A posztsztálinista rendszerek mindennapjai

A közép- és kelet-európai országok talpraállása a háború után csak lassú lépésekben történt meg. Az életszínvonal emelkedése elmaradt a nyugati államokétól. Az erőszakos iparosítás a fogyasztás rovására történt. Az 1960-as évektől azonban mindenhol erőteljes növekedés következett be. Az élelmiszerek területén két-háromszorosára nőtt az egy főre jutó fogyasztás a nyolcvanas évek végéig. A fejlettebb szocialista országokban a fejenkénti 70-90 kilogramm között mozgó húsfogyasztás megegyezett a nyugatnémet, dán, angol fogyasztással. A gyümölcs és a főzelék ugyanolyan gyakran került az asztalra, mint Nyugaton. Az elfogyasztott kalóriamennyi-ség is a nyugati átlaggal volt egyenlő (3380 kalória), jelentősen meghaladva a világátlagot (2624 kalória). Magyarország és Jugoszlávia az Egyesült Államokkal, Belgiummal, Hollandiával egy szinten állva még ezt is meghaladva jelentős "túlfogyasztó" volt (3600 kalória). A fogyasztási cikkekben a változatosság és a minőség tekintetében azonban nem sikerült az igazi felzárkózás. A téli hónapokban alig volt kínálat gyümölcsből és zöldségfélékből. Magyarország és Csehszlovákia kivételével nem sikerült megszüntetni az élelmiszerekért való sorban állást.

A lassú fejlődés eredményeként az élelmiszerekre a jövedelem egyre kisebb hányadát kellett fordítani, így megszületett az igény a tartós fogyasztási cikkekre. Az ipar azonban ezt képtelen volt a megfelelő mennyiségben és minőségben előállítani. Az "elvtársak" jelentős időt és energiát áldoztak arra, hogy beszerezzék a nyugaton általánosan használt termékeket. Ezeket a "kispolgári csökevényeket" mindenhol hangos elmarasztalásban részesítette hivatalos pártsajtó (pl. Magyarországon a "fridzsiderszocializmus" vita). A legnagyobb hiány mindenhol lakásból volt. Bár az állam igen sok lakást épített, de a háromgenerációs családmodell felbomlása, és a gyakori válások miatt mégsem sikerült ezt a problémát orvosolni. Ráadásul a házgyári panellakásoknak sem a mérete, sem a minősége nem közelítette meg a kívánt szintet. A lakások komfortfokozata is javult. A háztartások gépesítettsége az ötvenes években még ismeretlen volt, a nyolcvanas évekre óriási változások történtek. A televíziót minden háztartásban meg lehetett találni, ugyanígy a mosógépet és a hűtőszekrényt is. A motorizációban a nyugati szint egyharmadáig jutottak a fejlettebb országok (130 autó/1000 fő), de ezzel utolérték a dél-európai országokat.

Ezt a fogyasztási szintet az alacsony jövedelmek mellett csak nagy áldozatokkal lehetett elérni. Aki tehette második, harmadik munkahelyet keresett magának.

A kultúra területén jelentős különbségek voltak az egyes országok között. A legliberálisabbnak számító Magyarországon és Lengyelországban lényegében mindent kiadtak, legfeljebb a hozzáférést nehezítették. "Természetesen" a szerzők által gyakorolt öncenzúra politikai szempontból már eleve megszűrte a művek mondanivalóját. A filmművészetben az előbbi országok mellett a cseh újhullám is európai szintű alkotásokkal jelentkezett. A magas minőségű kultúrának a széleskörű fogyasztását az olcsósága és az egyéb lehetőségek hiánya (pl. utazási korlátok) eredményezte.

Adatok a szocialista országokhoz

Táblázat: A személygépkocsik száma (1000 darab)

Táblázat: Hány órát kellett dolgoznia egy átlagos cseh és nyugatnémet munkásnak bizonyos fogyasztási cikkekért a hatvans-hetvenes évek fordulóján

A posztsztálinista rendszerek hanyatlása és bukása

A megtorpanás és az újabb lemaradás

Gorbacsov A hetvenes-nyolcvanas években Nyugaton lezajlott technológiai váltás (high-tech, mikroprocesszorok, komputerizálás, kommunikációs forradalom) felkészületlenül érte az államszocialista országokat. Nem voltak képesek a megújulásra. Egyre jobban lemaradtak a hatékonysági versenyben. Az energiaigényes ágazatok Nyugaton leépültek vagy termelésük racionalizálódott. (Egy tonna nyersvas előállítása nálunk 40%-kal több kokszot igényelt, mint Svédországban. A legfejlettebb Csehszlovákia 1000 tonna ipari termék előállításához háromszor annyi energiát használt fel, mint Franciaország és ötször annyit, mint az Egyesült Államok. A magyar gépipari termékek exportára az osztrák piacon a kétharmadát sem érte el a nyugati hasonló termékekének. A legfejlettebb szocialista országok termelékenysége is csak harmada-fele volt a nyugatnémet munkatermelékenységnek.)

Egyre nyomasztóbbá vált az iparosítás miatt elhanyagolt infrastruktúra hiánya. A telefonhálózat és az úthálózat fejletlensége akadályozta a kereskedelem bővülését.

A fejlett világ országaiban lezajlott a foglalkozási szerkezet átalakulása. Radikálisan csökkent a mezőgazdaságban (3-8%-ra), az iparban (20-30%-ra) foglalkoztatottak aránya és majdnem duplájára nőtt a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma (60-65%). A szocialista tömb országaiban még mindig nőtt az ipari népesség és hozzájuk képest elmaradt a harmadik szektor növekedése. A mezőgazdasági foglalkoztatottság viszont a gépesítés hatására tovább csökkent. A hagyományos paraszti-falusi társadalom ebben a régióban is eltűnt.

Az átalakulásnak itt is megvoltak az árnyai. Az életformaváltásból, a létért való küzdelemből és a civilizáció ránk szakadt "áldásaiból" új népbetegségek születtek. A korábbi hagyományos járványok az orvostudomány fejlődésével eltűntek, de helyettük a szív- és keringési betegségek, a rákos megbetegedések, az öngyilkosságok léptek elő a fő halálozási okokká. Az alkoholizmus és a dohányzás szinte szenvedéllyé vált a régió országaiban. Mindezek együttes hatására, míg Nyugaton folyamatosan nőtt az átlagéletkor, addig a posztsztálinista rendszerekben a kezdeti fejlődés lelassult, esetleg csökkent is a nyolcvanas évekre (A női halálozás a 40-69 éves kor-osztályban Romániában háromszor nagyobb volt, mint Franciaországban, Magyarországon két és félszer nagyobb, mint Svájcban). Negatív módon befolyásolta a népesség arányát az abortusz intézménye is. A korszak elején szinte mindenhol tiltották, ekkor 100 terhességre 10-12 művi vetélés jutott, majd a hatvanas évek végére a szinte teljes szabadság miatt ez a szám felugrott Magyarországon 60-ra, Bulgáriában 50-re, Csehszlovákiában 36-ra.

A vég kezdete

A hatvanas évek eleje óta tartó nemzetközi enyhülési folyamatot a hetvenes évtized vége felé a Szovjetunió terjeszkedő politikájának következtében a fegyverkezési verseny új hulláma váltotta fel, elsősorban a szovjetek 1979-es afganisztáni beavatkozása után. Néhány év alatt azonban kiderült, hogy a verseny a szovjet rendszer egyetlen viszonylag fejlett és gyorsan reagáló ágazatát, a hadiipart is térdre kényszeríti. A tömbön belül is egyre erőteljesebben jelentkeztek a változtatási kísérletek. 1981-ben a lengyel Szolidaritás forradalmi mozgalmának már csak a hadsereg fellépésével lehetett véget vetni. Brezsnyev 1982-ben bekövetkezett halála után már nem az utódlás, hanem a rendszer fennmaradása vált a legnagyobb tétté.

A Brezsnyev helyére lépő Jurij Andropovnak reformokat kellett volna végrehajtani, de sem ő, sem utóda, Csernyenko ezt nem tette meg. A két beteg öregember után - 1985-ben - a mindössze 54 éves Mihail Gorbacsov lett a párt vezetője.

Gorbacsovnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió folyamatosan leszakad a Nyugattal folytatott fegyverkezési versenyben, s ez a korábban kialakult nagyhatalmi egyensúly bomlását eredményezi. Gyengítette országa hatalmi pozícióit a muzulmán fundamentalizmus megjelenése a Szovjetunió déli területein.

Az új főtitkár a bajok megoldását a szuperhatalmi konfrontáció csökkentésében és a rettenetesen gyengén teljesítő gazdaság dinamizálásában (peresztrojka) látta.

A felkavart ország konzervatív erői megpróbálták erőszakkal félreállítani Gorbacsovot, de 1991 augusztusában a puccskísérlet órák alatt összeomlott. A palackból kieresztett szellemet már nem lehetett oda visszaparancsolni. Ebben jelentős szerepet kapott a nyilvánosság (glasznoszty), mely lassan teljes sajtószabadsággá növekedett.

A kelet-európai csatlósállamok pártvezetői félelemmel vegyes ellenszenvvel figyelték a moszkvai változásokat. Eddig a hatalom követte a szovjet példát, mostantól viszont a nép akarta, hogy történjen az, ami a Szovjetunióban. Amikor 1989-ben Jaruzelski tábornok tárgyalóasztalhoz ült a betiltott Szolidaritással, majd Budapesten újratemették 1956 mártírjait, s Magyarország megnyitotta nyugati határait a keletnémet menekülők előtt - "kivéve ezzel egy téglát a berlini falból" -, Moszkva nem támogatta a változásokat ellenző kelet-európai pártvezéreket, akiknek így saját maguknak kellett szembenézniük népeik akaratával.