A Kádár-rendszer kultúrpolitikája

Volt egy hallgatólagos cinkosság, ami jellemzője volt az egész Kádár-rendszernek. …Ez a modell ugyanolyan volt, mint a szovjet meg a többi, a struktúra lényege olyan volt, ugyanakkor a hétköznapjai mások voltak. A cenzúra is más volt, emiatt sokszor olyan dolgokat is meg lehetett csinálni, amilyeneket a többi országban nem. A dolgok intézése sokkal személyesebb volt, és ha meggyőzte valaki a különféle vezetőket, akkor sok mindent meg lehetett csinálni. Ennek, azt hiszem, az iskolapéldája a Nehéz emberek bemutatásának az elintézése. Amikor elkészült a film, levetítettük a stúdióban, és mindenki azt mondta, hogy nem létezik, hogy ezt be lehessen mutatni a moziban… olyan valakivel kell elfogadtatni a filmet, akinek már nincs főnöke. A mi akkori szemhatárunkon Aczél György látszott ilyennek. …Ajánlotta, írjak Kádárnak egy levelet, kérjem, nézze meg a filmet. Az ötlet bevált. …Bementem én is a vetítésre, azzal az ürüggyel - ez még munkakópia volt -, ha valami kérdése lenne Kádárnak, tudjak neki válaszolni. …

Levetítettük a filmet. Kádár közben nagyokat nyögött, nem volt kirobbanó öröm a reagálásában, de a végén azt mondta: "Igen, ez így van - sajnos." Kádár persze nem "elfogadta" a filmet, erről szó sem esett, de éppen ez nyitotta meg az utat a film előtt, mert ellene se mondott semmit. Ez elég volt a hierarchia alsóbb lépcsőin állóknak, hogy engedélyezzék a bemutatást, volt mire hivatkozniuk, amikor támadták őket amiatt, hogy ilyen filmet a közönség elé engednek.

Kovács András filmrendező

…Én is írtam egy novellát, a László napot, illetve befejeztem. Először az ÉS-hez vittem Jovánovicsnak. … elolvasta, gyönyörű …, de neki túl hosszú és rázós is … Erre átvittem az Új Íráshoz. Lecsaptak rá, …zseniális, de kértek néhány tompítást. S rögtön megy a nyomdába. … Ez pénteken volt. Hétfőn küldönc hoz egy vastag csomagot Juhásztól. Benne vissza a novella és egy levele, hogy az én érdekemben nem meri leadni. Telefonon is beszéltünk, azt mondja, életveszélyes. … Most a pártkongresszus előtt mindenki borzasztóan be van gyulladva.

Érdekes: nem vagyok megrendülve. … hát máskor, ha mégis történt ilyesmi (pl. tavaly a Hosszú weekend darabot betiltották), nagyon kiborultam…

Karinthy Ferenc: Napló III. 1974. december 15.

A Beszélő indulása

"Azt mondják Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, ha békén hagyják a politikával? Ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is a politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal. ... A hatalom néha megmutatja vasöklét, de látva, hogy senki sem rakoncátlankodik, sietve zsebre teszi. ...

Vajon mit gondolnak az emberek azokról a kusza információkról, amelyek a híresztelésekből, a tömegközlekedési eszközök féligazság-félhazugságaiból - no meg a nyugati rádióadók hézagos közleményeiből - állnak össze a fejükben? ... De miért ne próbálnánk meg összegyűjteni és hozzáférhetővé tenni ezeket a tényeket? Egyelőre annyi ember számára, amennyit egy ilyen egyszerű eljárással sokszorosított kiadvány elér!

A Beszélő rendhagyó eseményekről fog beszélni: egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, ellenszegül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira...

Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség - ellenzék és az ország vezetése - fennhangon perel egymással."

Kis János cikke a Beszélő című folyóirat induló számában 1981. október

A Kádár-rendszer kulturális élete

Az irodalom

A Kádár-rendszer nemcsak a politikában és a gazdaságban mutatkozott emberarcúbbnak, mint a Rákosi-rendszer, hanem az oktatásban és a kultúrában is. Teljes művész szabadság természetesen nem volt (talán csak a korszak legvégén), de a szocialista realizmus többé már nem számított kötelezőnek. A társadalmi tabuk itt is érvényesültek, de a művészek kifejező eszközei árnyaltabb korbemutatást tettek lehetővé.

A változást jól szemléltette az 1958 augusztusától meghirdetett Művelődéspolitikai irányelvek, melyben a párt elfogadta a kulturális élet sokszínűségét.

Az 1960-as évek elején meghirdetett "Aki nincs ellenünk, az velünk van" elv szélesebbre nyitotta a kapukat a művészek előtt. A korszak meghatározó kultúrpolitikusa Aczél György volt. Az ő nevéhez kötődik a három T-nek nevezett politika, mely a Támogatott kategóriába a "pártos" műveket és szerzőket, a Tűrt kategóriába a szocializmussal és a marxizmussal nyíltan szembe nem állókat és a Tilt-ba a rendszerrel nyíltan szembe fordulókat sorolta. Ez egyben meghatározta a szerzők megjelenési és egzisztenciális lehetőségeit is.

A visszafogottabb politikai irányítás lehetőséget adott a különböző irányzatok kiteljesedésének. A népiek (Illyés Gyula, Németh László, Sarkadi Imre, Nagy László, Csoóri Sándor) és a Nyugat utolsó nemzedékének nagyjai (Weöres Sándor, Vas István) mellett új alkotógárda vált egyre népszerűbbé (Pilinszky János katolikus költészete, Mészöly Miklós prózája, Örkény István groteszk egypercesei). A börtönből kiszabadult Déry Tibor elhagyta korábbi osztályharcos társadalmi témáit.

A Nagyvilág című folyóirat a világirodalom eddig elhallgatott alkotásainak adott publicitást (J. Joyce, Proust, Camus, Sartre, Beckett, Jevtusenko).

A hetvenes években - amikorra teljesen háttérbe szorult a munkástémákat és a szocialista eszmét megjelenítő írók csoportja (Mesterházi Lajos, Garai Gábor, Váci Mihály) - új írógeneráció indult (Esterházy Péter, Nádas Péter, Hajnóczy Péter). A neoavantgárd felé mozdult Petri György, Zalán Tibor költészete.

A szépirodalom mellett megdöbbentő tények jelentek meg a magyar társadalmi valóság feltárására vállalkozó szociográfiai irodalom keretében (Magyarország felfedezése sorozat, Haraszti Miklós: Darabbér).

A hivatalosan nyilvánosságra került művek mellett megjelent egy "második nyilvánosság" is, melyben először kéziratos formában, házi sokszorosításban, majd fejlettebb nyomdatechnikával, esetleg külföldről becsempészve olyan művek is megjelentek, melyek itthon tabunak számító témákról szóltak: a szocialista rendszer törvénytelen kialakulásáról, 1956-ról (Kopácsi Sándor, Király Béla, Bibó István), a magyar társadalom válságát mutató alkoholizmusról, öngyilkosságokról, a szegénységről (Solt Ottília) és a határon túli magyarság agyonhallgatott sorsáról (Duray Miklós.: Kutyaszorítóban, Janics Kálmán.: A hontalanság évei).

A hatalom megtorló fellépései időnként megakasztották a kritikai folyamat kiteljesedését (Haraszti elleni per, a Mozgó Világ, az Alföld, a Tiszatáj folyóiratok elleni akciók). Ismét elővették az ötvenes évek jól ismert módszerét, a "szilenciumok" gyakorlatát, mikor hosszabb-rövidebb időre hallgatásra ítéltek szerzőket (Csoóri Sándor, 1983; Csurka István, 1986). Ezek a fellépések azonban mind szélesebb értelmiségi rétegeket fordítottak szembe a hatalommal. Az irodalom a társadalom erőinek mozgósítójává, az elégedetlenség megfogalmazójává, a változások követelésének elsődleges eszközévé vált.

Kultúra a Kádár-rendszerben

Képzőművészet - zene

A hatvanas években az idősödő mesterek (Barcsay Jenő) mellett új tehetségek jelentek meg (Gyémánt László, Kokas Ignác). A tragikus sorsú Kondor Béla nemcsak festőként, hanem íróként is jelentkezett. A grafikában Reich Károly, Kass János, a plasztikában Martyn Ferenc, Varga Imre, Schaár Erzsébet, Melocco Miklós alkotott jelentőset.

A klasszikus zenében a világáramlatok - mivel csak igen szűk közönség érdeklődésére tartottak számot és politikailag sem jelentettek veszélyt - hamar követőkre találtak itthon. Szervánszky Endre, Szokolay Sándor, Petrovics Emil műveit a szélesebb közönség még gyakran értetlenséggel fogadta és helyettük, főleg az idősebbek, a jóval populárisabb operettet, magyar nótát hallgatták szívesen.

Az ifjúság a nyugati könnyűzenét először csak a külföldi rádiók adásaiban hallgathatott, majd amikor a hatvanas évek elején megalakultak az első hazai beatzenekarok (Illés, Metro, Omega) már a koncertek élményében is részük lehetett. A kezdeti öltönyt lassan felváltotta a farmer, a rövidre nyírt, fésült frizurát a hosszúra növesztett "háré". A hetvenes-nyolcvanas évekre mellettük felnőtt egy keményebb rockot játszó zenészgeneráció (EDDA, P. Mobil). A rádióban és a televízióban is elfogadottá vált a műfaj (Csak fiataloknak!, Egymillió fontos hangjegy című műsorok). A könnyűzenében is érvényesült a 3 T. A hanglemezgyártó vállalat támogatott zenekarai (pl. a Neoton) és a megtűrt rockbandák mellett itt is létezett a tiltás (Kontroll csoport, Európa Kiadó, Neoprimitív, CPg).

A hetvenes években indult a népzenét népszerűsítő táncházmozgalom, melynek indulását a nemzeti jellege miatt a hatalom először gyanakodva figyelte, majd látva veszélytelenségét fokozatosan elfogadta (Sebő együttes, Muzsikás együttes, Téka együttes, Budai Ilona, Sebestyén Márta).

A nyolcvanas évek végére a műholdas televíziózás elterjedésével (Music TV) és a hazánkba rendszeresen ellátogató neves nyugati előadók (Santana, Deep Purple, Jethro Tull, John Mayall) közreműködése révén a magyar fiatalok zenei ízlése és szórakozási lehetőségei nem tértek el érdemben nyugati kortársaikétól.

Filmművészet a Kádár-rendszerben

A hatvanas évek a korábbi időszak sematikus alkotásaihoz képest nagyon sokszínű volt. A személyes hangvételű lírai alkotások (Szabó István: Álmodozások kora, Rózsa János: Gyermekbetegségek), az egyén és hatalom viszonyát feszegető Jancsó Miklós filmek (Szegénylegények, Fényes szelek), mellett olyan nemzetközileg is magasan értékelt alkotások születtek, mint Huszárik Zoltán Szindbád és Makk Károly Szerelem című filmjei.

Szabó István filmjének a plakátja Új műfajt jelentett a dokumentarizmus, mely a közelmúlt és a mindennapok világát mutatta be a hivatalos propagandától eltérő módon (Sára Sándor Cigányok, Kósa Ferenc Küldetés).

A hetvenes-nyolcvanas évekre már igazi nemzetközi rangot vívott ki magának a magyar filmművészet. Szabó István Mephisto című alkotása először Cannes-ban nyert, majd 1982-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjjal jutalmazták. Ugyanebben a kitüntetésben részesült Rófusz Ferenc A légy című rajzfilmje is (1981).

A nyolcvanas években indult új filmes gárdából már hiányzott a korábbi évek óvatossága, mind formai eszköztárukban, mind mondanivalójukban egyértelművé tették a kor hivatalos irányzatával való szembenállásukat. (Tarr Béla, Bódy Gábor, Bereményi Géza).