A nemzetközi élet az ötvenes-hatvanas években

Az 1956-os magyar és a Szuezi-konfliktus utáni átmeneti nyugalmat a nagyhatalmak konfliktusaiban az 1957. október 4-én a Szovjetunióban földkörüli pályára állított Szputnyik nevű mesterséges hold törte meg. A "szputnyik-sokk", azt jelentette, hogy az USA sebezhetetlenségébe vetett hit szertefoszlott, ugyanis 25-30 perc alatt sok ezer kilométerről is támadni lehetett az amerikai városokat.

A szovjetek külpolitikai céljai ebben az időben a következők voltak: kitörni a stratégiai bekerítettségből, egyenrangú hatalommá válni az Egyesült Államokkal, a kelet-európai befolyásuk megőrzése és elfogadtatása. A rakétafegyverek birtokában mindezek kézzelfogható közelségbe kerültek. Segítségükkel igyekeztek a harmadik világ önállósodni akaró államait a fennhatóságuk alá vonni. Ezeknek az országoknak a Szovjetunió jelentős segélyeket, hiteleket nyújtott (több milliárd dollár értékben), tehetséges fiataljaik képzésére Moszkvában megnyitotta a Lumumba Egyetemet, hogy ne csak pénzzel, de elkötelezett káderekkel is erősítse pozícióját a harmadik világban. Ez a behatolás különösen fontossá vált a Közel-Keleten. Az 1955-ben létrejött Bagdadi Paktum, majd az 1959-ben megalakított CENTO - a NATO-val kiegészítve - lényegében befejezte a Szovjetunió déli "bekerítését". Ennek a gyűrűnek áttörését az arab országokon keresztül próbálták elérni. Ezek az országok az amerikai-izraeli szövetség miatt "természetes szövetségesévé" váltak a Szovjetuniónak. Ez a politikai térnyerés késztette arra D. Eisenhowert, az USA elnökét, hogy megfogalmazza a nevével fémjelzett doktrínát, mely az USA "szempontjából életfontosságúnak tekinti a közel-keleti országok függetlenségének és területi integritásának megőrzését".

Egyéb fontos következményei is lettek a Szuezi válságnak. Az erősödő arab nacionalizmus élére álló Egyiptom kísérletet tett az arab világ összefogásának megvalósítására, s létrehozta az Egyesült Arab Köztársaságot. A közös fenyegetettség felgyorsította a nyugat-európai integrációs folyamatokat is (1957 Római Szerződés).

1960 májusában Párizsban kellett volna, hogy összegyűljenek az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország államfői, hogy a nemzetközi helyzetről tárgyaljanak. Bár a küldöttségek megérkeztek, de a konferencia elmaradt, ugyanis Hruscsov ragaszkodott ahhoz, hogy a május elején a Szovjetunió légterében lelőtt U-2-es kémrepülőgép tevékenysége miatt Eisenhower kérjen nyilvánosan bocsánatot és ígérje meg, hogy többet a szovjet légteret nem fogják megsérteni. Erre azonban az amerikai elnök nem volt hajlandó, így dolga végezetlen tért haza mindegyik küldöttség. Az amerikai-szovjet viszony ismét fagyossá vált.

A mélypontot azonban Kuba és Berlin kérdésében érte el.

Az első krízisre 1961 áprilisában került sor, mikor a CIA segítségével toborzott kubai ellenforradalmárok Floridából indulva partra szálltak a Disznó-öbölben, hogy fellázítva a kubai népet, megdöntsék Castro rendszerét. A várt támogatást azonban nem kapták meg, s a nemzetközi visszhangtól félve elmaradt az amerikai katonai segítség is. Ezek után a kubai csapatok könnyű győzelmet arattak felettük.

A Disznó-öbölbeli akció után Castro bejelentette, hogy országa áttér a forradalom szocialista szakaszára. Ettől kezdve élvezték a szocialista országok gazdasági, katonai támogatását.A másik krízist Berlin kérdésében élte át a világ. A szovjet-NDK vezetés 1961. augusztus 13-án, vasárnapra virradó éjjel a nagyváros átkelőhelyeit lezáratta, s először drótkerítéssel, majd fallal kettészakították Berlint. Ez a fal vált Európa és a német megosztottság szimbólumává.

A két világrendszer közti feszültség legkritikusabb időszakában olyan események is történtek, melyek a megoldás felé mutattak utat. 1961. szeptember 1-6. között Belgrádban megalakították az el nem kötelezett országok mozgalmát, melynek legtekintélyesebb vezetői Tito (Jugoszlávia), Nasszer (Egyiptom) és Nehru (India) voltak. A mozgalom taglétszáma nagyon gyorsan növekedett, így mindkét szuperhatalomnak számolnia kellett velük.

Hruscsov

Új atomhatalmak

Hruscsovnak a hatvanas évek elején egy új válsággal kellett megküzdenie. Kína kikiáltotta magát a harmadik világ országainak vezetőjévé, s ebből a pozícióból egyformán ellenségnek tekintette az imperialista Nyugatot és a szociálimperialista Szovjetuniót, s mivel Kína közben atomhatalommá vált, a világnak egy új fenyegetéssel kellett szembenéznie. A Szovjetunió bekerítettségérzése fokozódott. Hogy a kettős nyomás alól kiszabaduljon, a kiszámíthatóbb ellenféllel - a Nyugattal - való megegyezést kereste. Ennek lett következménye a hatvanas évek második felének enyhülési folyamata.

A hatvanas évek elején új atomhatalom jelent meg a történelem színpadán: Franciaország, mely önálló atomerőt hozott létre. Az amerikaiaktól való függetlenedés jegyében először a francia flottát vonta ki a NATO szervezetéből (1963), majd 1966-ban a képviselőit vonta ki a NATO-főparancsnokságból és bejelentette kilép a a szervezetből. Az amerikaiak tiltakozására De Gaulle a Szovjetunióba való látogatással reagált. 1966-ban úgy tűnt, hogy a vasfüggönyön repedések keletkeztek. Ezek azonban hamar eltűntek 1968-ban, amikor a Varsói Szerződés inváziója megdöntötte az "emberarcú szocializmus" rendszerét Csehszlovákiában. Mivel azonban az eset nem járt a status quo megváltoztatásával, a Nyugat - rokonszenvének kinyilvánítását leszámítva - passzív maradt.

Konfliktusok Európán kívül a hatvanas években

A nagyhatalmak vetélkedése a harmadik világbeli országok számára egyértelművé tette, hogy szerepük a világgazdaságban és a világpolitikában felértékelődőben van, ezért erősíteni kezdték az együttműködésüket (1961. el nem kötelezettek mozgalma, 1963. Afrikai Egység Szervezete).

A Közel-Keleten ismét fellobbant az arab-izraeli viszály, s mert mögöttük a szuperhatalmak fegyveres ereje is ott állt, mindig lehetett attól tartani, hogy a regionális konfliktus globalizálódik. Az 1956-os háborújuk óta a térségben "fegyveres béke" honolt. Izrael, mivel földrajzi helyzete és lélekszáma miatt nem rendezkedhetett be tartós háborúra arab szomszédaival szemben, céljai elérése érdekében a legmodernebb haditechnika felhasználásával preventív háborút indított a két fő ellensége, Szíria és Egyiptom ellen.

A háború - mely az ún. 6 napos háború nevet kapta - 1967. június 5-10. között zajlott, Izrael villámháborús stratégiájának megfelelően.

A "csodák hat napja" eredményeként "Nagy Izrael" megvalósulni látszott. Az izraeliek által megszállt övezetekbe nagyszámú telepest küldtek, hogy ezeket a területeket minél előbb "pacifikálják".

A katasztrofális vereség arra késztette az arab országokat, hogy katonai lemaradásukat fegyvervásárlásokkal szüntessék meg, ez növelte függésüket az elsődleges szállítójuktól, a Szovjetuniótól.

A Távol-Keleten sem uralkodott teljes béke. A franciák kiűzése után néhány évvel ismét háborút viselt Vietnam. Ezúttal az USA ellen. A Tonkini-incidens után 1964-ben az amerikaiak megkezdték Észak-Vietnam hadüzenet nélküli bombázását. (Több bombát dobtak le, mint a II. világháborúban összesen.)

A konfliktus ürügyet adott a szovjeteknek arra is, hogy a fegyverkezésüknek újabb lendületet adjanak.

A szovjet-amerikai viszony módosulása a hetvenes években

A hatvanas évek végén bekövetkezett szovjet-kínai viszony megromlása az USA pozícióját erősítette. Kínai Népköztársaság önálló hatalmi tényezőként jelent meg a világban. Ennek elismerését jelentette, hogy az ENSZ-ben is elfoglalhatta az őt megillető helyet. A fegyveres erők tekintetében nem tört meg a két szuperhatalom fölénye, de politikailag új világrend körvonalazódott. Erősítette ezt a folyamatot a második világháború előtti nagyhatalmak ismételt megerősödése is. Japán és az NSZK gazdasági csodája, az "ázsiai kistigrisek" és a Közös Piac egyre növekvő gazdasági erejével új politikai világrend formálódott. Az amerikai-japán viszonyt beárnyékolta Japán erőteljes kereskedelmi expanziója. Az USA-ban rohamosan nőtt az eladott japán áruk mennyisége, Japánban viszont alig tudták az amerikaiak megvetni a lábukat. A Szovjetunióval való kapcsolattartást a rendszeressé váló csúcstalálkozók jelentették, ezek sorából kiemelkedett a SALT tárgyalások sorozata, melyen a növekvő rakétaállománynak kívántak korlátot emelni. Az enyhülési folyamat csúcsát az 1975-ben Helsinkiben, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten elfogadott okmány jelentette.