Szent László (1077-1095) személyiségéről a források a csodatevő király, a mulandó világtól elforduló és csak az égiek felé törekvő szent férfiú alakját rajzolták meg követendő példaként a vallásos olvasók számára. A forrásokkal ellentétben László határozott és keménykezű uralkodó volt. Az "a kegyes király", aki a legenda állítása szerint ítéleteiben mérsékelte a törvények szigorát, a valóságban drákói szigort alkalmazott a bűnösökkel szemben. A kiformálódó feudális társadalom alapját a magántulajdon jelentette, éppen ezért a tulajdon védelmében a király következetes könyörtelenséggel lépett fel. A "vérrel írott" törvények kegyetlenül büntették a tolvajokat, a rablókat és pártfogóikat, és könyörtelen bosszút álltak a bűnösök családján is. A hitélet elmélyítését szintén törvények segítették.

László uralkodása alatt, 1083-ban került sor az első magyarországi szentté avatásokra. Az egyház tanítása szerint a szentek földi életükkel kiérdemelték, hogy a mennyországban Isten közvetlen környezetében éljenek. A szentté avatások módja szigorúan kötött volt: először kérni kellett Rómát az eljárás megindítására, ezután vizsgálat indult, tanúkat hallgattak meg, majd írásba foglal ták a vizsgálódás eredményeit, Ha a pápa engedélyezte az avatást, akkor a pápai legátus jelenlétében “felemelték” a szent csodás tulajdonságú maradványait és új nyugvóhelyre helyezték, A szentek kultuszát ünnepnapok őrizték, életüket legendákban foglalták össze. 1083-ban egyszerre avatták szentté I. István királyt és Imre herceget, a mártírhalált halt Gellért püspököt és még két remetét. István szentté avatása különleges volt abban a tekintetben, hogy ő volt az első “hitvalló” uralkodó Európában, akit nem mártírhalála miatt, hanem kizárólag hittérítői-uralkodói erényei alapján, mint népének apostolát és az egyház megszervezőjét emelték a szentek sorába. Imre herceg szűzi házasságával, vallásos, erényes életével érdemelte ki az egyház megbecsülését. Istvánnak és kortársainak a szentté avatása politikai tett is volt: László ezzel ország-világ előtt jelezni kívánta, hogy Magyarország a Szent István halála óta eltelt évtizedek súlyos megrázkódtatásai után is keresztény ország maradt, amelynek királya Szent István politikáját folytatja.

László 1091-ben elfoglalta a Száva folyótól délre fekvő Szlavóniát és Horvátországot. Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb színtere a Balkán. A király kijutott az Adriai-tenger partjára is, de Dalmáciát már nem tudta megszállni. Lászlót nagy tervei közepette, 1095-ben utolérte a halál, holttestét Nagyváradon helyezték örök nyugalomra.

A középkori Szent László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést 1192-ben történt szentté avatása adta. Ennek nyomán a lassan kialakuló magyar lovagi kultúra László személyében elnyerte királyi példaképét. Életéről, vitézi tetteiről és a neki tulajdonított csodákról legendák, népi énekek, mondák születtek. Váradi sírja istenítéletek kapcsán igazságot szolgáltató fórum és csodatevő zarándokhely lett. A szent király tiszteletére évszázadokon keresztül templomokat szenteltek fel, amelyekben freskók és táblaképek sokasága elevenítette meg a “lovagszent” különböző hőstetteit, látomásait és csodáit.

László király alakja a Képes Krónikában

„Miután tehát isteni rendelésből magára vállalta az ország kormányzását, nem az esendő, mulandó világi dicsőséget, hanem az égi hazát és az isteni dicsőséget igyekezett szívének egész szenvedélyével kiérdemelni. Mindig, minden ítéletében az Úr félelmét tartotta szem előtt, de legfőképpen a bűnvádi eljárásokban, ahol megtorlást vagy véres büntetést szokás kiszabni. Isteni sugallattól megvilágosítva ugyanis tudatában volt annak, hogy a király ne annyira uralkodjék, mint inkább rajta uralkodjanak. Ezért minden ítéletében, enyhítve a törvények szigorát, mindig a könyörületes szelídség elvét alkalmazta. A szorongatottak vigasztalója, az elnyomottak támogatója, az árvák kegyes atyja volt. Országának valamennyi lakója, tulajdonképpeni nevét megváltoztatva, Kegyes Királynak hívta. Ugyanakkor diadalmas, tisztelt, híres országgyarapító uralkodó volt, nem annyira e címek értelme, mint a tények valósága szerint: megnövelte ugyanis a magyar állam területét…”