ELŐSZÓ

"Ha az ember magára tekint, először saját testét látja, azaz bizonyos anyagmennyiséget, melyet sajátjának mondhat. De hogy megérthesse, hogy mi is ez, össze kell hasonlítania mindazzal, ami felette van és mindazzal, ami alatta van, hogy pontos határait megismerhesse. És ne csak a közvetlenül környező tárgyakat nézze, hanem a teljes természetet fenséges tökélyében, méltóságában. […] S ha magához tért az ember, gondolja meg, mi is ő a mindenséghez képest; lássa magát a természet egy félreeső kis zugában, és ebben a kis börtönben, azaz a világban ismerje meg a föld, a királyságok, a városok és önmaga igazi értékét. Mert mi az ember a végtelenben? […] Mert mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és minden közt, a középen […] Két végtelen közé szorítva élünk, ez a mi világunk, s így minden lépésünk középszerű és szűk korlátok közé szorul […] Ilyenek vagyunk hát, ezért állunk egyaránt távol a teljes tudástól és a teljes tudatlanságtól. Középen úszunk hatalmas, bizonytalan, hullámzó tömegen az egyik véglettől a másik felé. Ha egy szilárd ponthoz akarunk rög-ződni, a talaj meginog és kicsúszik alólunk. Ha tovább keresünk, mindig újból és újból kisiklik a lábunk alól, menekül, örökösen menekül előlünk. A mi számunkra semmi sem állandó. […] Minden ok és okozat; közvetett és közvetlen egyaránt. Természetes, láthatatlan kötelék köti össze a legtávolabb eső, a legkülönbözőbb dolgokat. Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt egyenként nem ismerünk." (Pascal)