A barbárok

Az ókor végére a világ élesen kettévált fejlett és fejletlen társadalmakra: ún. civilizált és barbár népekre. Ez a felosztás természetesen a civilizált népek nézőpontját tükrözi, akik maguk is tudták, hogy életmódjuk lényegesen különbözik a vándorló barbár népekétől. Ezeket a népeket, akiknek nem voltak városaik, templomaik, törvényeik, nem tudtak írni stb. lenézték és primitív, tudatlan barbároknak tekintették. A barbárokat persze csábította a civilizált népek gazdagsága, és ha csak lehetett, megpróbálták fegyverrel megszerezni azt. A kultúrnépek hatalmas, több ezer kilométer hosszú védművekkel: a rómaiak a limesszel, a kínaiak a Nagy Fallal védekeztek a barbárok inváziói ellen. Ilyenformán a civilizáció és barbárok világa a szó szoros értelmében világosan elhatárolódott egymástól.

A barbárok sokkal mozgékonyabbak voltak, mint a megtelepedett, civilizált népek. Voltak ugyan közöttük félig letelepültek, akik falvakban, faházakban laktak és földműveléssel is foglalkoztak, de még ezek is aránylag könnyen továbbvándoroltak, mert a termőföld kimerülése miatt amúgy is mindig új területet után kellett nézniük. A barbár népek többsége azonban nomád volt, akik nyájaikkal, szekerekkel és lóháton vándoroltak, ideiglenes szállásokon, sátrakban laktak.

Akár megtelepedtek azonban, akár nomadizáltak, életük a természet erőivel vívott ádáz harcban telt el. Hozzászoktak, hogy mindazokat a javakat, amelyeket nem tudtak maguk megtermelni - és az értékes javak legtöbbje ilyen volt -, leginkább háborúban, zsákmányolva szerezzék meg. A harc tehát minden tekintetben a lételemük lett. A barbár nép fiát gyermekkorától fogva küzdelemre és a fáradalmak elviselésére nevelték. A civilizált világ lakója pedig inkább a békét kedvelte, mert a javak termeléséből vagy eladásából élt. Így viszont nehezen tudta megvédeni magát.

A barbárok társadalma

A barbár népek társadalmi szervezetét két elv határozta meg: a vérrokonság és a személyi függés. A vérrokonságot tekintették az egyik legfőbb értéknek, ezt tartották a legszorosabb kapocsnak ember és ember között. Úgy érezték, a rokonokat a vér titokzatos ereje köti össze eltéphetetlen szálakkal, mintha valamennyien egymás vérei, testvérei lennének. Összetartozásukat erősítette a közös őstől való származás tudata, akit ezért mágikus tisztelet övezett. A közös őstől való származást többnyire apai ágon tartották számon sok-sok nemzedéken keresztül. Ha a pontos leszármazás már elhomályosult, akkor az ős jelképpé, totemmé változott: sas, farkas, medve, turul alakját öltötte magára. A közös őstől származók valamennyien egyazon nemzetség tagjainak tekintették magukat, akik kötelesek voltak mindig és mindenben segíteni és védelmezni .egymást. Életüket a nemzedékről nemzedékre áthagyományozott szokások határozták meg. Megölt rokonaikért vérbosszút kellett állniuk, a gyilkosságot a vétkes vérdíj fizetésével válthatta meg. Vérfertőzésnek tekintették és ezért tiltották a nemzetség tagjai közötti házasságot, csak különböző nemzetségek tagjai házasodhattak (exogámia).

A nemzetségen belül a legközelebbi rokonok együtt, nagycsaládban éltek, amelyet több, mai értelemben vett kiscsalád alkotott. Ezek együtt vándoroltak, megtelepedve egy közösséget, egy falut alkottak. A nagycsalád feje rendszerint a legöregebb, legtekintélyesebb férfi volt, a nemzetséget a családfők, a vének irányították.

A vérrokonság gondolatán alapult a barbár népek politikai berendezkedése is. A nemzetségek törzsekbe szerveződtek, amelyek szövetségre léphettek egymással. A törzsekből állt össze a nép, amelyet már nem a közvetlen vérrokonság fűzött össze, hanem olyan, könnyen érzékelhető kulturális jelenségek, mint a nyelv, a viselet és a szokások. Azok tekintették magukat egy nép fiainak, akik azonos nyelvet beszéltek, egymás közelében, ugyanazon a területen laktak, együtt vándoroltak, egyformán öltözködtek, házasodtak és temetkeztek, egyformán nevelték gyermekeiket, egyszóval azonos szokásokat követtek. Mindezek a közös szokások alakították ki bennük a népközösség tudatát, azt, hogy "mi mások vagyunk, mint ők", azaz hogy minden lényeges tekintetben különböznek a szomszéd nép fiaitól, egymáshoz viszont hasonlók. Ezt az összetartozást azzal magyarázták, hogy saját népüket egy hatalmas nemzetséghez hasonlították, amelynek ugyanúgy közös eredete, őse van, csak ez az ős sokkal régebbi, mint saját nemzetségüké. Népről tehát akkor beszélhetünk, amikor egy közösségben kialakult az azonosság és a más közösségektől való különbözőség tudata.

A nemzetségek, a törzsek élén az ős legközelebbi "utóda", a legidősebb férfi állt, a népnek pedig a legelőkelőbb és leggazdagabb nemzetségek fejeinek gyülekezete, a vének tanácsa parancsolt. A nemzetségfők mellett fegyveres kíséret szerveződött azokból az ifjakból, akik a szolgálatukba léptek és hűséget fogadtak nekik. Ez a szervezet, mivel személyes kapcsolatokon alapult, alkalmas volt arra, hogy vándorlás idején is működjön, amikor az egész nép felkerekedett új területet keresni.

A nemzetségek, törzsek vérségi alapon való szerveződése nélkülözhetetlen összetartó erőt jelentett, de már a korai időktől kezdve csak névleges hagyománynak tekinthető. Az egyre nagyobb vagyoni különbségek mindinkább társadalmi különbségekké váltak. Egyes családok, nemzetségek meggazdagodtak, kiemelkedtek a többiek közül, saját fegyveres kísérettel rendelkeztek - kialakult tehát egy törzsi-nemzetségi arisztokrácia és a köznépi réteg. A közöttük lévő kapocs már nem a vérrokonság volt, hanem az alávetettség. A nemzetségek már nem az együtt élő rokon családok nagyobb egységei, a törzs- és nemzetségfők sem e közösségek legidősebb vagy érdemeik alapján kiválasztott legtekintélyesebb tagjai voltak, hanem a legvagyonosabb, legrangosabb családok örökölték a hatalmat. Ennek bizonyítékait a temetkezési szokásokban lelhetjük fel: a leggazdagabb előkelőket a köznéptől elkülönülve, felékszerezve, fegyvereikkel, eszközeikkel, étellel, itallal, esetleg lovukkal vagy valamilyen áldozati állattal együtt temették el. A köznépi sírok leletanyaga ennél összehasonlíthatatlanul szegényesebb.