adócsökkentések okozta bevételkiesés. A deficit azonban feltétlenül hozzájárult a kamatlábak magas szinten tartásához, és ez a tőke becsalogatásán keresztül képes volt gazdasági fellendülést kiváltani.