Az Aranybulla 1231. évi újrafogalmazása, megerősítése után Nagy Lajos ismét kiadta azt. Az 1351. évi törvény elismerte a nemesi földek ősi öröklési rendjét, ezt nevezzük ősiségnek. Ahhoz, hogy megértsük ennek a lényegét, át kell tekintenünk a nemesi földek öröklési szokásait. Szent István óta a földek öröklési rendjében különbséget tettek az ősi nemzetségi földek és a királyi adománybirtokok között. A nemzetségi földek királyi beleszólás nélkül, egyenes ágon és oldalágon is öröklődhettek a nemzetségen belül, tehát pl. unokatestvér is örökölhette a földet. Az örökösödésben ez volt az "ősibb", erősebb szokásjog, és ezt nevezték ősiségnek. Ezzel szemben a királyi adománybirtok csak az egyenes ági férfi örökösöket - a fiúkat, a fiú unokákat - illette meg, és a család kihalása esetén a föld visszaszállt a királyra (háramlási jog). E két birtoktípus határai idővel elmosódtak, hiszen az apának juttatott királyi adomány a következő nemzedéknél már nyilván "ősinek" számított. Ezt erősítette, hogy a 13. századtól a királyok örökjogon adtak birtokokat, vagyis a királyi adománybirtokok már régóta az ősi nemzetségi szokásoknak megfelelően öröklődtek.

Az Aranybulla még úgy rendelkezett, hogy a fiú utóddal nem rendelkező szerviens a királytól kapott birtokról életében vagy halálakor szabadon végrendelkezhetett. Ezt a magyar szokásjoggal ell entétben álló rendelkezést az 1351. évi törvény hatályon kívül helyezte, és ugyanez a törvény a nemzetségi öröklés rendjét minden nemesi birtokra kiterjesztette. Nem Lajos vezette tehát be az ősiséget, a nemesség e régóta gyakorolt jogát a törvény csupán becikkelyezte. Az ősiség – amely egészen 1848-ig volt érvényben – lehetetlenné tette a nemesi földek elidegenítését.

Ugyanezen törvény rendelkezett a kilencedről is. A kilenced a gabona- és bortermés második tizede volt, hiszen az első tized az egyháznak járt. Ez a törvényben elrendelt földesúri adó nem azt jelentette, hogy korábban a birtokosok ne szedtek volna terményjáradékot. A kilenced bevezetésére azért került sor, mert a nagy pestisjárvány pusztításai következtében csökkent a népesség, és a nagybirtokosok túlzott kedvezményekkel saját birtokaikra csábították a köznemesek jobbágyait. Egy nagyúr ugyanis, akinek sok jobbágya volt, megtehette, hogy kevesebb járadékot követelt – ez a törvény tehát a köznemesség érdekeit tartotta szem előtt. A törvény ellenére az országban nem alakult ki teljesen egységes földesúri adózás.

A nemesi rend egységét szintén ez a törvény szentesítette, amikor kimondta, hogy “az országunk határai közt lakó valódi nemesek… egyetemlegesen egy és ugyanazon szabadságnak örvendjenek”.