A források tanúsága szerint II. András király (1205-1235) pazarló, költekező ember volt, aki kedvelte a pompát, a lovagi tornákat, a hadakozást, és számolatlanul szórta szét a rá hagyott örökséget.

Az Aranybulla pecsétje András első felesége Gertrúd lett, akinek apja a német-római császár alattvalója volt, őrgrófságát Merániának nevezték, ezért hívták a Gertrúddal együtt Magyarországra került németeket merániaknak. A királyi párnak köszönhetően Gertrúd testvére, Bertold Kalocsa érseke lett, később horvát báni, majd erdélyi vajdai címet kapott. Az a látványos kedvezés, amelyet András sógora iránt tanúsított, az országban széles körű elégedetlenséget váltott ki. Tovább rontotta a közhangulatot, hogy Gertrúd másik két testvére is Magyarországra jött, a király nekik is óriási területeket adományozott.

Ugyancsak főként a “merániak” voltak II. András adományainak a haszonélvezői is. András ugyanis szakított elődeinek azzal a gyakorlatával, hogy jövedelemhez elsősorban saját birtokaik bevételéből jutottak. Ő hozzálátott a királyi földek nagymértékű eladományozásához, s jövedelmeit elsősorban a királyi jogon szedett regálékra alapozta. Birtokadományai nemcsak az Árpád-ház magánbirtokait érintették, de sor került a szintén királyi birtoknak számító várbirtokok eladományozására is. Maga a király így fogalmazta meg új politikájának lényegét: “Az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”.

Ezen okok miatt országos elégedetlenség bontakozott ki Gertrúd és németjei ellen. Az összeesküvést azok a nagyurak vezették, akik a királyi udvarban magas tisztségeket viseltek, közelről látták tehát Magyarország javainak könnyelmű eltékozlását. A gyilkos merényletre 1213-ban került sor, amikor a király éppen úton volt gyakori halicsi (galíciai) hadjáratai egyikére. Az összeesküvők célpontja Gertrúd volt, de több más német is áldozatul esett a támadásnak.

A legnagyobb jelentősége mégis annak a szervezkedésnek lett, amely 1222-ben robbant ki a királlyal szemben. Vezetői olyan előkelők voltak, akiket András korábban kiszorított a hatalomból. Ők érthető módon sérelmezték a birtokok korlátlan eladományozását és az ő kárukra nagy hatalomhoz jutott idegenek jelenlétét.

Ezek az előkelők támogatókra leltek a királyi szerviens – azaz királyi szolgáló – nevet viselő, tekintélyes létszámú társadalmi csoportban. A szerviensek kisebb földbirtokokkal rendelkező szabadok voltak, akik a királynak tartoztak katonai szolgálattal. A birtokadományozások révén megerősödő nagybirtok alapvetően veszélyeztette a szerviensek helyzetét. A szerviensek azért harcoltak, hogy megmaradjon az őket csak a királyhoz láncoló kötelék, s ne legyenek a magánbirtokosok “úri” szolgálói. Ők erőszakolták ki tehát 1222-ben II. Andrástól az Aranybulla néven ismert kiváltságlevelet. Az Aranybulla kiemelkedően fontos állomás az ország történelmében: míg 1222 előtt a királyon és néhány tucat egyházi és világi előkelőn kívül másnak egyáltalán nem volt beleszólása az ország irányításába, most egy sokkal szélesebb társadalmi csoport tagjai nyilvánították ki azt az óhajukat, hogy véleményüket immár vegyék figyelembe.

Az Aranybulla legtöbb pontja nem valósult meg. De mert utóbb a főleg szerviensekből formálódó köznemesség ezt tekintette szabadságjogai alapjának, később afféle “nemesi alkotmány” lett belőle. Ugyancsak András uralkodása alatt bocsátották ki a Zala megyében élő szerviensek azt az iratukat (1232), amely az első bizonyság arra, hogy a szerviensek saját megyéjükben elláthattak igazságszolgáltatási feladatokat. Ebből nőtt ki a szolgabírói tisztség, amely a vármegyei ügyekben látta el a bírói teendőket. Ezzel megszületett a vármegye első választott tisztségviselője.

II. Andrást aligha lehet előrelátó, bölcs uralkodónak minősíteni. Mégis valamit ösztönösen megsejtett abból, hogy a korábbi kormányzati mód alapos változtatásokra szorul. Igaza volt abban, hogy többé nem tartható fenn a királyi földbirtok abszolút túlsúlya mint a királyi hatalom legfőbb anyagi forrása. De nem mérlegelte azt, hogy megvannak-e a feltételek az ily módon kieső bevételek pótlására. S mivel nem voltak meg, szinte egész országlását a pénztelenség jellemezte. András megannyi tulajdonsága éles ellentétben állt elsőszülött fia, Béla jellemével. A véletlen játéka, hogy a könnyelmű királyt a szigorú erkölcsű utód, IV. Béla követte a trónon.