A Szent István halála utáni mintegy negyven esztendőt súlyos politikai válság jellemezte, amely három, egymással szorosan összekapcsolódó területen jelentkezett. Az első a trónutódlás kérdése volt. Az Árpádok uralkodásának első két évszázadában nem volt egyértelmű, hogy a trón a szeniorátus vagy az elsőszülöttségi jog szerint öröklődik-e tovább, ezért jellemezték e korszakot az Árpád-házi hercegek testvérháborúi. E küzdelem vezetett el a második problémához. Az egyre erősödő Német-római Császárság kihasználta az ország belső gyengeségét, és többször kísérletet tett arra, hogy a fiatal Magyar Királyságot hűbéri függésébe vonja. A német beavatkozásra jó okot adott, hogy néhány Árpád-házi herceg a német császárban találta meg támogatóját és hozzá fordult segítségért. Egy rövid időszaktól eltekintve a német császárok ezen törekvése kudarcba fulladt, Magyarország megmenekült a német hűbéri függéstől.
A harmadik nagy kérdés az volt, hogy sikerül-e megerősíteni az országban a keresztény eszméket, amelyek befogadását hátráltatta a szívósan tovább élő pogány hagyomány, vagy a fiatal magyar állam a pogánylázadások áldozata lesz. A legjelentősebb pogányfelkelés 1046-ban tört ki Vata vezetésével. András király (1046-1060) leszámolt a felkelőkkel, és elrendelte, hogy szerte az országban hagyjanak fel a pogány szokásokkal és István király törvényei szerint éljenek. A viharos évtizedek után László és Kálmán békésebb korszaka következett. A trónharcok az Árpád-házi hercegek között azonban még sokszor megismétlődtek a következő évszázadban is.
A legenda (latin ‘olvasni való’) a vértanúk, szentek történetét elbeszélő életrajz, rendszerint a szentté avatás megalapozására készült. A legendákban – a hívő embereknek példaadásul – lejegyezték az aszketikus, jámbor, szentéletű ember életét, szenvedését, csodatevését, hősies helytállását, Krisztushoz való hűségét. A legendák koruk csodahitére támaszkodtak, ugyanakkor maguk is terjesztették az ideális keresztény életeszményt. Az Árpád-kor leghíresebb legendái Szent Istvánról, Imre hercegről, Gellért püspökről, Szent Lászlóról és Szent Margitról készültek.
„Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéte és Szónok ispán…elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Szent Gellért azonban, minthogy alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt istentelen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért püspök pedig azokra, akiket kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette..., a földre térdelve hangosan így kiáltott: “Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.” Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, nekitámadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligára rakták és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel pedig még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották. Így költözött el Krisztus dicsőséges vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni…
A következő napon aztán nagy sírással temették el Pesten a Boldogságos Szűz templomában ugyanabban a ruhában, amelyben a vértanúságot elszenvedte. Ahány beteg csak a testét érintette vagy vérét a földről felszedte, mindenféle betegségből tüstént kigyógyult.”