Nagy Lajos végakaratában mindkét országát idősebbik lányának, Máriának szánta. A király halála után Máriát Magyarországon megkoronázták, de a lengyel nagyurak ragaszkodtak ahhoz, hogy új uralkodójuk Krakkóban tartsa székhelyét. Lajos özvegye, Erzsébet kénytelen volt engedni, és Mária húgát, Hedviget küldte Lengyelországba. Hedviget összeházasították a pogány litván fejedelemmel, Jagellóval, aki Ulászló néven elfoglalta a lengyel trónt és megalapította a Jagelló-dinasztiát.
Magyarországon az urak Mária királyságát (1382-1387) csak időlegesnek tekintették és az utódlás kérdésében az ország három pártra szakadt. Az egyik tábor Zsigmond királyságát támogatta, Erzsébet királyné a francia király öccsét szemelte ki trónörökösnek, a harmadik jelölt Károly, az Anjou-ház utolsó nápolyi sarja volt. A bárói családok szabályszerű szövetségeket, ligákat alakítottak, hogy saját jelöltjeiket ültethessék a trónra. A küzdelemből végül Zsigmond került ki győztesen, aki a bárók akaratából lett király, és ezért nagy árat kellett fizetnie. Az országnagyok szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a “királycsináló” liga tagjainak juttatott. Az országos tisztségeket a liga családjai egymás között osztották szét, emellett a Garaiak a Lackfiak, a Kanizsaiak és a Bebekek a megmaradt királyi uradalmak közel felét is széthordták.
Zsigmond az első évek bénult helyzetéből lassan felocsúdva egyre nehezebben tűrte a bárók gyámkodását. Arra törekedett, hogy új arisztokráciát alakítson ki saját, megbízható híveiből, a bárókat pedig fokozatosan kiszorította a hatalomból. A sértett nagyurak Zsigmond új politikájára pártütéssel válaszoltak, fogságba ejtették a királyt, és a “Szent Korona nevében” átvették az ország kormányzását. A küzdelemből végül a király került ki győztesen, aki bölcs önmérsékletet tanúsított: csak a legmakacsabb lázadókat száműzte, mindenki más kegyelmet kapott.
A király uralmát elsősorban az általa teremtett új arisztokráciára alapozta, mely részben a régi udvari családok ifjaiból, részben idegen jövevényekből tevődött össze. Egyik legfőbb támogatója a stájer Cillei Hermann gróf volt, akinek lányát, Borbálát nőül vette Zsigmond. (Mária királynő egy vadászbalesetben meghalt.) A másik Cillei lány, Anna Garai Miklós felesége lett, így a király sógorságba került a nádorral. Az idegenek közül kiemelkedett Zsigmond lengyel származású lovagja, Stiborici Stibor, és olasz hadvezére, Ozorai Pipo. Zsigmond kemény kézzel látott hozzá az egyház megrendszabályozásához is. Főpapok sorát cserélte le, és püspökségüket híveinek adta át. Róma végül kénytelen volt beletörődni, hogy a király korlátozás nélkül gyakorolja főkegyúri jogát. Újabb sérelem volt az egyház számára, hogy a papság bevételeinek felével kénytelen volt hozzájárulni a törökök elleni háborúhoz.
Az uralkodó nagy erőfeszítéseket tett a városok gazdasági és politikai súlyának növelésére. 1405-ben tanácskozásra hívta össze a királyi városok követeit, és a gyűlés eredményeit törvénybe fog lalta. E törekvések mögött felfedezhető, hogy Zsigmond a városi polgárságot is szövetségesének tekintette.
Zsigmond egész uralkodását végigkísérte a pénzhiány. Nagy terveihez sok pénzre volt szüksége, ezért volt idő, amikor szinte minden uradalmát elzálogosította. Ám ez sem segített, ezért a jól bevált módszerhez, a pénzrontáshoz nyúlt. Egyre rosszabb minőségű ezüstpénzeket veretett, ám az elértéktelenedő dénár senkinek sem kellett. Ez robbantotta ki a 15. század legnagyobb parasztmozgalmát, a Budai Nagy Antal nevével fémjelzett erdélyi felkelést.
Történt ugyanis, hogy Lépes György erdélyi püspök három éven át nem fogadta el jobbágyaitól az egyházi tizedet, mert akkor rossz pénz volt forgalomban. Amikor pedig új, jobb minőségű pénz került ki a királyi pénzverőkből, visszamenőleg követelte a járandóságot. Erre 1437-ben az Erdély északi részén élő parasztok fellázadtak, a Bábolna-hegyen elsáncolták magukat, és követet küldtek az erdélyi vajdához. A felkelők és a vajda a kolozsmonostori papi testület előtt egyezséget kötöttek, mely szerint jelentősen mérsékelték az egyházi tizedet, eltörölték a földesúrnak járó kilencedet, rögzítették a szabad költözéshez való jogot (kolozsmonostori egyezmény). Az erdélyi urak természetesen csak időt akartak nyerni, és egy pillanatig sem gondolták komolyan az egyezség betartását. Kápolnán unióra, azaz szövetségre léptek egymással, melyben Erdély “három politikai nemzete”, vagyis rendje vett részt: a magyar nemesség, a szász patríciusok és a székely előkelők. A szövetségben kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték magukat a parasztokkal szemben. A kápolnai “három nemzet uniója” ezután évszázadokra meghatározta az erdélyi rendi társadalom kereteit.
Az egyezmény szövegét megerősítés végett követek vitték a királyhoz, ám az uralkodó intézkedésére már nem kerülhetett sor, mert Zsigmond időközben elhunyt. A király halálával egy időben a nemesi hadak elfojtották a felkelést és a vezéreket kivégezték.