Károly Róbert gazdag kincstárat hagyott fiára, amire Lajosnak szüksége is volt, hiszen uralkodása (1342-1382) szüntelen háborúskodással telt. Lajosban testesült meg a kor királyeszméje: a lovagkirály egyszerre volt mélyen vallásos és a harcok során személyes bátorság ával jeleskedő uralkodó. Lajos aktív külpolitikája, sikeres háborúi a kortársak egyöntetű elismerését vívta ki. Anjou királyaink közül hosszú ideig mindig őt helyezték előtérbe, pedig Lajos külpolitikájában folytatta apja örökségét, sikereihez pedig a Károly Róbert által megalapozott gazdaság teremtett hátteret. Ugyanakkor maga mögött tudhatta annak a bárói csoportnak a támogatását is, akiket még apja emelt fel.

A nápolyi hadjáratok indítéka családi jellegű volt. Lajos testvérét, Andrást ugyanis nem koronázták nápolyi királlyá, Johanna királynő mellett meg kellett elégednie a hercegi címmel. A botrány akkor robbant ki, amikor Andrást rejtélyes körülmények között meggyilkolták. A merénylőket - akik egyébként Johanna udvaroncai voltak - a pápa nyomására kivégezték, de a felbujtók személyére sohasem derült fény. Lajos 1347-ben a gyilkosság színhelyén bosszút állt a hercegi családon, az 1348-as nagy pestisjárvány azonban visszavonulásra kényszerítette. Ezután Johanna és új férje akadálytalanul visszatért a városba. Nápoly ellen még két hadjárat indult a későbbiekben, Lajosnak azonban be kellett látnia, hogy a távoli területet katonai erővel nem tudja megtartani. Ezért békét kötött volt sógornőjével és kivonta csapatait a városból.

Lajos balkáni hódításainak egyik célpontja Dalmácia és Horvátország volt, amelyek ténylegesen kikerültek a magyar királyság fennhatósága alól. A hosszan tartó háborúskodás Lajos győzelmével végződött, Velence Lajost Dalmácia egyedüli urának ismerte el. Lajos több hadjáratot vezetett Szerbia, Bosznia, Moldva és Havasalföld ellen, az “igaz hit védelmében” északon a pogány litvánok, a Balkánon pedig az eretnekek ellen hadakozott.

Lajos nagybátyja, III. Kázmér 1370-ben meghalt, és a Károly Róberttel kötött egyezmény értelmében Lajos elfoglalta a lengyel trónt. Innentől kezdve a két királyság perszonáluniót (‘személyes kapcsolat, egyesülés’) alkotott, a két államot az uralkodó személye kötötte össze. E kapcsolatban a két egyenrangú királyság megőrizte függetlenségét, önálló állami szerveit, de az uralkodó személyének azonossága befolyással volt a külpolitikára, minthogy azt mindig is a király “személyes ügyének” tekintették.

A történetírásban és a közgondolkodásban gyakran találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy Nagy Lajos uralkodása alatt három tenger mosta a “Magyar Birodalom” partjait. Ez az állítás azonban nem felel meg a történelmi tényeknek. A Fekete-tengerrel határos Moldva vazallusi függése bizonytalan és rövid életű volt. A lengyel-magyar perszonálunió nem jelentette azt, hogy Lengyelország mint állam függött volna Magyarországtól, továbbá Lengyelországnak ebben az időszakban nem volt kijárata a Balti-tengerre! Az Adriai-tenger felé vezető kijáratot Dalmácia jelentette, ahol Lajos “csak” helyreállította a magyar királyság fennhatóságát.

Lajos lányait, Máriát és Hedviget illően házasította ki. Máriát Luxemburgi IV. Károly császár fiával, Zsigmonddal jegyezték el, a négyéves Hedvignek a nyolcéves Habsburg Vilmos herceg jutott jegyesül, de végül a késöbbi lengyel uralkodóhoz II. Jagelló Ulászlóhoz adták feleségül. A házasságok sikerültek ugyan, a trónutódlás rendjét azonban mindkét országban nehéz volt elfogadtatni. Sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem esett még olyan “szégyen”, hogy a korona nő fejére került volna. Egy nő nem testesíthette meg a kor lovagideálját, és a szokásjog is azt diktálta, hogy a trónnak fiágon kell öröklődnie. A lengyelek tudomásul vették Mária és Zsigmond utódlását, mert azt hitték, hogy az ifjú pár Krakkóban fog lakni, míg a magyar trón Hedvigre száll. Lajos azonban a lengyel és magyar trónt egyaránt Máriának szánta, és végakaratában Magyarország uralkodójává is Máriát jelölte.