A holokauszt

A második világháború borzalmai Koncentrációs táborok már 1933-tól épültek, de ekkor még "csak" büntető táborként, börtönként működtek, ahová a nácik ellenségeiket, az antifasisztákat, kommunistákat, szociáldemokratákat stb. különítették el. 1939-ben 6 táborban 20 000 német foglyot tartottak őrizetben pl. Dachauban, Buchenwaldban, az Anschluss után Mauthausenben.

A nácik 1939-ben, Lengyelországban találkoztak először nagy lélekszámú zsidó közösséggel, itt 3 millió lengyel zsidó élt. Ekkor még nem volt konkrét terv a „zsidókérdés megoldására”. A zsidó lakosságot összeírták, gettókba tömörítették, sárga csillagot kellett viselniük és megfosztották őket legalapvetőbb emberi jogaiktól is. Mindennaposak voltak a pogromok, a kegyetlenkedések. Ekkor merült fel újra a zsidók kitelepítésének a gondolata Madagaszkár szigetére, ahol német főkormányzó irányításával zsidó államot hoztak volna létre.

A Szovjetunió megtámadása után újabb nagy lélekszámú zsidó közösség került német megszállás alá. Itt már tízezrével ölték a zsidókat, az Einsatzgruppe Kijevben két nap alatt 100 000 zsidó lakost gyilkolt le.

A náci Németország 1941-től kezdte meg a deportálásokat. A zsidóságot elsősorban a Lengyel Főkormányzóság területére összpontosították. A zsidók Európából történő elszállításáról, illetve megsemmisítéséről - az Endlösungról, a zsidókérdés „végleges megoldásáról” - az 1942. ja­nuár 20-i „wannseei konferencia” döntött, amelyet Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjének hivatalában tartottak. A határozat mintegy 11 millió zsidó keletre tele­pítését tűzte ki célul. Eközben a német hadseregcsoportok mellé rendelt különít­mé­nyek tömegesen végezték ki az elfoglalt keleti terü­letek zsidó la­kos­ságát – 1941 novemberéig 270 000 embert.

A tervek szerint a nemek szerint szétválasztott kitelepítetteket kényszermunkára fogják, előre számolva természetes pusztulásukkal. A konferencia nem talált választ arra a kérdésre, hogy mi legyen az esetleges túlélőkkel, az öregekkel, a kiskorúakkal, a munkaképtelenekkel. 1942-ben megtalálták a "megoldást": Treblinkában 10 gázkamrát és 1 krematóriumot építenek fel.

A második világháború borzalmai Az első megsemmisítő táborok 1942 tavaszától működtek és Lengyel Főkormányzóság területén jöttek létre. A következő években Európa egész német fennhatóság alatt álló területéről rendszeressé váltak a deportálások a leghír­hed­tebb megsemmisítő táborokba (Treblinka, Sobibor, Majdanek, Dachau, Buchenwald, Auschwitz). A legnagyobb és leghírhedtebb haláltáborban, Auschwitzban naponta hatezer, 1942 és 1944 között összesen 3 millió embert gyilkoltak meg.

A zsidók „szervezett” ellenállása közül kiemelkedik a varsói gettólázadás. Varsóban kb. 400 000 zsidó élt, többségüket Treblinkába szállították. zsidók deportálásaában a megmaradt 60 000 zsidó deportálását is elrendelték. Erre tört ki az elkeseredett és reménytelen felkelés, mely a gettó teljes megsemmisítésével végződött.

Csekély számban ugyan, de voltak olyan nyugati országok, ahol a helyi lakosság szolidaritást vállalt a zsidósággal. Franciaországban a deportálást a francia lakosság nyomására felfüggesztették, az itt élő zsidóság 75-80 %-a megmenekült. Amszterdamban általános sztrájk tört ki a zsidókat sújtó intézkedések miatt, de ez nem tudta megmenteni az itt élő zsidók többségét. Dániában mindössze 8 000 zsidó élt, 90 százalékukat a dán ellenállás megmentette, csónakokon Svédországba menekítették őket. Olaszországban nem volt antiszemita fasizmus, bevezették ugyan megkülönböztető intézkedéseket, de a deportálásokat az általuk megszállt francia és balkáni területekről sem engedélyezték. A zsidók elhurcolása csak a német megszállás után kezdődött el, a túlélők aránya 75-80 % volt. Finnország szintén nem volt hajlandó kiszolgáltatni polgárait.

Közép- és Kelet-Európában más volt a helyzet. Becslések szerint 1945-ig az európai zsidóság felét, kb. 5,6 millió főt öltek meg.

Magyarország területén 825 000 zsidó élt - ebből 100 000 volt kikeresz­tel­kedett -, és valamivel több mint 300 000 a területi gyarapodások, főként Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolásakor került Magyar­országra. (Vagyis a trianoni Magyarország területén kb. félmillió, ebből Budapesten 250 ezer magyar zsidó lakott.)

A német megszállásig három zsidótörvényben korlátozták a zsidóság jogait (1938. május, 1939. május, 1941. augusztus). A németek még ezekkel a korlátozásokkal is elégedetlenek voltak, de a sárga csillag viselését célzó német követelést a Kállay–kormány visszautasította. 1944 tavaszáig a magyarországi zsidók helyzete jobb volt, mint a többi csatlós országban. A tragikus fordulat a német megszállás után (1944. március) következett be.

A német gyakorlatnak megfelelően, akár Európa más orszá­gai­ban, Magyarországon is megjelent Adolf Eichmann és gyakorlott csapata, hogy a magyar vezetéssel együttműködve kivitelezze a A második világháború borzalmai zsidók gettókba tömörítését és deportálását. Az első zsidóellenes korlátozó intézkedések március végén már készen álltak - pl. a sárga csillag viselése -, május 15-én pedig már a deportálás is megkezdődött. A program pontos kidolgozásában Eichmann mellett részt vettek a magyar kormányból Endre László és Baky László államtitkárok.

Először a falvak és kisvárosok zsidó lakóit gyűjtötték össze, majd miután értéktárgyaikat elszedték, a közeli nagyobb váro­sok­ban, megyeszékhelyeken lévő gettókba szállították őket. A gettót néhol a városok zsidónegyedében, tégla­gyá­rak­ban vagy a szabad ég alatt hozták létre. Innen – vasúti eszközök biztosítása, precíz me­netrendek megszervezése után – megkez­dőd­­hetett a bevagoníro­zás, majd a szerelvények indítása Auschwitz felé.

A siker érdekében pontos utasításokkal látták el a gettóköz­pon­tok polgármestereit, meghatározták a magyar csendőrség fela­da­tait. A németeknek nem volt elég emberük a deportálások lebo­­nyo­lítására, ezért nélkülözhetetlen volt számukra a magyar karha­ta­lom és adminisztráció segítsége.

Július elejére Veesenmayer jelentése szerint 437 402 főt depor­tál­tak. Az áldozatok nem tudták, hogy milyen sors vár rájuk. Azt hitték, németországi vagy magyarországi mezőgazdasági munkára viszik őket. Horthy márciusi klessheimi tárgyalásán valóban megígérte Hitlernek, hogy 100 000 magyarországi „zsidó munkást” bocsát rendelkezésére a német háború erőfeszítéseinek támogatására. Ez az ígéret meg is könnyí­tette Eichmann dolgát.

A magyar lakosság vidéken általában passzívan szem­lélte zsi­­dó honfitársai megalázó elkülönítését és elhurcolását. Akár a zsidók, a magyar lakosság sem volt tisztában, mi vár a deportáltakra, így a né­me­tek és a magyar karhatalom gyorsan, ellenállás nélkül tudta végrehajtani terveit. Hat héten át naponta legalább 10 000 ember hagyta el marhavagonokba zárva hazáját.

Horthy július elején, amikor a budapesti zsidóságra került volna a sor, leállította a deportálásokat. Döntését több dolog is mo­tiválta: a külföldi és hazai tiltakozások (a svéd király, Roosevelt, a Vatikán), a táborból megszökött két rab által készített ún. Auschwitzi jegyzőkönyv megismerése, a szövetségesek normandiai partraszállása, a szovjet offenzíva. 1944. október 15-éig újabb deportálásokra nem került sor.

Szálasi Ferenc hatalomra kerülése után, 1944. októberében Veesen­mayer kö­vetelésére bele­­egye­zett 50 000 mun­­kaképes zsidó férfi áta­dá­sába a né­met biro­dalom te­rü­le­tén tel­je­sí­tendő munka­szol­gá­latra. Egyes becs­lések szerint összesen 50–70 000 fő mindkét nembeli ún. „köl­csön­zsidót” indí­tot­tak gyalog­menet­ben a határ felé. A hadi események miatt Auschwitz kiesett, az SS-nek átadott depor­tál­ta­kat rész­ben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépí­tendő erőd­vo­nal munkatáboraiba szállították. A deportáltak kb. 50-70 %-a halt meg.

Szálasi november közepén úgy döntött, hogy Buda­pesten gettót állíttat föl az ér­vé­nyes külföldi állam­polgárságot iga­zoló véd­levéllel nem rendel­ke­zők számára. A nyilas hatóságok megpróbálták össze­gyűj­teni és a gettóba kísérni a keresz­té­nyeknél vagy keresz­té­nyek által elhagyott lakásokban bujká­ló­kat. Nem egy alka­lom­mal azonban az elfogottakat a Dunába lőtték, így kb. 10 ezer embert gyilkoltak le.

Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich Born, a Nem­zet­közi Vörös­ke­reszt magyar­or­szági kép­vi­se­lője, C. Lutz svájci konzul, C. Danielsson svéd követ, Raoul Wallenberg svéd követ­ségi titkár és Carlos Branquinho portugál ügyvivő rend­sze­re­sen tiltakoztak a Szálasi-kormánynál az általuk kiadott mentesítő iratok figyelmen kívül hagyása ellen, illetve további véd­le­veleket adtak ki, s egész házakat, háztöm­böket nyil­vá­nítottak „védett” házakká. Ezek zöme a Szent István körút, Pozsonyi út kör­nyékén volt, ezért nevezték ezt a terü­letet „védett” vagy másként „nem­zet­közi” gettónak. E területen kb. 30–35 000 ember élte túl a nyilasok uralmát.

A pesti gettó felszabadítására január 18-án került sor. A Vörös Hadsereg alakulatai többségében csontig soványodott, testileg-lelkileg meggyötört, mintegy 70 000 embert találtak a gettóban.

Magyarországon összesen 450 000 magyar zsidó állampolgár esett a Holocaust áldozatául. 50 %-uk a visszacsatolt területeken élt.

A Wannsee-jegyzőkönyv

A Wannsee-jegyzőkönyv (1942. január 20.) - Titkos birodalmi ügy

„II. A birodalmi marsall rendelkezésére 1939 januárjában birodalmi központot állítottak fel a zsidók kivándoroltatására, és ennek vezetésével a Biztonsági Rendőrség és az SD főnökét bízták meg. Ennek az intézménynek főként a következő feladatai voltak:

a) minden intézkedést megtenni a zsidók fokozott kivándorlásának előkészítésére,

b) irányítani a kivándorlás áramlását,

c) egyes esetekben meggyorsítani a kivándorlást.

A kitűzött cél az volt, hogy a német életteret legális módon tisztítsák meg a zsidóktól.

... a hatalomátvételtől kezdve az 1941. október 31-i határnapig kerekítve összesen 537 000 zsidót vándoroltattak ki. ...

A kivándorlást a zsidók, illetve a zsidó politikai szervezetek maguk pénzelték. Hogy az elproletarizálódott zsidók visszamaradását el lehessen kerülni, olyan elvet alkalmaztak, hogy a vagyonos zsidóknak kellett a vagyontalan zsidók kivándorlását finanszírozni; ...

III. A kivándorlás helyébe most - a Führer előzetes hozzájárulásával - újabb megoldási lehetőség lépett: a zsidók evakuálása Keletre....

Az európai zsidókérdés e végleges megoldásánál kereken 11 millió zsidó vehető számításba, az egyes országokra vonatkozóan...

A zsidókat a végleges megoldás folyamán Keleten megfelelő vezetéssel és alkalmas módon munkára kell fogni. Nagy munkáscsapatokban, nemek szerint szétválasztva, útépítés közben vezetik a munkaképes zsidókat ezekre a területekre és eközben nagy részük természetes fogyaték útján kétségtelenül ki fog esni.

A végül esetleg megmaradó töredékállományt, minthogy ez esetben kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert ez természetes kiválasztódást mutatva, szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthető...

A 65 éven felüli zsidókat nem szándékoznak evakuálni, hanem a korosak gettójába helyezik át; erre a célra Theresienstadt van kiszemelve....

A Magyarországon történő szabályozáshoz szükséges, hogy a legrövidebb határidőn belül tanácsadót kényszerítsünk rá zsidókérdésekben a magyar kormányra.

IV. A végleges megoldási tervekhez bizonyos mértékig a nürnbergi törvényeknek kell alapul szolgálniuk, ezenfelül a vegyesházasságok és a kevert fajú egyének kérdésének maradéktalan megoldása is előfeltétel....

Első fokú kevert fajúak a zsidókérdés végleges megoldása szempontjából a zsidókkal egy sorba állítandók...

A másodfokú kevert fajúak alapjában véve a németvérűekhez számítanak, kivéve az alábbi eseteket, amikor a zsidókkal egyenlő számba veendők:

a) Ha a másodfokú kevert fajú korcsházasságból származik (mindkét szülő kevert fajú).

b) Ha a másodfokú kevert fajú külseje faji szempontból különösen kedvezőtlen, már ez is a zsidók közé sorolja.

c) Ha a másodfokú kevert fajú rendőri és politikai minősítése különösen rossz, s azt mutatja, hogy zsidóként érez és viselkedik.

A zsidók evakuálásának a gazdasági életre gyakorolt hatásával kapcsolatban kijelentette, hogy a hadifontosságú üzemekben ez idő szerint munkára fogott zsidókat mindaddig nem lehet evakuálni, amíg pótlás nem áll rendelkezésre.”

A munkaszolgálatosokról

A munkaszolgálatosok

Egy 1941-es rendelet szerint zsidó sze­mé­lyek „hadköte­le­zett­sé­gük­nek a hon­véd­ség kötelékében kisegítő szol­gálat tel­je­sí­tésével tesznek eleget. A kise­gítő szolgálatra kötelezettek ezt a szol­gálatot rend­fo­kozat nélkül teljesítik abban az esetben is, ha korábban tiszti, altiszti vagy tisztesi rend­fokozatot nyertek.”

A 2. magyar hadsereg munkásszázadait részint az ellátó szolgálatban, utak javítására, rakodásra, részint magában az arc­vonalban, műszaki munkák végzésére, erődítési munkákra, az első vonal előtti aka­dálytelepítésre, illetve aknák felszerelésére használták fel. Parancsnokaik szinte kivétel nélkül hadiszolgálatra behívott, nem­egy­szer szélsőjobboldali beállítottságú tartalé­kos tisztek voltak. Ennek megfele­lően bán­tak azután a kezükre adott és nekik kényre-kedvre kiszolgáltatott mun­ka­szolgála­to­sokkal. ...a munkaszolgálatos hadműveleti területen semmiféle járművel nem közle­ked­hetett; üzletben, kantinban nem vásárolhatott; (...) szabadságra nem mehetett; csomagot nem kaphatott; levelezése korlátozva volt; a parancsnoka, de maguk a honvéd kerettagok is bármiféle fenyítést alkalmazhattak vele szembe.

Az auschwitzi jegyzőkönyv

Részletek az „Auschwitzi Jegyzőkönyv”-ből (1944)

Az alábbi beszámolót két fiatal szlovák zsidó készítette (Wal­ter Rosenberg /Rudolf Vrba/ és Alfred Wetzler /Josef Lanik/). Ők 1944. április 7-én szöktek meg sikeresen az ausch­witz–birkenaui koncentrációs táborból. Ők ma már a semleges országban tartózkodnak, akiket 1942-ben Szlo­vá­kiából deportáltak, és két évet a birkenaui, auschwitzi, illet­ve a lublin–majdaneki koncentrációs táborban töltöttek, amit csodával határos módon sikerült ép bőrrel megúszniuk.

A jegyzőkönyv 1944. április végén jutott Budapestre, ahol 6 példányban lefordították magyarra.

„A kis őrlánc tornyait csak éjszaka foglalják el, s egyidejűleg a kettős kerítésrendszerbe áramot vezetnek. A kis őrlánc legénysége reggel elhagyja őrhelyét, s egyidejűleg a nagy őrlánc tornyait foglalják el őrök. A két őrzónán átszökni majdnem kizárt. A kis őrláncon éjszaka nem lehet átjutni, míg a nagy őrgyűrű tornyai olyan közel állnak egymáshoz (csupán 150 méternyire, azaz egy torony csak 75 méteres kört őriz), hogy ezek észrevétlen megközelítése lehetetlen. Ha valaki ezek közelébe megy, akkor minden további nélkül lőnek. A nagy őrlánc őreinek esti váltása csak akkor történik meg, amikor a táborlakókat már megszámolták, s meggyőződtek arról, hogy valamennyi fogoly a kis őrláncon belül található. Abban az esetben, ha kiderül, hogy egyik vagy másik fogoly hiányzik, akkor szirénákkal riadót fújnak.

Ha élve fogják el a foglyot, akkor az egész láger szeme láttára fel­akasztják. Ha megtalálják a holttestét, akkor azt vissza­hoz­zák a lágerbe – akárhol is akadnak rá –, és a bejáratnál közszemlére teszik ki. A kezei közé tesznek egy táblát a kö­vet­kező felirattal: „Íme, itt vagyok.” Fogságunk kétéves időtartama alatt nagyon sok szökési kísérlet volt, azonban 2–3 eset kivételével élve vagy halva, de mindig visszahozták a szökevényt. (...)

Birkenau nevezetű település valójában nem is létezik. A Birkenau név új keletű, eredete a közelben található nyírfaligetre vezethető vissza. (...) A jelenlegi birkenaui láger központja az auschwitzi lágertől kb. 4 km-es távolságra van. A birkenaui és az auschwitzi lágerek nagy őrláncai érintik egymást, s csupán egy sínpár választja el őket egymástól.

Auschwitzban azonnal egy nagy barakkba vezettek ben­nün­ket. A barakk egyik oldalán le kellett adnunk a csomagjainkat, a másikon teljesen le kellett vetkőznünk, s átadnunk ér­té­ke­in­ket. Utána meztelenül átmentünk a szomszédos barakk­ba, ahol a fejünket és az egész testünket le­bo­rotválták, s Lysollal fertőtlenítették. A ba­rakkból kifelé jövet mindegyikünk kapott egy számot. (...)

Az épületek olyan istálló benyomását keltik, ami fölött széna­pad­lás van. Belül nincsen mennyezet, csupán maga a tető. A házat egy hosszanti fal szeli ketté, amelynek csak a kö­ze­pén van nyílás. A ház oldalfalai és a középső válaszfal mentén két oldalon magaslanak az alvóhelyek. Ezeket a padló, illetve két egymás fölötti „fiók” képezi, melyek a föld­től és egymástól 80 cm-es távolságban helyezkednek el, míg oldalirányban függőleges válaszfalak különítik el az egyes alvórekeszeket. Ily módon három rekesz van egymás fölött. Mindegyikben három személyt helyeznek el. E kamrák túl rövidek, így nem lehet kinyújtózni, s a csekély 80 cm-es magasság pedig alig teszi lehe­tővé az egyenes ülést. Ily módon egy házban – vagy úgynevezett blokk­ban – 400–500 embert he­lyez­nek el. (...)

A mai birkenaui láger területe kb. 850×1600 méter. Az auschwitzi lá­ger­hez hasonlóan ezt is egy kis őr­lánc veszi körül. Közvetlenül a kis őrláncon kívül egy új, jelentősen na­gyobb táborrészt építenek, ame­lyet elkészülte után a már meglévő táborba olvasztanak. Ezeknek a nagy elő­ké­szüle­tek­nek a célja előt­tünk ismeretlen. Az auschwitzihoz hason­lóan a birkenaui lágert is 2 km-es körben egy nagy őrlánc veszi körül. Az őrzési rendszer hasonló az auschwitziéhez.

A munka

Korán reggel indultunk munkába és este tértünk vissza. Az asztalos­műhelyben és az útépítésnél dol­goz­tunk. Naponta kétszer kaptunk enni: délben egy liter répalevest, este 30 dkg rossz kenyeret. A munkafeltételek kimondhatatlanul ke­mé­nyek voltak, s így a legtöbben közülünk az éhezés és az ehe­tetlen ételek miatt legyengültek, és nem bírták ki. A ha­­lálozási arány ijesztő méreteket öltött. A mi 200 fős munka­csoportunk napi 30–35 halottat számlált. Sokakat a felü­gye­lők, az ún. kápók munka közben minden ok nélkül egyszerűen agyonütöttek. Csapatunk hiányzó tagjait naponta a Birkenau­ban maradt nagyobbik csoportból pótolták. A munkából való esti hazatérés nehéz és veszélyes volt. A hosszú, 5 km-es úton magunkkal kellett cipelni a szer­szá­ma­in­kat, tűzifát, nehéz főzőüstöket és nap­köz­ben meghalt vagy agyonütött társaink holttestét. Fel­pakolva kellett katonai rend­ben vonul­nunk. A kápó a neki nem megfelelő menetelést kegyetlen ütlegeléssel vagy agyon­ütéssel büntette. Minden este meg­szá­moltak bennünket, a hullákat kézikocsira tették, és a közeli nyírfaligetbe vitték, ahol azokat egy néhány méter mély és 15 m hosszú gödörben elégették. (...)

Az első és második szállítmányból 120 embert – köztük en­gem – kiválasztottak, és az auschwitzi lágerparancsnokság parancsára, mely orvosokat, fogtechnikusokat, főiskolásokat és tisztviselőket igényelt, Auschwitzba küldtek. A csoport 90 szlovák és 30 francia zsidóból állt. Egyhetes auschwitzi tartózkodás után ebből a 120 értelmiségiből 18 orvost és ápolót valamint 3 tisztviselőt választottak ki. Az orvosokat az auschwitzi kórházban foglalkoztatták, míg a 3 tisztviselőt, köztük voltam én is, visszaküldték Birkenauba. A maradék 99 személyt az auschwitzi kőfejtőbe küldték, ahol rövid időn belül elpusztultak. (...)

A krematóriumok

1943. február végén kezdte meg működését az újonnan fel­­épített krematórium és gázkamra Birkenauban. A nyír­fa­li­getben abbahagyták az elgázosítást és a hullaégetést, s ettől az időponttól kezdődően az erre a célra létesített 4 kre­matóriumban végezték ezt a tevékenységet. A nagy árkot a nyírfaligetben lefedték, s a talajt elegyengették. A hamut ko­rábban is már trágyázásra használták a harmansei gaz­da­ság­ban, s így ma már alig találhatók meg a tömeggyilkosság nyomai.

Jelenleg Birkenauban 4 krematórium üzemel: két nagyobb és két kisebb. A nagyobb krematóriumok 3 részből állnak:

A) kemencék

B) előcsarnok

C) gázkamra

A hamvasztóhelyiség közepéből egy magas kémény emel­kedik ki. Körülötte 9 kemence épült, mindegyik 4 nyí­lás­sal. Minden nyílásba 3, átlagos méretű holttestet lehet elhe­lyezni, amelyek másfél órán belül teljesen elégnek. A kemencék kapacitása eléri a napi 2000 holttestet. A ham­vasz­tóhelyi­ség mellett található a nagy előkészítő terem, ame­lyet úgy ren­deztek be, hogy fürdőelőcsarnok benyomását keltse. A csar­nokban 2000 ember fér el, s alatta állítólag van egy másik, hasonló méretű csarnok is. Innen egy ajtón ke­resz­tül vezet az út a néhány lépcsőfokkal lejjebb fekvő, nagyon hosszú és szűk gázkamrába. A gázkamra falain zuhanyrózsák vannak, így a kamra egy óriási fürdőcsarnok látszatát kelti. A kamra lapos mennyezetén három, lég­men­te­sen elzárható ablak van. A gázkamrából sínpár vezet a ke­mencékhez az előcsarnokon keresztül. Az áldozatokat először az előcsarnokba vezetik, ahol azt mondják nekik, hogy a fürdőbe mennek. Itt levetkőznek, s tovább ámítják őket azzal, hogy két, fehér köpenybe öltözött férfi min­den­kinek törülközőt és szappant oszt szét. Utána a gázkamrába préselik őket. 2000 ember teljesen megtölti a kamrát, úgy, hogy ott csak állva férnek el. Azért, hogy ennyi embert be­szo­rítsanak, gyakran a kamrába lőnek, hogy a bent lévőket arra kényszerítsék, hogy előre húzódjanak. Ha már mindenki a kamrában van, kívülről bezárják az ajtót. Ezután egy kis szünet következik, bizonyára azért, hogy a kamra hőmérséklete a kívánt hőfokot elérje. Utána gázálarcos SS-katonák másznak a tetőre, az említett ablakokat kinyitják, és bádogdobozokból port szórnak a kamrába. A dobozokon az alábbi felirat látható: „Cyklon zur Schädlingsbekampfung” („ciklon rovarirtásra”) és egy hamburgi gyár cégjelzése ol­vasható rajta. Ez való­színűleg egy olyan ciánkészítmény, amelyik bizonyos hő­mérsékleten gázzá alakul át. E procedúra után három perccel a kamrában mindenki halott. Még sohasem fordult elő, hogy valaki életjelt adott volna magáról, ami a korábbi primitív elgázosítás során a nyírfaligetben gyakran megtörtént. A kamra kinyitása után szellőztetnek, s a „Sonderkommando” lapos kocsikon a kemencékhez viszi a holttesteket, ahol elégetik őket. A kisebb krematóriumok ugyanazzal a metódussal dolgoznak, csak éppen feleakkora kapacitással.

Elvileg csak a zsidókat gázosítják el, az árjákat csupán ki­vé­­teles esetekben. Ezeket agyon szokták lőni. A kre­ma­tó­ri­umok megnyitása előtt a nyírfaligetben lőtték őket agyon, s holttesteiket egy árokban elégették. Ké­sőbb a krematórium előcsarnokában tarkólövéssel végeztek velük. Az első kre­ma­tóriumot 8000 krakkói zsidó elgázosításával és elé­ge­té­sé­vel „avatták fel” 1943. március elején. Erre az ese­ményre prominens vendégek érkeztek Berlinből, magas rangú tisztek és magas beosztású civilek. A krematórium vezetésével na­gyon meg voltak elé­gedve, s gyakran néztek be a kém­le­lő­lyukon keresztül a gázkamrába. Nagy elismeréssel szóltak az üzemről. (...)

A tábor vezetői

A birkenaui láger első adminisztrá­cióját az ezzel megbízott foglyok látják el. A foglyokat nem származási országuknak megfelelően helyezik el, hanem a közös munkakör szerint („kommandók” szerint). Minden blokkban 5 tisztségviselő van.

A blokkelöljáró fehér szalagot visel a bal karján, ezen a ba­rakk száma látható. A barakkban élet és halál ura, és felelős a barakk rendjéért. 1944. február végéig a barakkok közel felének volt zsidó elöljárója. Aztán egy Berlinből érke­zett rendelkezés értelmében leváltották őket. A tilalom ellené­re még ma is 3 szlovák zsidó tölti be ezt a tisztséget.

A barakk írnoka a felügyelő végrehajtója. Ő végzi a szükséges papírmunkát, kartotékot vezet és nyilvántartja a mindenkori létszámot. A barakkírnok munkája különösen felelősség­tel­jes. A mindenkori létszámot kínos pontossággal kell nyil­ván­tar­tania. A foglyok nem nevekkel, hanem számokkal sze­re­pel­nek, így nagyon könnyen fordulhat elő tévedés. Ha az írnok egy adott számot tévedésből halottnak jelent – ez a ma­gas halálozási aránynál könnyen megtörténhet, és tény­le­gesen meg is történt –, akkor a hibát úgy korrigálják, hogy a kérdéses szám viselőjét utólag valóban kivégzik. Az át­adott jelentést később már nem lehet kijavítani, a jelentett számnak hajszálpontosan meg kell felelnie a tényleges lét­számnak. Az írnoki pozíció valódi hatalommal jár, sajnos ezzel nagyon gyakran vissza is élnek.

Az ápolók és a barakkszolgák végzik a szükséges fizikai munkákat a barakkban. Ápolásról természetesen szó sincs.

A „tábori elöljáró” felügyeli az egész lágert. Ő is fogoly. (...) Joga van ba­rakkfelügyelőket és írnokokat kinevezni és leváltani, mun­ká­kat kiosztani stb. (...)

A tábori elöljáró mellett működik a tábori írnok, aki gya­kor­latilag a legnagyobb hatalommal rendelkezik a táborban. Csak ő áll közvetlen kapcsolatban a lágerparancsnoksággal, ő veszi át a parancsokat, és adja át a jelentéseket. E tevé­keny­sége révén a lágerparancsnokságra bizonyos mérték­ben befolyást gyakorolhat. A barakkírnokok közvetlenül neki vannak alárendelve.

Az egyes barakkokat 6–8 SS-barakkvezető felügyeli. Ők vég­­zik esetenként a létszámellenőrzést és jelentik a láger ve­zetőjének (...). A lá­­ger­ve­zető felettese a lágerparancsnok, aki egyidejűleg az auschwitzi láger parancsnoka is. Az auschwitzi tábor irá­nyítását is egy lágervezető látja el, aki Auschwitz és Birkenau közös lágerparancsnokának van alá­rendelve. A jelenlegi lágerparancsnok neve: Höss. (...)

A munkacsoportok (itt munkakommandóknak nevezik) pa­rancs­noka a „kápó”, aki a munkaidő alatt korlátlanul ren­del­ke­zik a neki alárendelt foglyokkal. Nemritkán előfordul, hogy a „kápó” a munka során megöl egy foglyot. Nagyobb mun­kacsoportoknál több „kápó” is van. Felettük áll a „fő­kápó”. Korábban gyakran voltak „kápók” zsidók is. A fent­ em­lített berlini parancs ezt is megtiltotta. (...)”