A hidegháború kezdete

A hidegháború kezdetét nehéz pontos évszámhoz kötni, bár gyakran a fultoni beszéddel azonosítják. A versengő nagyhatalmak közötti ellentét azonban ennél korábban keletkezett, nyílt meghirdetése viszont később. (Magát a kifejezést Walter Lippman amerikai publicista használta először 1947-ben.) Az első éles konfliktus Németország kapcsán robbant ki.

A német kérdés

Németország békebeli jövőjéről a háború alatt többféle elképzelés született. A legsúlyosabb szerint fel kell darabolni apró országokra és agrár-ipari országgá kell süllyeszteni azokat a hatalmas jóvátételekkel. Felmerült az ország semlegessé tétele is, illetve hogy valamelyik nagyhatalom befolyása alá kerüljön az egységes ország. Elképzelhetőnek tartották, hogy a zónákra osztott ország különböző területei más-más hatalom irányítása alatt, de egységes gazdaságként működjenek. (Ez azonban azt feltételezte, hogy a győztesek továbbra is jól tudjanak együttműködni.)

A szovjetek a saját övezetükben jelentős társadalomátalakító intézkedésekbe fogtak, amelyek gazdaságilag és politikailag is egyre nehezebbé tették Németország egységes kezelését. A nyugatiak erre zónáik egyesítésével válaszoltak és a számukra megfelelő társadalmi rendszer felépítését támogatták. A két megszállási övezetet egyre nagyobb szakadék választotta el egymástól. A Szovjetunió a "zóna-önkiszolgálás" elve alapján minden mozdíthatót elhurcolt az ország keleti területeiről. Az Odera-Neisse határhoz való ragaszkodása, ami Lengyelország nyugatra tolását jelentette, mintegy 12 millió német elvándorlását eredményezte. A nyugatiakra hatalmas terhet rótt ennek az embertömegnek az ellátása. Ezek a lépések jelentősen hozzájárultak a szovjet-amerikai viszony romlásához. Az amerikai érdekek egy erős német gazdaság hatalmas piacához kötődtek, amit a szovjetek (és egy ideig a franciák) lépései megakadályoztak. A Marshall-segélyben ezért Németországnak kiemelt szerep jutott. Ettől kezdve az ország gazdasági egysége csak elméletben létezett. A kettészakadás megindult. Ez azonban felvetette Berlin sorsát, amely a négyhatalmi megszállása miatt idegen testként ékelődött bele a szovjet zónába. A nyugati területeken végrehajtott valutareformért Sztálin Berlin nyugati részének blokádjával válaszolt. Az ostromzár meghiúsítására tett erőfeszítések eredményeként a nyugatiak gazdasági és katonai integrációja felgyorsult, a franciák és a németek kibékültek, megalakult a két német állam, megindult az atomfegyverek Európába telepítése és a világpolitika meghatározó elemévé a szovjet-amerikai ellentét vált.

Mélyülő ellentétek

Feszültség támadt Iránban is, ahonnét a Szovjetunió nem akart kivonulni. Sztálin befolyást kívánt a Földközi-tenger medencéjében a volt olasz gyarmatokon és - a régi cári külpolitika folytatásaként - a tengerszorosoknál. Ennek a túlzott terjeszkedési szándéknak igyekezett gátat emelni a Truman-doktrína, mely a szabad népek támogatását ígérte a kommunizmussal szemben. Néhány hónappal később már nemcsak támogatásról, hanem a kommunizmus terjeszkedésének "feltartóztatásáról" beszéltek.

Az 1947-től folyósított Marshall-segély (Európai Újjáépítési Program) választóvonalnak bizonyult. Elutasításával a Szovjetunió felmondta az együttműködést, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának felállításával ("aki nincs velünk, az ellenünk van" elv meghirdetésével) és a fennhatósága alá tartozó országok erőszakos szovjetizálásával pedig az ellenségeskedést választotta. Zsdanov, az SZKP egyik vezetője meghirdette a világ "két táborra" oszlásáról szóló elméletét. Szerinte a táborok kibékíthetetlenül állnak egymással szemben. Véget ért a "már nem szövetségesek, még nem ellenfelek" állapot.

Tovább mélyült az ellentét az új világkereskedelmi rendszer megalakításával (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény - GATT, 1947.) A Szovjetunió és tömbje ettől távol maradt, a Világbankba nem léptek be, hanem válaszul 1949-ben megalakította a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) nevű szervezetet, mely a politikai versengést gazdaságival is kiegészítette.

A negyvenes évek végének legsúlyosabb válsága a Berlin körül meghirdetett - sikertelen - szovjet blokád volt, mely a nyugat-európai államok katonai együttműködésének kényszerét teremtette meg (NATO 1949.). 1949-ben ténnyé vált a német megosztottság: 1949-ben megalakult az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság), majd az NDK (Német Demokratikus Köztársaság). A Szovjetunió pozícióinak erősödését jelentette, hogy 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaság, mely a szocialista tömbhöz tartozott.

A koreai háború

A hagyományos európai hatalmi egyensúlyt a negyvenes évek végére felváltotta a bipolaritás, a szovjet atomfegyver megjelenésével pedig beállt az "atompatt", mely ugyan hatalmas versengést indított a két szuperhatalom között, de Európában békét eredményezett. Az alapellentétek nagy kockázata miatt "helyettesítő háborúkat" vívtak. Ezekben állandóan veszélyben forgott a status quo, de mindig lehetett megoldásokat találni. A legélesebb helyzet a koreai háborúval alakult ki. A szovjet-kínai szövetségre támaszkodva az északiak lerohanták a déli területeket, hogy kommunista fennhatóság alatt egyesítsék a kettéosztott félszigetet. Az ENSZ égisze alatt beavatkozó amerikaiaknak a háború három éve négyszer annyiba került, mint a Marshall-segély, de végül rögzült a háború előtti állapot. A hadi konjunktúra azonban jót tett a világgazdaságnak, s politikailag is előrelépést hozott, mert végre sikerült az amerikai-japán különbékét megkötni, melynek eredményeként Japán visszanyerte szuverenitását, s megindult az a hatalmas gazdaságfejlődés, melyet a japán csoda néven szoktak emlegetni. Ez a háború indította el az amerikai vezetésű ázsiai katonai tömbök kialakulását és gyorsította meg a hidrogénbomba kifejlesztést. A COCOM-listák szigorításával egyre nehezebbé tették a fejlett technika beszerzését a keleti tömb országai számára. Az eddigi passzív "feltartóztatást" aktív katonai stratégiával váltották fel Washingtonban. Ezt nevezték a "visszafordítás" vagy a "felgöngyölítés" (Roll Back) politikának. Ekkor került a hidegháborús szótárba a "tömeges megtorlás" elnevezés, mely a nukleáris fenyegetésre való hivatkozást jelentette.

Átmeneti enyhülés a hidegháborúban

Az európai térségben hiába növelték az amerikai fegyveres jelenlétet, létszámban nem mérkőzhettek a szovjetekkel. Mind sürgetőbbé vált Németország felfegyverzése. 1952-ben a nyugatiak megszüntették a megszállást és Európai Védelmi Közösség felállításáról határoztak, melyben a németek is helyet kaptak. A Szovjetunió ezek után lemondott az egyesítési szándékairól és az NDK-t egyre erőteljesebben integrálta a szocialista országok közé. Ennek keretében Sztálin halála után enyhítettek az elnyomáson, de ez nem várt következményhez vezetett, 1953 júniusában Berlinben felkelés robbant ki a kommunista rend és a szovjet megszállás ellen, melyet csak szovjet tankokkal sikerült leverni. Az ötvenes évek közepére a Hruscsov vezette Szovjetunió felismerte, hogy erőforrásai korlátozottak, és ha valamit akar nyújtani a polgárainak, hogy levezesse a növekvő feszültséget, akkor csökkenteni kell a hadi kiadásokat. Ezt azonban csak akkor tehette meg, ha a nemzetközi szembenállás élességén tompít. Ez a magyarázata annak, hogy 1955-ben, az osztrák államszerződés aláírása után a semlegesség fejében - a többi nagyhatalommal együtt - kivonultak a tíz éve megszállva tartott Ausztriából.