A Könyves Kálmán uralkodása utáni új évszázadra a viszonylagos nyugalom volt a jellemző. Az Álmos-ág hercegei között már nem folytak olyan véres trónharcok, bár e század sem volt mentes a testvérháborútól. A királyi hatalom szilárd volt, a hivatalnokszervezet bővült, a gazdaság egyre erősödött. A 12. század közepének magyarországi állapotairól több külföldi leírás is fennmaradt. Ekkor járt magyar földön Ottó freisingi püspök, egy spanyolországi mór utazó, valamint egy arab geográfus. Az ő leírásaikból és más forrásokból szemléletes kép rajzolódik ki e korszak gazdasági és társadalmi viszonyairól. Az utazók magasztalták a táj szépségét és a föld páratlan gazdagságát; dicsérték a szépen művelt szántóföldeket, a dús legelőket; megcsodálták a ménesek és gulyák sokaságát, a halban és vadban bővelkedő vizeket és erdőségeket. E leírásokból valóságos Kánaán tárul a szemünk elé, ahol olcsó a búza, a lakosok tehetősek, a vásárok népesek, a városok virágzók, egyszóval mindenki bőségben él. Természetesen nehezen hihető, hogy ez a társadalom minden rétegére vonatkozott volna, de a túlzó kép minden bizonnyal a valóságból merített. Valószínűnek látszik, hogy Magyarországot akkoriban éppúgy, mint később, elkerülte a középkori Nyugat oly gyakori csapása, az éhínség. Ennek az lehetett a fő oka, hogy az ellátás sokkal nagyobb mértékben függött az állattenyésztéstől és a halászattól, mint másutt, vagyis kevésbé volt kitéve az időjárás szeszélyeinek.

A királyi kancellária hivatalnokai közül egyre több pap végezte tanulmányait nyugati iskolákban, elsősorban Párizsban. Az ő soraikból került ki az a titokzatos Anonymus, azaz a Névtelen, aki A magyarok cselekedetei (Gesta Hungarorum) címen megírta a honfoglalás regényes történetét. A geszta középkori történetírói műfaj, elnevezése a latin "viselt dolgok" kifejezésből származik. A geszta - szemben a krónikával - alapvetően irodalmi jellegű, komoly gondot fordított mondandója megformálására és az összefüggések feltárására is.

Anonymus személyéről csak annyit tudunk, amennyi művéből kiderül. Eszerint a szerző, “Bélának, Magyarország királyának jegyzője”, akinek célja volt, hogy a magyar nemzet ne a “parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből”, hanem az “iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből” ismerje meg eredetének történetét. A névtelen szerzőt azonban mintegy három évszázad választotta el az általa megírt eseményektől. Anonymus művét sokkal inkább a fantázia és a mesélő kedv jellemzi, mintsem a történeti hűség. A szerző ugyanis kinyilvánított szándékával ellentétben sokat merített a parasztok és a regösök “csacsogó énekéből”, valamint az előkelő nemzetségek hagyományaiból. Béla király jegyzője ugyanakkor nem csupán szórakoztatni akart, hanem meghatározott elképzelés alapján írta művét. Igazi célja egyfelől az volt, hogy a hun Attila és az Árpádok összekapcsolásával “jogszerűvé” tegye a honfoglalást, amely így a “jogos örökség” birtokbavétele lett. Másrészt Anonymus saját korának a viszonyait vetítette vissza a múltba, részben arra törekedvén, hogy egyes előkelő nemzetségek dicsőségét a honfoglalás korából vezesse le.