Az 1390-es évektől a török csapatok rendszeresen betörtek Magyarország déli területeire. Luxemburgi Zsigmondban megérlelődött a gondolat, hogy az oszmán fenyegetésnek nemzetközi összefogással egyszer s mindenkorra elejét veszi. Követei sikerrel járták sorra a nyugati udvarokat, a pápa keresztes háborút hirdetett, a francia lovagok tömegesen özönlöttek Magyarországra. 1396-ban a király egy 10-12 ezer főnyi lovaghadsereg élén megindult a Balkán felé, ám a keresztény had a bulgáriai Nikápoly vára alatt megsemmisült. A nikápolyi katasztrófa hosszú időre tisztázta az erőviszonyokat. Kiderült, hogy a Török Birodalommal szemben nem ajánlatos támadóan fellépni, és Magyarországnak a támadások helyett a határvédelemre kell berendezkednie.

A tanulságokat Zsigmond is levonta, és ezután arra törekedett, hogy a balkáni térségben olyan ütközőállamokat hozzon létre, amelyek elismerik a magyar királytól való függőségüket. Havasalföld, Szerbia és Bosznia “hűsége” azonban mindig is kétséges volt. Érthető ez, hiszen ha e kisállamok elfogadják a magyar király fennhatóságát, akkor kiváltják a Porta haragját, ha viszont a törökpártiságot választják, megvásárolhatják a békét az oszmánoktól. Zsigmond számtalan hadjáratban próbálta összekovácsolni és egyben tartani az ütközőállamok rendszerét – sikertelenül. Rá kellett jönnie, hogy a magyar királyságnak saját erejéből kell a védeleméről gondoskodnia. A felismerést tettek követték, az 1420-as évektől megindult a déli végvárrendszer kiépítése. A végeket még Mohács idején is zömmel ezek a Zsigmond által építtetett várak védelmezték.

Bár a török veszély nagy erőpróbát jelentett, az ország belső stabilitása lehetővé tette, hogy Zsigmond valóra váltsa külpolitikai terveit. A király elképzelései szakítást jelentettek a hagyományos magyar külpolitikával: a déli határ megerősítése után tekintete mindinkább nyugat felé fordult. Nem csoda ez, hiszen származása különleges lehetőségeket rejtett magában. Csehország 1310 óta, a Német-római Birodalom 1346 óta a Luxemburgok örökségének számított. Zsigmond apja IV. Károly cseh király és német-római császár volt, aki mindkét országát idősebbik fiára, Vencelre hagyta. Ám Vencel alkalmatlan volt az uralkodásra, ezért a választófejedelmek 1400-ban megfosztották trónjától. Innentől öccsét, a jóval tehetségesebb magyar királyt tekintették tényleges fejüknek, de Zsigmond csak bátyja halála után lett hivatalosan is cseh uralkodó (1420). Zsigmond mindig is császár akart lenni mint apja volt, ám ez az álom csak élete vége felé, 1433-ban teljesült, amikor a pápa Rómában fejére tette a császári koronát.