Az oligarchák uralma Magyarországon

IV. Béla halála után az Árpád-ház még három uralkodót adott az országnak. Az Árpádok utolsó harminc évében a magyar királyság egyik legsúlyosabb válságát élte át: a királyi hatalom tekintélye folyamatosan csökkent, a valódi uralom a tartományurak, oligarchák kezébe került. (Oligarchia, görög, 'kevesek uralma', oligarcha, 'tartományúr, kiskirály'.)

A tartományúri hatalom kialakulását a királyi vármegyék II. András által történő eladományozása indította el. A tatárjárás után ösztönzött várépítés ugyancsak erősítette a bárói családok helyzetét. A 13. század végén valóságos versenyfutás alakult ki a főurak között: 1270 és 1310 között 112 új vár épült, ebből 82-t főúri családok emeltek! A főnemesség egyre kisebb körré szűkült. A nagyurak arra törekedtek, hogy lehetőleg egymás melletti várakat szerezzenek maguknak, és összefüggő óriásbirtokot hozzanak létre. Ezt akár nyers erőszak útján is keresztülvitték: fegyverrel törtek rá mások birtokára, és “vételre vagy cserére” bírták annak tulajdonosát.

Károly Róbert 1301-ben, III. András elhunytával kihalt az Árpád-ház fiága. Az elkövetkezendő éveket interregnumnak, vagyis uralkodó nélküli állapotnak is szokták nevezni, holott ekkor három királyjelöltje is volt az országnak, az Árpádok leányági leszármazottai ugyanis bejelentették igényüket a magyar trónra. A trónért folyó küzdelemben az volt a kérdés, hogy a trónkövetelők milyen külföldi támogatókat tudnak maguk mögött, valamint az, hogy a tartományurak kinek a pártjára állnak.

A tartományurak egy része a cseh Vencelt támogatta, a másik jelölt, Ottó bajor herceg nehezen talált pártfogókra. A harmadik jelölt a nápolyi származású Anjou Caroberto volt. Károlyt kezdetben csak a dalmáciai és délvidéki urak támogatták. Egyik fő híve, az esztergomi érsek 1301-ben egy alkalmi koronával megkoronázta. Károly mellett szólt, hogy a pápa az Anjouk uralmát támogatta Magyarországon, ezért a magyar főpapság többsége Károly mögött sorakozott fel. Ennek hatására egyre több tartományúr ismerte el Károly hatalmát, amiben döntő szerepe volt a pápa Magyarországra érkező követének, Gentilis bíborosnak, aki egyházi átokkal fenyegette meg a Károly hatalmát elismerni vonakodókat. A bíboros diplomáciai sikerét jelentette, hogy a magyar főurak 1308-ban Károlyt királlyá választották, a következő évben pedig másodszor is megkoronázták. Csakhogy ez a koronázás sem felelt meg a szokásjognak, hiszen a Szent Korona még mindig Kán Lászlónál volt, aki csak a bíboros újabb egyházi fenyegetésére volt hajlandó kiadni azt. Így került sor Károly harmadik koronázására 1310-ben Székesfehérvárott immár a Szent Koronával. Ez véglegesen törvényesítette Károly hatalmát.

A pápai legátus találkozott az ország legnagyobb tartományurával, Csák Mátéval, akinek “hűsége” nem bizonyult tartósnak, ezért a bíboros kiközösítette őt az egyházból. De ez sem oldotta meg a helyzetet, Károly koronás király volt ugyan, de hatalma nem terjedt ki az ország egész területére. A döntés a fegyvereké maradt. Károly uralkodásának első fele az oligarchák hatalmának felszámolásával telt el, a harc egészen Csák Máté haláláig (1321) tartott.

Északkelet-Magyarország ura, Aba Amadé Károly hívének számított. A nagyúr viszályba keveredett Kassa városával, és egy összetűzés során a városban életét vesztette. Amadé fiai a város ellen készültek, a király pedig Kassa pártjára állt. A nagy erőpróbára Aba Amadé fiai, az őket támogató Csák Máté serege és a király hada közt 1312-ben került sor a Kassa melletti Rozgonynál, a csatában a király erői kerekedtek felül. Az uralkodó számíthatott az egyház, valamint az oligarchák hatalmaskodását egyre nehezebben tűrő városi polgárok és köznemesek támogatására. Károly lassan, egyenként számolta fel a tartományuraságokat, Csák Máté országának szívébe azonban nem sikerült eljutnia. A szembenállást a tartományúr halála oldotta meg, ami után a királyi csapatok ellenállás nélkül foglalták el “Mátyusföldet”.

Károly a hosszú küzdelemben mellette végig kitartó urakat bőkezűen megjutalmazta. A király törekvése az volt, hogy olyan új arisztokráciát emeljen maga mellé, amely támogatja az Anjou-dinasztia céljait. Ezt az elképzelését nem kísérte ugyan teljes siker, de az új arisztokrácia mintegy 40%-a így is olyan nemzetségek tagjaiból került ki, akik korábban politikai szerephez nem jutottak, gyakran a köznemesség soraiból emelkedtek fel. Ilyen családok voltak a Lackfiak, a Garaiak, az Újlakiak, a Szécsényiek és a Cudarok.

A magyarországi püspökök levele a pápához (1313)

Trencsén vára, Csák Máté székhelye „…mivel [az esztergomi érsek] velünk együtt a mi nagyságos fejedelmünk, Károly úr, Magyarország kiváló királya felmagasztalására adta magát minden erejével és képességével, nem kímélve sem jószágát, sem saját személyét, hanem kitette magát érte a szerencse változó és kétes forgandóságának, épp e hűsége miatt rátámadt a király úr egyik egykori híve, jelenleg ellensége, Trencséni Máté nevű, aki mint az esztergomi egyház szomszédja, zsarnoki hajlamát rajta gyakorolva, minden birtokát elpusztította, s amit nem pusztított el, azt elbirtokolta, az esztergomi egyház híres várát földig lerombolta, magát az esztergomi egyházat sok ezer márkával megkárosította, s hogy az igazat mondjuk: helyrehozhatatlan kárt okozott neki. Mivel sem a tisztelendő atyának, sem nekünk sehonnan máshonnan semmi reményünk a vigasztalásra nincs…, könyörgünk vele együtt és érette Szentségtek lábai elé leborulva a földre, találjon Szentségtek atyai vigasztaló gyógyírt a mi említett magyar király urunk, a Ti hódoló fiatok ilyen árulói, az egyházak lerontói ellen, s főleg küldjön levelet Károly úrnak, Magyarország királyának, hogy ha lehet, az esztergomi egyházat ilyen kárvallásban ne hagyja s ne engedje magára, hiszen miatta érték azt ezek a károk, hanem az említett kényúr javaiból és vagyonából adandó alkalommal teljesen kártalanítsa majd az említett esztergomi egyházat s a többi neki alávetett egyházakat is.”